Tolna Megyei Népújság, 1976. február (26. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-01 / 27. szám

Bejáró dolgozó nők Ha kora reggel a vasútállomás felé jársz és már ld* ment az álom a szemedből, lehajtott fejű, kis táskát szorongató férfiakat, és fürge lábú, zöld kendős nőket látsz fázósan hömpölyögni a kijárat felé. Meleg kabá­tok, vastag nadrágok, barna, füles táskák, színes ken­dők, orrodba csapódó hideg cigarettafüst: pár perc múlva már csak ennyire emlékszel. A tekinteteket fi­gyelni nincs idő. Ha lenne, látnád a kora reggeli futás, az örökös tülekedés, az ülőhelyért való torzsalkodás nyomát, s azt, hogy milyen hosszú az út az ágy és a munkahely között. Ne kérd tőlük számon a hangver­seny-látogatást, a színházat, a mozit, a könyvet, a ki­rándulást Akik hajnali négy és hat között buszon és vonaton utaznak, hosszú úton járnak. Azt lehet mondani, csak aludni járunk haza. Pedig én nem kelek korán, negyed hat­nál előbb sose bújok ki az ágy­ból — mondja Erlich István­ná, aki Tolnáról utazik napon­ta Szekszárdra, a tejüzembe. Megfőzöm a teát, összekészí­tem magam, aztán megyek a Erlich Istvánné buszra. Tíz perc alatt Mözsön vagyok. Szaladok a vonathoz, felszállók, és hétkor már itt vár bennünket a szekszárdi ál­lomáson a furgon, amivel az üzembe jövünk. Nyolckor kez­dődik a műszak, addig még bőven van idő kávét főzni és reggelizni is. Szerencsés va­gyok, mert a művezető kartárs megengedte, hogy a gyerekek miatt nyolcra járjak. Reggel nálunk szanaszét széled a csa­lád; bejár a férjem is, a na­gyobbik fiam is, csak a nyolc­éves kisfiam marad otthon. Reggel ő csukja be utolsónak a kaput, és ő ér haza leg­előbb. Zsúfolt sajnos a vonat, ritkán jut ülőhely, úgyhogy a kabátot magamról soha le nem vetem. Állunk az ablaknál, be­szélgetünk, nincs ott arra se idő. se hely, hogy az ember ül­dögéljen, horgolgasson. A munka amúgy nem nehéz: nem kell már a nehéz kannákat emelgetni. Beosztjuk magunk közt, néha állunk is, pihenge- tiink, mert tej sincs mindig, mez időnként a gépek is el­romlanák. Ha vége a műszak­nak, átöltözök, aztán furgonra szállók, utána vonatra és busz­ra; így ismétlődik este és reg­gel az utazgatás. Fél hét van, télen sötét; mi­re hazaérek. Mit lehet akkor már csinálni? Rendbe hozom a konyhát, a főzőfülkét, subá- zok, olvasgatok a gyerekkel, meg társasjátékot játszunk, azt, hogy „Ki nevet a végén?”. Utána már csak a tévé van vissza. Én nem tudom miért, de a korcsolyát annyira szere­tem, hogy nincs év, amikor kihagynám. Amúgy a rokono­kon kívül nemigen járunk se­hova. Nem is merem mondani, de igazi színházban én még nem voltam soha. Van annak két éve is, hogy a brigáddal moziba mentünk, a „Tüzes íjász”-t láttuk. Jó film volt. Sokba került a ház, öt éve épí­tettük, most meg bővftenénk. A család négy tagiából három beláró, de arra még nem gon­doltunk, hogv Szekszárdra köl­tözzünk. A bérházat a kert végett soha nem tudnánk meg­szokni. Inkább vállaljuk a be­járást. Csak maradjunk a reggeli műszaknál — mondja Novák Mihályné tejátvevő, aki a Decs—Szekszárd közötti vona­lon utazik munkába és vissza. Mi, ahányan vagyunk, annyife­le megyünk. A lányom itt dol­gozik az üzemben, a férjem gyalogmunkás az őcsényi tsz- ben, a fiam pedig autószerelő­nek tanul Szekszárdon. Ne­kem az anyám nagy segítség, az otthoni munkából sokat le­vesz a vállamról. Szóval, négy­kor ke'ek, bedobom az ágyat, összerámolok. Mosakszok, Öl­tözők és szaladok a háromne­gyed ötöshöz. Hol Ide szállók, hol oda, arra a kocsira lépek fel, amelyik megáll előttem. Nincs panaszom az utazásra: ülőhely is akad, s a múltkor — pedig másodosztályra szól a jegyem — a WC-ben még szappant is találtam. Ritkán esik meg, hogy nem várja a dolgozókat az állomáson a Nysa. Alighogy átöltözök, már kezdődik is az átvétel, beáll­Novák Mihályné nak a tankautók; zsírt, savfo­kot, hőfokot mérünk, rákap­csoljuk a tömlőt és leszívatjuk a tejet. Van munka, de csinál­juk, mert ki mivel dolgozik, azt kell szeresse. Délután három, és már ott­hon is vagyok. Megtalálja az ember otthon is a<nunkát, ha keresi. Iparkodunk mi is, hízó­kat, süldőket, baromfiakat tar­tünk. Este nálunk a szórako­zás: a kártya. Azelőtt zsíroz­tunk, meg snapszeroltunk, most römizünk. A lányom hoz­ta valahonnan, aztán úgy rá­szokott a család, hogy alig bír­juk abbahagyni. Nyolckor — mert idősebbek is elkezdhetik — hát tornázunk egvet, utána nézzük a műsort, még el nem álmosodunk. Nincs nekünk kedvünk se kocsmába, se ven­déglőbe menni. Az üzemben, ha van va1 ami vacsora, vagy összeiövetel, hát eljövünk. Ide nem kell divatolni: felrakom a póthajam és kész a frizura. Olvasni azt az egyet igen sze­retek. Van otthon vagy öt-hat mesekönvv, de már tiszta salá­ta. A lányom vett két polg könyvet, ebből a „Lángban óT’ó szige+tengert” olvastam. Hajótöröttekről. ■ kapitányról, zendü’ésről szólt — alig bír­tam lekenni. A vonaton inkább kötögetek, néze'ődöm. Hamar eHei'k az a tizenöt perc. A be­járással is úgy van az ember, hogv lassan már észre sem veszi, megszokta. Ha meg ven­ni akarok valamit vagv elin­téznivalóm van, hazamegyek a későbbivel. D. V. M. A Szekszárdi Tejüzemnek 154 dolgozója van. Hatvan százalékuk vidékről jár be. A több mint 90 bejáró munkás Tolna megye 13 községéből indul műszakba és 13 községébe utazik vissza műszak után. A vidékiek előleg és végfizetési napokon 14 óra előtt felvehetik a keresetüket. Gazdasági jegyzet Értsük meg egymást! VALAMENNYIEN részt vettünk már, és nem Is egyszer,1 termelési tanácskozáson. És — valljuk be őszintén, hogy az ott elhangzott tájékoztatóknak legtöbbször talán csak a ne­gyed részét értettük meg. Pedig magyarul hangzottak el a be. számolók. Mégis, az emberekhez csak valami rejtélyes „szertartás“ szavai jutnak el: „A béralap megterhelése,.., strukturális változtatás... szervezési integráció... csökkenő árrés... stb”. Ezek pedig aligha váltanak ki lázas érdeklődést a gépek, munkapadok mellett dolgozó emberekből. Holott a tanács­kozást nekik tartják. Számtalanszor elhangzott már, hogy a termelési tanácskozások az üzemi demokrácia legszélesebb fórumai. A megállapítás Jó. ______ -.. i Elvben. v>. . Mert — legyünk őszinték — sok helyen ml valósul meg ebből? összetrómbitálják az embereket műszak végén. Aztán félóráig, egy óráig tart az előbb már idézett szertartás. Végül — felteszik a legtöbb esetben költőinek szánt kérdést: „Ki- nek van észrevétele, megjegyzése?” Ember legyen a talpán, akinek ezek után bármilyen ész«j revétele akad. Azonkívül persze, hogy de jó lett volna vala­mit is érteni az egészből... Az élő, a valós üzemi demokrá* cia aligha nélkülözheti az Információcserének azt a lehető* ségét, amit a termelési tanácskozások jelenthetnek. A gazda»' sági feladatok megoldásában szintén nem nélkülözhetők azok a lehetőségek, amelyeket az üzemi demokrácia nyújthat Történetesen a munkások aktív részvételét a termeié* ezernyi gondjának megoldásában. Enélkül a tervek csak ter­vek maradhatnak. MI TEHAT A MEGOLDÁS? Jó néhány igazán szűkj szakmai témáról olvashatunk Igazán közérthető ég érdeklő­dést felkeltő nyelven. Alig hiszem, hogy annak a közegnek a problémáit, feladatait ne lehetne hasonlóképpen közért­hetően megfogalmazni, megértetni —•, amelyben mi magunk is dolgozunk. Nyelvkönyv nem kell hozzá, csak szándék!-gyvgy­Tanulságként Tegnap kétszer Is életben maradtam E lnézést kérek a Ked­ves Olvasótól, hogy saját történetem­mel untatom, de mert egyeseknek talán okulásá­ra szolgál, elmondom, hogy tegnap kétszer is életben maradtam, A szerencse először reg­gel szegődött mellém, ami­kor elfelejtettem, hogy Trabantom tartályában már csak néhány csepp benzin lehet. Szekszárdon, a villany- rendőr felől gurultam a Hunyadi úton, s be akar­tam fordulni a Beloiannisz utcába. Szembe jöttek az autók. Megálltam ég vár­tam. Ekkor a belső sávban egy zsigulis, kisebb kocsi­sort fékezésre kényszerítve megállt, s a vezető barát­ságosan intett; csak men­jek. Az invitálásra beletapos­tam a gázba, a motor gyorsulva pöfögött néhá­nyat, majd megállt. Egy pillanat múlva a külső sáv­ban, a Zsiguli mellett — egyébként szabályosan — kirobbant egy Volga. Egy órával később a ha­toson mentem Bonyhád fe­lé. Egy kanyar előtt utol­értem egy ZIL-t. Előztem volna, de pont úgy vette el a kilátást, hogy nem lát­tam az utat. Hirtelen villogni kezdett az indexe jobbra. — Milyen rendes ember! ö lát és így jelez, hogy menjek csak nyugodtan — nyugtáztam magamban. KI is tettem az irány Jel­zőt, hogy előzök, de jobb lábam, m* sem tudom miért, mintha görcsöt ka­pott volna, nem nyomta meg a gázpedált. Pár másodperc, s a ZIL mellett, ott, ahol én előz­tem volna, elszáguldott egy teherautó. — Miért jelzett nekem a ZIL pilótája? Tarkómról néhány hideg vízcsepp gör­dült lefelé. Agyamban egymást kergették va­dabbnál vadabb gondola­tok. A jobb oldali sárga lám­pa villogott tovább. Aztán a piros is kigyúlt mellette, s a benzinbatár lassulva az út szélén megállt. Veze­tője kiszállt, felnyitotta a motorház fedelét. Mikor végre el mertem menni a kocsi, mellett, láttam, gond­terhelt arccal vizsgált a motornál valamit. tanulság: az udva­riasság alapvető ele­me a közlekedés­nek. De gondolja végig mindenki, mikor udvarias- kodik. Nehogy véletlenül készséges mosollyal küldje halálba a másikat. S aki úgy érzi, most kedvesség­ből segítik őt, az is gondol­ja még egyszer végig, va­lóban neki szól-e a jelzés, nincs netán félreértés? — szepesi — \ / »

Next

/
Oldalképek
Tartalom