Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-30 / 281. szám

Babiis-eeiSékesi Szekszárdim S-zép hagvoménvt teremtett a Babits művelődési központ ás a megyei könyvtár, amikor minden évben ünnepi esten emlékezik meg Babits Mi­ldly születésének évfordulójá­ról. Az idei megemlékezésen már szembetűnő volt a hagyo- ■nány eleven ereje, magától ér- ‘etődő természetessége, hisz a művelődési központ márvány- terme csak pótsziékekkel tudott helyet adni a Babitsra emléke­zőknek. Az est középpontjában Ba­bits legnagyobb jelentőségű ét. hatású kölőti műve állt, a Jó­nás könyve. Tüskés Tibor nagy felkészültséggel, beleérzésse' tárta fel a költemény hátterét, s központi helyét Babits élet­művében. Rejtett szépségekre mutatott rá, nyelvi leleményei­re, s nem utolsósorban hu­morára. Husek Rezső. hűségesen Babits olasz érdeklődéséhez Liszt Petrarca-szonettjét adta elő, majd Bánffy György érde­mes művész mondta el a Jó­nás könyvét. Bár előadása he­lyenként az indokoltnál pateti- kusabb volt, ezúttal is élvez­hettük Bánífy kiváló kvalitá­sait A művelődési központ pe dagógnskórusa. Fertőszögi Bé lőné értő vezetésivel most is r meglepetés erejével hatott hisz oly ritkán hallhatjuk ezt a kitűnő együttest Galambosi László: Hatalom Voltam, akit megtagadtak. Kötelekkel megragadtak. Bizalom nőtt a sz íremben. Igazságom bátran serken gyalázóim átka fölé, megrontóim átka fölé. Mint a harmat szorgos ágon fölszikrázik boldogságom. Függő lámpám suhanása, árnyat tépő lobogása szándékomat fölmutatja. Készülődöm magasabbra. Tárlat Wiirtz Ódám kiállítása Tamásiban Több mint húsz esztendei tevékeny munka eredményeit tárja az érdeklődő elé a? a gyűjteményes kiállítás, mely az elmúlt vasárnapon nyílt Würtz Ádám szülőfalujában. Tamásiban. A művelődési ház előcsarnoka csak amolyan jobb híján alkalmas hely erre a bemutatkozásra. Előnye: központi fekvése, hátránya: a rossz fényviszonyok. A több mint száz különböző mű között ritka ízléssel ké­szült. szép nyomású, színes katalógus segít eligazodni. Legjobb segítség azonban maga a művész, akinek mű. faji gazdagságát. kiNontakozá. sát, fejlődését és félreismer, hetetlenü! egyénivé vált stílu­sát a kiállított anvaehnn nyo­mon lehet követni Kezdve az olvan rea'ista rézkarcokon mint a „Rácvölgv", vagv az „öreganyám 90 éves” és foly­tatva a-> olvanokkal mint a „Disznóölés”, ahol már kezde­nek felbukkanni a művész ál. tál olyannyira kedvelt mese­elemek Kiragadva a gazdag tárházból egy-egy példát, Shakespeare: Szentivánéji álom"-ával. vagy a „Színház a világ”-gal folytathatnánk a sort, egészen az absztrakcióba csapó „Eguensúly 11." linó­próbálkozásáig, ami tavaly készült és amire csak a mű- vés7 szerénysége foghatja rá. hogy „próbálkozás” lenne. Az „Arad. 1849. okt. 6.”-ban a té­mához méltó rémséggé válta­nak át a bitók és a gépmadár­ként ábrázolt kétfejű sas vo> nalai. Külön említést érdemelnek Würtz Áriám könyvillusztrá- ciói, melyekkel teljesen saiá- tos műfajt teremtett. (Petőfi. Dala László: A gének születé­se sok nyelven megjelent ki. adásai.) A művész eddigi pályafutása során nem szűkölk.ödati elis­merésekben. Háromszoros Munkácsy-díjas Kitüntették a Luganói Biennálé. a belgrádi Arany Toll Biennálé. a Mis­kolci Grafikai Biennálé, a Po­zsonyi Biennálé díjaival Bar- tók-operákhoz készített réz­karcaira Londonban arany, érmet kapott, elnyerte a ró­mai Tommaso Campanella Művészeti Akadémia ezüst- és aranyérmeit is. Művei megta­lálhatók a budapesti Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodaim; Múzeumban, a moszkvai Pus- kin-múzeumban. az Ermitázs- ban, a sao-paulói Modem Mú­zeumban és a frankfurti Klingspor Múzeumban is. Ki. állításai voltak Párizsban Ró­mában, Moszkvában, Lenin, grádban. Pekjngben. Tokióhan. Bombavben. Antwerpenben, Kölnben. Berlinben. Konstan­tinápolyban. Bukarestben. Belgrádban. Szófiában és most a szölőhelv iránti szeretetből. tiszteletből Tamásiban is O. I. Szily Géza kiállítása Szekszárdim Akik figyelemmel kísérték Szily Géza festői pályáját, könnyen észrevehették. milyen biztosan talált saját útjára ez a fiata' művész, s milyen biz­tonsággal énítette ki a maga világát. Mostani kiállítását megelőzően elsősorban a szék- szárdi Városi Tanácson elhe­lyezett nagyméretű gobelin és egy korábbi szekszárdi kiállí­tás adott bizonyságot töret'en feilődéséröl, míg a mostani tárlat tizennvnlc kénp mint­egy összefoglalója eddigi útjá. nak. Tulajdonkénnel! az kénéiben a meglepetés, hogy nem szol­gái látványos fordulattal nem áldoz új isteneknek, ebelvett eddigi látásmódiát mélvíti el. korábban fölmért világát te. szi teljessé. Szily Géza művészete leg­jellemzőbbje. hogy újra fogal­mazza a valóságot; nem a modell fontos számára hanem az, amit a modellről mondhat és mondani kell Szublimált valóság ez. melvhen minden egv új értékrendhez igazodik, s a gverekkori emlék is (Blau- éknál színházat játszottak, két változatban is) látomássá lesz. melynek igazságtartalmát nem az emlék jelenti, hanem az. amit az emlék sugall Máskor bizarr címek idézik az átérté­kelt valóságot, úgy érezzük azonban, hogv enné; fontosabb az az új va'óság. amit művé­szete létrehoz, s amelvnek minden eleme csak mása, ha úgy tetszik, „égi mása” annak, amit áhrázol, de maga is kü­lön világ, melynek azonnal felismerhető flórája és fauná­ja van. ' Amikor jó néhány évvel ez­előtt ela*> kiaihu.s.in bemutat­kozott Szekszárdon, egy ígé­retes tehetség pályakezdésének lehettünk tanúi. A most záruló szekszárdi ki­állításnak. melynek a műve­lődési központ kiállítóterme adott otthont, sikere volt. s ezt örömmel kell megállapíta­nunk. Szilv Géza képei ugvan- is az első szóra n°ra tériek kj kaoiiikat, elmélyült világuk a nézőtől is elmélyülést kíván meg. De aki megérti szavukat, sok örömet talál ezekben a ké­pekben. amelyek egyszerre je­lentik a valóságot s azt is, amit Szily Géza kihall és újra mond a való világból. CSÁNYI L. , N wtontól származik az a szép gondolat, amely szerint minden kutató elme legfeljebb tengerparton játszó gyermeknek vélhetné magát, aki örül egy-egy partra vetett szebb kavicsnak vagy kagylónak, miközben maga az óceán ismeretlen marad előt­te. Némi át' étellel talán, de igen kifejező hasonlatnak fog- hatiuk ezt fel nemcsak a ter­mészet. hanem a társadalmi élet titkainak kutatása eseté­ben is. Tűnődésre késztetett példá­ul nemrégiben az a probléma, hogy mikor válik mostanában felnőtté egy parasztira, vagy -leány, Gyakori viták vitatják, hogy vajon a régebbi időkhöz kénest most hamarabb érnek-e a fiatalok vagy később. Ez nem is csodálható, mert valóban nincsenek általánosan elfogad­ható ismérvei annak, hogy mi­kor válik felnőtté \ggy ember. Az én gyermekkoromban nem övezte ezt a kérdést ilyen zűrzavar. Negyvenöt fagyos telén volt a nagy pillanat, amikor engem életemben először kínált ciga­rettával a nagyapám. Szalmá­ért voltunk a tanyán, s miután jól megraktuk, lekötöttük a szekeret, behúzódtunk a kazal adta enyhe helyre és ott zaj­lott a konfirmálás, illetőleg a felnőtté avatás. Szokatlanul komor volt nagyapám, több­ször kutatóén rámnézett, az­tán sóhajtott, és azi mondta: „Gyújtsunk rá, fiam!” Sodort egyet, majd felém nyújtotta a dóznit. Zavartan vigyorogtam, ő azonban komoly maradt. Még közelebb nyújtotta a dóz­nlt és megtervezte „Magyar királyi dörzeöldössze”. Tétován érte nyúltam és reszkető ke­zekkel sodortam egy cigarettát. Kajla volt, meg általában m*o- morék, de nagyapám már cei­holta a réz öngyújtóját és rá­füstöltem. „Szíttál-e már titokban”? — kérdezte kisu.iiával pöccinget- ve a hamut. Bólintottam, mire ő is bólintott, hogy éppen így gondolta. Komótosan füstölög­tünk, azután a másik soha nem volt csoda történt, hogy engem küldött a szekérre hajtÓ6zárat fogni — veszélyes volt pedig a hótakarta szekérút! — ő maga meg gyalogosan ballagott a szekér nyomán. Tizenöt éves voltam csupán, de a háború korán érlelte meg nemzedékemet. Előtte való nyáron már két hold búzát, egy hold árpát learattam, két kis holdat önállóan felugarol- tam, egy szekér búzát a hom­bárba zsákoltam — és egyál­talán: helytálltam a felnőttek dolgában úgyszólván minde­nütt, ahol csak lehetett Bőséges tapasztalatból tu­dom, hogy az enyémhez ha­sonló felnőttavatáson csak­nem minden parasztfiú átesett annak idején. Csökevényes ma­radványa volt ez a természeti népeknél nemrég még virág­jában található közösségi szer­tartásoknak, amelyeken cso­portosan és nemegyszer ke­gyetlen próbáknak alávetve avatták az ifjakat. Az én gye­rekkoromban már inkább in­vizsgáztatni. Vajon hány pa­rasztlánynak van alkalma ke­nyérsütést tanulni, hány pa- rasztlegénv suhogtatja most a kaszát, hány ballaghat végig egy barázdán, az eke szarvát lenni. És mitől válhat felnőt­té ma? Azt mondhatnánk leg­inkább: ha a társadalom em­bere tud lenni, ha kifejlődik benne a köz iránti felelősség- érzet. És ez áz amihez nem ad­hat minden részletre kiterjedő tanácsot a múlt, ez az amihez kicsi forrás a szülői ház — a közösségből kell a közösségnek adandó erőt meríteni 1 Ez az irány, ámde az, hogy ezt milyen módon kell meg­valósítani, még nincsen ki­munkálva. Uj korszakunk for­ró leheletében, elhervadtak a korábbi hagyományok, viszont a friss normák és alapelvek még nem kristályosodtak ki. S a nagy korváltások sajátja, hogy eleinte tanácstalanság és zavar keletkezik a lelkek mé­lyén. A történelem és a poli­tika határozott és óriási lép­teit rendszerint csak bizonyta­lan támogatással követi a lé­lek. Tudományosabb formában így szoktuk ezt mondani: előbb a társadalmi lét változik, az­után a tudat. M 'ndezekért azt gondolom, hogy még nagyon so­káig nem tudhatunk majd a régi értelemben határ­követ állítani a felnőtté válás kezdő pillanatának. Miután túlságosan gyors mozgásban van az élet. egy kis költői túl­zással mondhatnám, hogy na­ponta meg kell halnunk és na­ponta újjá kell születnünk, vagyis naponta meg kell küz- denünk a felnőttség jogáért. Nemcsak a fiataloknak, hanem azoknak is, akik már felnőt­teknek hiszik önmagukat. tim volt a pillanat, de azért lé­tezett egy homályos, jelkép- rendszer, amely szélesebb kör­ben is tudatta, ha valaki a fel­nőttek jogaiba belépett. Az időpont, s a „belépést” engedélyező ok rétegenként és családonként változott. Ismer­tem nagygazdalegényt, akinek még a-z apja sem ment felnőtt­számba, mivel az apja apja tartott fenn minden jogot. Más helyeken — többnyire szegény családoknál — az asztalra tett első kereset jelentette a felnőt­té válás hallgatólagos tudomá­sulvételét. Értelmiségieknél — úgy tudom — a diploma vagy a biztos egzisztencia megszer­zése, a „partiképesség” jegyei avatták felnőtté a fiatalem­bert. Legáltalánosabban azon­ban úgy mondhatnánk: akkor kapott felnőtteknek járó jogot az ifjú, amikor képessége lett a felnőttek kötelezettségeinek elvégzésére. Igen ám, de honnan tudja most egy paraszt, hogy alkal­mas-e már a fia, lánya a fel­nőttségre, az egyenrangú bele­szólásra, hiszen nem tudhatja fogva. Ha pedig mindezt nem teheti, honnan tudja most a szülő: benőtt-e a gyereke fe­je lágya? Elkülönültek a tudnivalók. Nagyon kicsivé zsugorodott az útravaló, amellyel ma elláthat­ja egy parasztszülő a gyerme­két. „Ö tudja, hogy mi kell ne­ki az életbe”. „Mondhatok én akármit...” „Mehetnékje van — én nem fogom vissza”. így beszélnek a paraszíszülők. Szo- morkodhatnánk is ezen, de örvendhetünk is. Azt a tényt akarják, illetve nyilvánítják ki ezek a mondatok, hogy nem­csak egyes esetekben, hanem társadalmi méretekben is túl­nőttek a gyerekek a szülőkön és egészen mást. sokkal többet kíván tőlük az élet, mint amit a szülői tudás és tapasztalat adhat. Elmenni vagy otthon maradni, de mindenképpen másnak, többnek lenni — ez hevíti a fiatalokat Valaha a paraszt a „maga embere” volt. Mitől vált fel­nőtté egy parasztfiú? Ha már ő is a „maga embere” tudott Czák Gyula: Mikor válik felnőtté?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom