Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-02 / 205. szám
Tv-naplő / Vietnam élete képekben A háború vérzivatarai után immár békés élet köszöntött Vietnam népére. Képeink, amelyeket a VNA, a Vietnami Távirati Iroda riporterei az idén nyáron készítettek, erről számolnak be: A haiphongi kikötő Duyen Hal gépgyárában az Idén nyolc, egyenként 160 m3 óra kapacitá sú kotróhajót állítottak elő. A képen: a nyolcadik kotróhajó a gyár dokkjában. (Foto: Van Szak) Az amerikaiak koncentrációs táboraiból a felszabadulás után hazatért Koa Khanh-i parasz tok dolgoznak egy rizsföldön |>él-Vietnamban, My Tho tar tományban. (VNA-fotók — MTI—KS) (Foto: Van Bao) Több száz dolgozó tölti nyári szabadságát szakszervezeti beutalóval a Haiphongtól délre elterülő Don Son-i tengerparton vagy a hegyekben. A képen: beutaltak a tengerparton. (Foto: Tran Szón) Kispolgáriság és gie©e A hét vége műsoraiba az időjárás is beleszólt, szombatra viszont elmúlt a vihar, ekkor csak a jó műsor hiányzott Kezdjük az elején, pontosabban in médiás rés, vagyis a dolgok közepén, ugyanis a Fejvízvédelmi Kutatóintézet jelentését nem először hallottuk. Már a címen is fennakadunk, a jószándékú szerzők ugyanis nem az egyes fejekben felgyülemlett vizet akarják védeni, éppen ellenkezőleg, tehát a pontosabb cím az lehetne, hogy Fejvízleveze- tési Kutatóintézet s szívből kívánjuk is, hogy sikerrel működjék ebben a közérdekű akcióban. Kételyeink nem a szándéknak szólnak, hanem a megoldásnak. Már ez a gügyögő géphang is zavarba hoz, mert olyan, mint amikor meglett emberek azt mondják egy kisgyereknek: tululu-mutyulu — s azt hiszik, ez a bölcs és mélyértelmű szentencia egy életre szóló tanulságot jelent. No jó, a gépember még nem tanult meg rendesen beszélni, majd felnő. De mintha más baj is lenne. Amit a jószándékú szerzők ugyanis a kispolgáriság számlájára írnak, inkább a giccs fogalomkörébe tartozik, a giccs pedig nem csak a kispolgárra jellemző. A példabeli magyar úr, aki a fiának ellopja Napoleon egyenruháját, mert milyen jól fog benne mutatni a házibulin, egy giccseszmény jegyében cselekszik, ahogy a giccs- eszményt valósítja meg az aranynak látszó műanyag fülbevaló, vagy a golyóstoll, amelynek hengerén állandóan vetkőzésre készen áll egy álombéli nő. A giccs mindig egy magatartás közvetkezmé- nye, az öncsalás szükséglete, amikor egymásnak ellentmondó jelenségeket kapcsol össze: az autóduda áriákat dalol, a hitvesi ágy fölötti képen lepleit lengeti egy nemlétező nő, míg a pacaszerű tavon paca- hattyúk úszóinak, stb. A Fejvízvédelem gyermeteg gép- bácsija okos dolgokat mond, de nem mindig a lényeget mondja. Talán majd legközelebb. Addig pedig Komlós János mondja a magáét, pontosabban magáról mondja a magáét, ami önmagában nem is lenne baj. Mert Komlósnak van humora, amivel nem dicsekedhet mindegyik humoristánk, s van is mit mondania, de néha mintha nem azt mondaná, amit valóban akar, mert a pillanatnyi ötlet ingere ízlésnek és igazságnak sem áll ellen. Mintha akaratlanul is Karinthyt illusztrálná: S szólék, maga szép mívű marha. ezt mondtam csak a jóhangzás mián... S a jóhangzás mián misztikus köd lengi körül a humoristát, aki mezétláb megy a stúdióba, mert ha elmaradna az adás, az emberek azt hinnék, hogy már megint valami olyant akart mondani.- Nem tudom, mit hinnének az emberek, azt sem, hogy egyáltalán hinnének-e valamit, de figyeljük meg ezt a félmosolyt, amit sejtető gesztus kísér, hisz megint „olyasmit mondana”. Milyesmit? Azt talán, hogy együk-e meg a szeli dí- tőt, aki mögött egy jóságos istállómester árnya dereng? Igaz. Lafontaine is néha oroszlánokkal mondatta el ennél magvasabb véleményét a korról, de azért nem mindenki Lafontaine, aki oroszlánokat szerepeltet. Vagy itt van a karmesterverseny ' paródiája. Nem tudom mennyiben mulatságos, hogy hány vödömyit izzad a dirigens egy koncert alatt, mert — mondani sem kell — a produkció lényege egészen más. De itt már akaratlanul is nemkívánatosra fordul az egész, mert a humornak vélt külsőség ellentpontAhhoz a nemzedékhez tartozom, melynek tagjai számára a ma harminc esztendeje történt esemény — itt. Magyar- országon — „csak” újsághírt jelentett Számunkra, hála a szovjet csapatoknak, már hónapokkal korábban véget ért a háború, és ha emlékezetem nem csal, 1945. szeptember 2- án azzal foglalatoskodtunk, hogy betömtük a bombatölcséreket a budai Halász- bástya tövében állt gimnáziumunk udvarán. A gimnáziumnak csak a fele égett ki, a másik felében elkezdődhetett olyasmi, amit némi jóakarattal tanításnak is lehetett nevezni. Nem gondoltunk a távoli Csendes-óceán vizén hullámzó Missouri csatahajóra, Mac Arthur tábornokra. Ni. mitz tengernagyra és a feltétel nélküli fegyverletétel aláírásához odasántikáló Sige- micu japán császári külügyminiszterre se. A televízió vasárnapi dokumentum-összeállítása idézte emlékezetembe, hogy szégyenletes módon nem gondoltunk azokra a tízezrekre se, akik Mandzsúriában és Koreában zúzták szét a háborút, még sosem vesztett japánok Kvantung hadseregét és mentették meg — a legszerényebb számítások szerint — több mint egymillió angolszász katona életét, akiknek a jaként megjelenik a beat- zenekar. Nézzétek csak meg ezt a derék karmestert, izzadtságban úszik, bezzeg ezek a deli ifjak, akiknek még a hajuk is valódi (!) milyen köny- nyedén csinálják 1 Ezekről ugyan nem folyik a verejték, pedig már nyolc éve... Az ilyen fajta humor itt válik veszedelmessé, mert a szerencsétlen egybevetés akkor is érvényes, ha Komlós ezt nem is mondja ki. Komlósnak nincs szüksége ilyen félrevezető fogásokra, olcsóságokra, s még kevésbé lenne szüksége rá, ha valóban a magáét mondaná, őszintén és jókedvűen, amihez oroszlánbőr se szükségeltetik. Egy villanásnyira megjelent Alfonzé is, ez a kivételes művész, aki szinte észrevétlenül a legnagyobbakhoz nőtte fel magát. Minden szava, mozdulata hibátlan, bármit csinál, élettel telik meg a színpad. Mindig arra gondolunk: azzal, amit tud, sokkal többre hivatott, hisz Moliere-szerepeket feltételező művészete most ért meg, most vált teljessé. , _ CSANYI LASZLÖ saját vezérkaruk eredeti' tervei szerint még másfél évig kellett volna szigetről szigetre, és az addigi tapasztalatok szerint valószínűleg házról házra harcolni a tengely- hatalmak legszívósabb katonáival, akik természetesen éppúgy nem juthattak el a „végső győzelemig”, mint európai szövetségeseik. A tv dokumentum-összeállítása éppen azért volt jó, mert rávilágított, nálunk kevesebbet emlegetett (Nyugaton pedig szándékosan a feledés homályába burkolni szánt) összefüggésekre. Láttuk a Jaltában és Potsdamban találkozó „nagyokat”, meghallgattuk szovjet hadvezérek visszaemlékezéseit és pontosan annyi csataképet, régi híradórészletet kaptunk, amennyi szükséges volt. A műsort szerkesztő és vezető Kanyó András jó munkát végzett. Csak egyetlen hibáját kell — éppen a sokat emlegetett nyelvhelyesség érdekében — szóvá tenni. Azt, hogy a japánok hazájukat valóban Nippon-nak nevezik, és ebben az esetben joggal használható a két ,.p” betű. Ä „japán” szót azonban az egész műsor során következetesen elkövetett hiba volt hangsúlyozottan „jappán”-ként emlegetni. ......... ( ordas) Ha 30 éve befejeződött Ho apó félretette a szöveget... A kitörölhetetlen emlékképek, két vietnami utazásom élményei a háborúhoz kötődtek. Alkonyat után vágtunk neki a feltépett utaknak, amelyek mentén az ügyeletes őrszemek halványpiros és sárga fényekkel jelezték az amerikai repülőgépek közeledtét. Az éjszaka oltalmazó palástja alatt minden megelevenedett: fend számtáblás kerékpárok előzték a zebufogatokat, törékeny asszonyok, a bambusz rugalmas játékát felhasználva, sokszor hetven-nyolcvan kilogrammos terheket vittek a vállukon levő rúdra aggatott kosarakban. Türelmesen várakoztunk a hidaknál, ahol páratlan leleményességgel oldották meg a gyakori átkelések gondjait. A könnyű szükséghidakat este rátolták a folyócskákra, hajnalban pedig visszahúzták az erdők rej tekébe. Az amerikai hadvezetés pedig csodálkozott, hogy amikor a légifényképek tanúsága szerint minden romokban hever, a szállítmányok mégis pontosan eljutnak rendeltetési helyükre. Az ember könnyen megérthette, miért került Kim Ngoc Quang fényképe egy hanoi kiállítás dicsőségtáblájára. Nem lőtt le repülőgépeket, nem hajtott végre rendkívüli hőstettet — „csak” ezerkétszáz háborús éjszakán keresztül vezette nehéz tehergépkocsiját az útta- lan utakon, s biztosította az utánpótlást a legnehezebb körülmények között is... A legmegrázóbb látványt azonban a vonuló gyermekek nyújtották. A hónuk alá csapott füzetekkel és könyvekkel napszálltakor indultak el a szükségiskolákba, ahol az első osztályfőnöki óra témája mindig a légoltalom volt. De valamennyi pad megtelt és az oktatásügyi minisztériumtól az igazgatókig mindenütt azt hangsúlyozták: elkövetkezik majd a békés jövő, s a holnap munkásait, mezőgazdáit, értelmiségeit a háborús feltételek között is oktatni, nevelni, képezni kell. Sok iskolában jártam, de egyetlen üres helyet láttam az osztálytermekben, a Quang Trung-i hetedikesek között. Rögtön elmondták a történetét is; egy riadó alkalmával a tizenhárom éves Nguyen Ba Ngoc is lesietett az óvóhelyre, de onnan kétségbeesett gyermeksírást hallott. Felrohant és két piciny lányt látott, amint távollevő szüleiket hívták. A gyermekeket megmentette, de őt magát, amint utolsóként be akart ugrani a fedezékbe, halálos szilánk találta. Tanítói és osztálytársai elhatározták, hogy padját üresen hagyják és neve mindig szerepelni fog az osztálynévsorban. S mennyi minden tartozott még a Vietnam fogalomhoz — emberközelből. Az ország legidősebb polgárának, Van apónak múzeumként berendezett kunyhója, s a fennmaradt igaz legenda, hogy az öreg száz- huszonnégy éves korában, a népi hatalom kivívása után ízlelhette meg először a cukor édességét, pedig faluja határában, a francia tulajdonban levő nagy ültetvényen ott vágták a cukornádat A 71. számú kórháznak, a VDK tuberkolózis ellem központjának tragédiája, amelyet a vörös- keresztes jelzések ellenére is sorozatos támadások értek. Az ötvenkét kisebb-nagyobb épületből álló kórházkomplexumban húsz intézmény földig rombolódott, tizenkilenc súlyosan, tizenkettő könnyebben sérült, s egyetlen ház maradt épen. A halottaskamra... • l..Három évtizede annak, hogy 1945. szeptember 2-án, kora reggel hat órakor a Ban Dinh térre tódultak a hanoiak. Az időpont neon volt rendkívüli, a nagy meleg miatt Vietnamban a hajnal vagy az este a legalkalmasabb gyűlések tartására. Az egyszerű tribünre fellépett a jól ismert és any- nyira szeretett, tisztelt férfiú, lábán egy zsákmányolt francia gépkocsi gumiabroncsából készült saruban. Felolvasta a vietnami függetlenségi nyilatkozatot és bejelentette a Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását. Azután Ho Si Minh — így mondták el a szemtanúk — félretette a történelmi szöveget, tekintetét végighordozta az összesereglett embertömegen és fennhangon megkérdezte: — Honfitársaim, jól hallottátok, értettétek amit mondtam? A kérdés jogos volt, hiszen nem egy gyűlés zajlott a sok között, hanem új fejezet kezdett íródni Vietnam viharos történetében. S nemcsak a tengermorajként felhangzó Igenlő válasz, hanem harminc esztendő háborúban és békében bizonyíthatta, hogy a vietnamiak megértették ezeket a szavakat. ■■***-**« RÉTI ERVW •
