Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-30 / 229. szám

Auróra ’75

Tv-naptó *

Bartók-évforduló

Nagyszerű dolog a színpadi Játék! Hosszú próbák után, magabiztosra érett előadásban részt venni: öröm, felszabadító mámor. Minél jobb a műsor, — minél jobban hiszünk benne, hogy az —, annál inkább. Jó érzés sütkérezni az ilyen színpadi örömben, aminek az ígérete vár minden amatőr színjátszó bemutatókor. Az érzés — érzékenység — nem születik az emberrel, de jó esetben rávezetik. Iskolában, művelődési házban, közösségben.

E hosszú bevezető summája: az Auróra ’75 területi bemutatóján alig félig volt a megyei művelődési központ színházterme, s a nézőtéren ücsörgő diákok között számosán voltak, akiknek viselkedéséből kiviláglott: csak azért ülnek itt, mert „kirendelték őket”. Szerencsére a színpadon igyekvőkhöz nem ért el a fészkelődéi, viháncolás, így kínos jelenet sem adódott.

Már a rendetlenkedők miatt. Egyébként akadt: a műsorválasztók „félrelépése’’ révén.

Kéthetes tanfolyam kezdődött tegnap délelőtt a Tolna megyei Tanács Domboriban lévő üdülőjében a népfrontnál dolgozó tisztségviselők számára. Baranya és Tolna megyéből húsz-húsz aktivista vesz részt ezen a tanfolyamon.

A rövid megnyitó ünnepségen Krasznai Antal, a Hazafias Népfront Baranya megyei Bizottságának titkára köszöntötte a hallgatókat. Az ünnepségen jelent volt Csajbók Kálmán, a Hazafias Népfront Tolna megyei titkára, valamint

Az Auróra célja a Szovjetunió népeinek jelenkori és klasszikus irodalmának feldolgozása; dehát ez sem azt jelenti, hogy akármi jó, ami szovjet-orosz A vasárnapi első színpadra lépők — Somogy megyei községből érkeztek — egy Arbuzov dráma részletét mutatták be. Se füle se farka, érzelgős jelenet, ráadásul szereplői is ügyetlenek. De a színjátszó mozgalom régi tévedéseinek másik formája is jelen volt; az oratórizálás”. Súlyos szaval ókórusok csicsergő monológokkal. Szerencsére ezeket most finomabb, ízléses kivitelezésben láttuk.

A legnagyobb sikert azok az együttesek aratták, akik az élénk, átgondolt színpadra- vitel mellett műsorunk kiválasztásával is meggyőztek. A kaposvári Fónómunkás Színpad Ajtmatov-feldolgozása, a szegedi Minerva Színpad vállalkozása, a vpgul Sesztalov J ulian Című alkotásának színpadra állítása, vagy a Maja- kovszkij-bemutató: a hódmezővásárhelyi katonafiuk BuffóPotyondi László, az SZMT politikai munkatársa — akik az elkövetkező két hétben a tanfolyamvezetők tisztét látják el Domboriban.

A köszöntő után Potyondi László ismertette a hallgatókkal a tanfolyam tématervezetét, az egyes előadások témáit.

Mint elmondotta, a két hét során előadásokon, fórum jellegű beszélgetéseken készítik fel a hallgatókat a népfrontmunka további feladataira, lehetőséget biztosítva természetesen az egyéni tanulásra is.

misztériuma és a pécsi Amatőr Színpad Bulgakcrv-feldol- gozása tanúsította, hogy kell az Auróra! Ezek a csoportok atmoszférát teremtettek, örömöt keltettek.

A megyénkbeliekről szerényen szólhatunk, amiképpen szerényen szerepeltek ők is. A jobb: a Népboltosok Irodalmi Színpada volt a Susában a Száján hegy alján című ösz- szeállítást adták elő, szépen, fegyelmezetten — csak éppen nem nagyon értve önnön mondanivalójukat... A szekszárdi Kísérleti Színpad kétes eredménye, hogy egyedül ők álltak ki felkészületlenül a színpadra. Mint házigazdák. Az is csak náluk fordult elő, hogy főszereplőjük egyetlen szavát sem lehetett érteni. Hadar, vagy más beszédhibája is van ? Nem lehetett biztosan megtudni.

A bemutatóra a zsűri — Keleti István elnök — nagyszerű értékelése tette a pontot. így volt igazán értelme ennek a területi versenynek: nemcsak látták, hallották egymást az együttesek, de okos tanácsokat is kaptak.

A továbbjutókról később fognak dönteni, de így — senki sem veszített

— virág —

MEGNYÍLT A IV.

PÉCSI KERAMIABIENNÁLE

Pécsett vasárnap megnyílt az országos kerámiabiennálé, amelyet negyedik alkalommal rendezett meg a Kulturális Minisztérium, a Janus Pannonius Múzeum, a Baranya megyei és a Pécs városi Tanács. A Déryné utcai kiállítóteremben dr. Molnár László művészettörténész, egyetemi docens nyitotta meg a tárlatot. A biennólén 36 keramikus mintegy másfél száz műve látható, amelyek jól reprezentálják a kortárs magyor kerámiaművészetet. Ez alkalommal vették ót a biennálé díjait a legszebb kerámiák alkotói: Csekovszky Árpád, Szekeres Károly és Geszler Márta. A IV. országos kerámiabiennálé november 2-ig látható.

Egy-egy nagy művész életműve. mindig csak lassan válik közkinccsé. A XX. század zenéjével kapcsolatban ez fokozottan érvényes, elég, ha Alban Berg operájára, a Lulu. ra utalunk, amit keletkezése után kerek negyven évvel mutatott be az Állami Operaház, vagy Sztravinszkijre, akinek zenéje, annyi félreértés után, most kezd hatni és hódítani. Bartók hazai fogadtatása sem volt mentes félreértéstől és félremagyarázástól: az életműnek egyaránt meg kellett vívnia harcát kortársakkal és utókorral. Az értetlenség, ami műveit keletkezésükkor fogadta, újult erővel jelentkezett az SO-es években, amikor az Operaház teljesen mellőzte műsorában.

A hazai elismerés a világsiker nyomában járt, de talán ennek is van, vagy pontosabban, lehet előnye: ma már a klasszikus Bartók áll előttünk, akinek gazdag életművéről levált a divat és a sznob nagyképűség, ami folyton ott kísértett a nyugati siker mellett, s azt a kivételes művészt láthatjuk ma benne, aki valóban megújította a modern zenét.

Halála harmincadik évfordulóján a televízió a megemlékezés legszerencsésebb formáját választotta: az élő Bartókot idézte meg, azt, akinek emléke ma is elevenen él azokban, akik közelében élhettek. József Attilánál — de nemcsak nála — láttuk, hogy mennyi a botcsinálta tanú és barát, aki a kései siker fényében szeretne páváskodni, s ez nincs másként Bartók esetében sem. Az eddig megszólaltatott két tanú vallomásához nem fér kétség: fia és felesége mindennapjainak volt részese, s éppen azt láthatták és élhették át, amit rajtuk kívül senki más. A harmadik rész művészbarátait szólaltatja meg, s vallomásuk nyilvánvalóan életének egy másik szakaszára nyit kaput.

Milyen volt hát Bartók az ember és a művész? Akik a romantikán nőttek fel, s a művészben holmi garabonciást látnak, aki bozontos üstökkel, gyanús mámorok közepette él és alkot, bizonyára csalódtak. Bartók a rend embere volt, a rend és rendszeresség vezette minden dolgában, még a kedvteléssel űzött rovargyűjtésben is. A rendnek ez a feltétlen tisztelete műveit is jellemzi, hisz azóta szakértők pontos számításokat végeztek az egyes művek szinte matematikai felépítéséről, ■ a szerkezet tökéletes biztonságáról. A két beszélgetés alatt, egyszer sem hangzott el a romantika kedvenc szava, az „ihlet”, de érez. tűk, hogy ez a sok félreértésre okot adó fogalom állandó kísérője volt, a művészetben élt, minden pillanatát ez fonta be, s nem a szerencsés pillanatokra bízta magát, hanem erre az állandóságra, amiben természetesen ott volt a tudós fölkészültsége és a munkába vetett hit is.

A beszélgetéseket vezető Somfai László példamutató szerénységgel szolgálta Bartók emlékét, csak annyira lépett előtérbe, amennyire szerepe kényszerítette, kerülte a fontoskodást, riporteri tetszelgést, s csak arra volt gondja, hogy a beszélgetést előre vigye. Ennek köszönhetjük, hogy valóban történeti perceknek lehettünk tanúi: a század egyik nagysága állt előttünk, azokon keresztül, akik nagyon sokat tudnak róla. S éppen ezért volt minden szavuk természetes és magától értetődő, hisz nem volt szükségük magyarázkodásra, bizonyságokra, a szemtanú és a családtag hitelességével vallottak Bartókról, s vele együtt életükről is. A harminc éve halott Bartók a két beszélgetés révén talán azokhoz is közel került most, akik eddig visszariadtak zenéjétől.

S ha ez így van, akkor az évforduló valóban azzá lehet és lesz, ami célja és feladata, mert így a mű nem szűkül bele a megemlékezésekbe, hanem az élőt idézi a jelennek és a jövőnek, CSÁNYI L.

Népfront-tisztségviselők tanfolyama Domboriban

Ordas Iván:

Doonjanich

tábornok

Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971.

Többre nem emlékszem, mert itt, mikor az őrnagy úr a zászló cserbenhagyását emlegette, elnyomott az álom. Valószínű, hogy mégsem porol hették végig az egész éjszakát, mert reggelre kiderült, hogy a százados úr három kardjából kettőt a bátyjának ajándékozott. Damjanich őrnagy urat sosem láttam többé. Június 7-én útra keltünk, és húszadikán, pontosan éjfélkor megérkeztünk Budára.

MIHAJLOVICS JÓZSEF VÄSZONKERESKEDÖ MESÉLI FELESÉGÉNEK ÉS FIÁNAK PANCSOVÁN, 1849. JANUÁR 22-ÉN

I

— Nos, igen, kedveseim! Bőségesen van mesél- nivalóm. Üljetek hát ide az ágyam mellé, fájdalmaim most már enyészőben vannak, és Jia összeszedem gondolataimat, talán egybefüggően elmesélhetem nektek utolsó hónapjaim történetét. Isten megsegített, hiszen nem mindenki mondhatja el, hogy szerencsésen megmenekült a

j magyarok fogságából. Tehát ha se óbecsei leve- ] lemet, se azt, melyet Pestről küldtem, nem kap- ' tad meg, Katherinám, és jarkovaci üzenetem se jutott el hozzád, akkor igazán legelejéről kell kezdenem mindent, hogy megértsétek, miként lehetett egy szerb embernek magyar rabságban szerb a legfőbb rabtartója.

Bizonyára emlékezel rá, kedvesem, hiszen ugyanaz a Damjanich János főhadnagy volt az, aki tíz éve — midőn Pesten, a Fekete Kutya házában filiálémat megalapítottam — az egyik gránátos zászlóalj beszerző tisztjeként vásárlóm volt, és házunknál is járt.

— Igen, ugyanaz a Damjanich ez, aki itt a szomszédban, Versecen néhány napja még hadosztályparancsnok volt, és ma harmadnapja vonult el Nagybecskerekről az ő újonnan kifun- dált, „nemzetőri” egyenruhába bújtatott hadaival. Már nem főhadnagy, hanem immáron tábornok. Gyors emelkedés, ugye? Na persze, ilyesmi is csak a mai lehetetlen időkben fordulhat elő.

— Igazad van fiam, a legelején kell kezdenem, hiszen Damjanichról, ha akarom, ha sem, épp elég szót ejtek majd.

A múlt év június 22-én, csütörtöki napon történt, hogy édesanyád bátyjával, Radivoj bácsival valami üzleti ügyek elrendezése után letelepedtünk a Liczinius-féle vendéglőben. Nem sokkal később megérkezett Trebinjac Velimir, aki nemcsak hogy frissen jött Karlócáról, hanem részt vett azon a gyűlésen is, melyen R.ajasics szentatyánkat pátriárkává, Suplikac ezredest pedig, a napóleoni háborúk hősét, vajdává választották. Erről ti persze többet tudtok ma már, és valószínűleg tudtatok akkor is, mint mi odafenn Pesten. Trebinjacnak bőségesen volt mesélni- valója, és mi érthető érdeklődéssel hallgattuk, kortyolván a Licziniusnál mindig kitűnő, híves sert.

— Nem, Pest-Budán ekkoriban már viszonylagos nyugalom volt, a márciusi forrófejűek elcsendesedtek, és ami a fajtákbelieket illeti, sem- milyen zaklatásnak nem voltunk kitéve. Sőt némi heves vérű fiatalok eleinte még fratemizáltak is a dolgon, hogy a Közcsendi Bizottmány őrködik a magamfajta nagy adófizető polgárok védelmében. Annál nagyobb érdeklődéssel vártuk a délről érkező híreket, és valamennyien — sógorom éppúgy, mint Trebinjac vagy én — megegyeztünk abban, hogyha már a magyaroknak felelős kormányt engedélyezett az uralkodó kegye, mi szerbek sem maradhatunk félreszorítva, és ki kell vívnunk a méltó autonómiát. Reméljük, most már, hogy kiszorultak a Bánátból, ennek is eljön rövidesen az ideje.

Javában beszélgettünk, amikor a terembe lépett egy hatalmas termetű, kopaszodó császári tiszt, aki már az első pillanatban ismerősnek tűnt. Napégette bőre és rövid, láthatólag éppen növesztésben levő sűrű, sörtés szakálla eleinte tétovázásra késztetett ugyan, de aztán felismertem. Asztalunk mellett elhaladván rászóltam, mert láttam, hogy sehol nem talál helyet.

' i -47„Damjánovich főhadnagy..: azaz bocsánat, százados úr! — kaptam észbe, megpillantván rangjelzését. — Tisztelje meg asztalunkat!”

Minden különösebb ceremónia nélkül elfogadta a meghívást, és csak amikor bemutatkozott az uraknak, döbbentem rá, hogy a vezetéknevét megszaporítottam egy szótaggal. Ez bizony kínos volt, hiszen ismeritek elvemet, hogy a jó kereskedő ne feledje el értékes kuncsaftjai nevét. Ennek a mahomet tisztnek a jóvoltából pedig egyszer már kistafírozhattam ingekkel és gatyákkal egy teljes zászlóaljat, ű bezzeg nem feledte el az enyémet

„Látja, Mihajlovics úr — mondta —, ez kellemes meglepetés! Annyi esztendő után alig egy napja vagyok Pesten, és máris kedves ismerőssel találkozom. Hogy van a kedves felesége, Trifo- novits Katherina tekintetes asszony?”

— Igen, Katherinám, pontosan emlékezett lánynevedre, ez feltétlenül j ólneveltségre vall. Egyébként későbbi találkozásaink során is mindig a legnagyobb tisztelet hangján emlegetett. Tudattam vele, hogy remélem, jó egészségnek örven- desz, és most pancsovai házunkat őrződ, itteni ügyeinket irányítod, mivel szándékunkban áll a viszonyok konszolidálódásával végérvényesen feltelepülni Pestre.

„Pancsován? — kérdezte. — Ott most, úgy tudom, viszonylagos nyugalom van.”

A leveleidből ismertetett hírek birtokában, őszinte örömmel helyeseltem. Trebinjac azonban közbeszólt:

„Nem úgy, mint Karlócán! Tíz napja szerencsém volt látni a karlócai csatát.”

Damjanich meghökkent.

„Nocsak! Erről mit sem tudok. Igaz, hogy több mint két hétig szüntelenül úton voltam, ugyanis az itáliai harctérről jövök, ahol szintén volt egynéhány csetepaténk. Azt azonban nem sejtettem, hogy a metropolitai székhelyen is összerúgtuk már a patkót. Hogyan történt?”

Trebinjac szívesen elmesélte:

(Folytatjuk) í — 48 —

— 46 —