Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-28 / 228. szám
fl felszabadulás emlékei között A Hadtörténeti Múzeum kiállításán Szovjet látogatócsoport az egyik tabló előtt. Fegyverek, fényképek, térképek, eszközök, ruhák — ezzel a néhány szóval lehet jellemezni a Hadtörténeti Múzeum jubileumi felszabadulási kiállítását. A holt tárgyak megelevenednek a tárlókban, tragikus emlékeket idéznek fel az idősebb korosztályban, elmondják az elmúlt harminc év alatt született,, felnőtt nemzedéknek, milyen volt a történe. lem legkegyetlenebb háborúja. A kiállítási termekben megelevenedik az a több hónapos harc, amelyet hazánk felszabadításáért a szovjet hadsereg folytatott Borsodtól, Csongrád- tól Zaláig, Vasig, s az ország szívében Budapestért. Csendőrpuska, szurony, kard az egyik tárlóban, szovjet géppisztoly a másikban — az el. nyomás, a terror — és a szabadság jelképei. NSZK-feliratú fémpajzs, a rövidítés nem a Német Szövetségi Köztársaságot jelzi, hanem a Nemzeti Számonkérő Széket, a hírhedt nyilas különítményt, amely hónapokon keresztül az élethalál ura volt a magyar fővá. rosban. Fényképek. Német katonák a királyi várban, német katonasírok közt csatangoló ló. szovjet csapatok partraszállása a Dunán a flotilla hajóiról (talán éppen Gerjen környékén), szovjet tüzérek a mai Felszabadulás téren. Szovjet tábornokok portréi, köztük I. M. Afonyin altábomagyé, akivel az elmúlt években Moszkvába látogatván, nagyon sok Tolna megyei személyesen találko. zott Térképek. A Debrecen környéki páncéloscsatáról, a Budapestért folyó harcokról, a megyénket is felszabadító 4 gárdahadsereg balatoni támadó és védő hadműveleteiről. Eszközök, tárgyi emlékek. Meghatnak, megdöbbentenek, felemelnek minden látogatót, a szovjet katonahősök mellett emléket állítva azoknak a magyar mártíroknak, hősöknek, akik a kommunista párt irányításával itthon és külföldön harcoltak a fasizmus ellen, és életüket áldozták. A Magyar Szabadság Érdemrend, amellyel Steinmetz Miklóst halála után a magyar kormány kitüntette... Kiss János altábornagy öltönye, amelyben kivégezték. Két lyuk a zakón, szívtájékon, tíz a nadrágon, térdmagasság körül. Szőnyi Márton repülőtiszt partizán térképtáskája, sapka- jelvénye, rendfokozati jelvénye. Harcostársának, Osz-Sza- bó Jánosnak pisztolytáskája, amelyet exhumálásakor, 1964. áprilisában találtak meg. Csizmadia Gyula pécsi bányász — a Szőnyi-partizáncsoport tagja — géppisztolya... Úszta Gyula géppisztolya, térképtáskája... Fábri József pisztolya, távcsöve, tájolója... Kossá István partizánegyenruhája... Oldner Vladimir szovjet őrnagyi egyenruhája... A nyilasok által kivégzett Győrffy Gyula, a mátyásföldi repülőtér parancs, nokának igazolványa... Ismét fényképek. A világhírű művész, Amerigo Tot — Tóth Imre — olasz partizánok között... Francia partizánokról kivégzésük előtt készült fénykép, köztük Boczor József vegyészmérnök, Békés Imre lakatos, Elek Tamás diák. Dalos Henrik, Dél-Franciaországban kivégzett partizán. Olasz új. ság, amely a piemonti partizánok magyar parancsnokának, Duller Jenőnek — Gustavo Mellzeid-nek haláláról ad hírt. Szabó Ferenc zeneszerző, szovjet partizán fényképe... Mün- nich Ferenc, Bolgár Elek, Bolgár Elekné, Ék Sándor, mint a szovjet hadsereg katonái... Kassai Géza — Oldner Vladimir apja — a Magyar . Újság főszerkesztő-helyettese... A Magyar Újság egyik példánya, első oldalán a cím: Mohács, Pécs, Bátaszék, Kaposvár, Dombóvár, Bonyhád, Szekszárd, Paks, Eger, Szikszó, Gálcsées, Tőketerebes a szovjet csapatok kezén. Meghatottam csendben jár. nak a látogatók a kiállítási termekben. Iskolások nézegetik a fegyvereket, a tárlatvezető egy szovjet csoportnak a Budapestért vívott harcokról magyaráz. A csoport egyik idős tagja néhány pillanatra leül a menethelyzetbe állított nehéz légvédelmi géppuska állváhyá- ra, megsimogatja a fegyver, hideg vasát. Mennyi mindent elmond egy ilyen kézmozdulat. BOGNÁR ISTVÁN GOTTVALD KÁROLT A JUastRUK vilaguauoiU legjo aó uarcsocsija von a szovjet T—34-es. Ordas [ván: Damjanich tábornok Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971. — Mire visszaértem, már zengett a szoba a veszekedéstől. Szerbül beszéltek, de hát a mi megyénkben csak éppen törökül nem tanul meg az ember, annyiféle népség lakja, így többnyire értettem minden szavukat. Azt hittem, szokás szerint a sarokban kell majd ülnöm, hogy töltögessem a poharakat. Ha tisztek vendégeskedtek nálunk, mindig ez volt a dolgom. Alig tettem azonban asztalra a bütyköst meg két poharat, az őrnagy úr hidegen végigmért, és rám förmedt: — Hinaus mit dir! — mondta, és az ajtóra mutatott, ha netán nem értenék a szóból. Láttam, hogy az én századosomnak nem tetszik a bátyja modora, de tisztelte a kort meg a rangot, mert sokkal békésebben és magyarul hozzátette: — Lefekhetsz, Andris! Ez a lefekvés annyit jelentett, hogy kimentem az ajtó elé, ahol a háziak egy kényelmes, puha pamlagot állítottak nekem, és leheveredtem. Olyasformán azonban, hogyha hívnak, bármikor pattanhassak. Nem/aludtam el nyomban, mint máskor. Odabenn nagyon hangosak voltak, meg bevallom, nem is tetszett nekem az őrnagy úr, így hát igyekeztem fülelni arra, hogy mit beszéltek. — Úgy szólsz hozzá, mintha együtt őriztetek volna disznót! — mondta az őrnagy. A százados úr gyanúsan szelíd volt. — Miért, hogyan szóljak? — Sehogy! Illetve sose szólj, csak parancsolj! Éreznie kell, hogy közted meg őközötte akkora távolság van, mint ide a Hold. — És holnap esetleg ilyen holdbéli távolságból vezessem ismét rohamra, vagy bízzam rá az életemet? Koccintottak. — Szamár vagy, te Jankó! — hallottam. — Már akkor megmondtam, hogy szamár vagy, amikor húszban elszöktél katonának. Nem neked való ez a mesterség! Hiába erősödtél meg 11 ! : — 43 — testileg, és van egész tűrhető minősítésed, a minap megnéztem a Regimentskommandódnál, mégis túl lágyszívű vagy te ehhez a mesterséghez. — Lágyszívű! Én! — Az. Papnak kellett volna menned, ahogy jó atyánk kívánta. — Most pedig valamilyen isten háta mögötti faluban mondhatnám naponta a liturgiát, mi? — Nem. De ki tudja, hogy Karlócán most nem te ülnél-e ugyanabban a székben, amelyikben ma Rajasics... — Köszönöm, nekem nem kell a papi tábor- nokság, megfelel a katonai is! — Eredj már öcsém! Te és a tábornokság! Ugyan hol? Megint ihattak, mert csend volt. Aztán a százados úr hangja hallatszott: — Hát itt Itáliában már biztos, hogy nem. — Tehát csakugyan megőrültél és hazamész? Egy tiszt, aki elkéredzkedik a harctérről, soha többet nem számíthat előléptetésre az osztrák hadseregben! — Meglehet. De a magyarban talán igen. — Hol?! Csak nem... — De igen. Császári rendelet van rá, amelyik megengedi. Mészáros ezredes, az új Kriegsminis- terünk már haza is mert. Én pedig június hetedikén vagy nyolcadikén indulok. — Hová, te őrült, te eszeveszett?! — Budára. És jó lenne, ha megválogatnád a szavaidat a saját szobámban! Hallottam, amint az őrnagy úr felpattant, és járkálni kezdett fel-alá. — Jó! Bocsánatot kérek! De nem árulnád el nekem, az édestestvérednek, hogy mi késztetett téged erre az őrült lépésre? Téged, aki bár fenntartom, hogy nem vagy katonának teremtve, mégiscsak egy határőr őrnagy fia és egy tábornok unokája vagy! Csend volt, hosszú csend. Aztán a százados úr beszélt: — Megpróbálom, bár kötve hiszem, hogy megértenéd. Légy őszinte önmagadhoz, hogy nem annyira az én „alkalmatlanságom” bosszant téged a katonai pályán, hanem az, hogy nagyon is közel kerültünk egymáshoz. Ha a minősítésemet láttad, amire én egyébként fütyülök, akkor bizonyára láttad a legutóbbi rangsorolási lajstromot is és azt, hogy rangszámban alig van köztünk különbség. Hagyjuk tehát a fenébe, hogy én mire vagyok alkalmas és mire nem! Azt majd megmutatja az idő! Az idő azonban gyorsan — 44 — múlik, és néha magam sem akarom hinni, hogy már huszonnyolc esztendőt lemorzsoltam a császár kabátjában. Érthető talán, hogyha olyan hadsereget szeretnék látni, ahol az ember nem gép, ahol a katona nemcsak parancsra, hanem szíve szerint is harcol, mert tudja, hogy a maga földjét védi. És remélem, hogy az új magyar nemzetőrség ilyen lesz! — De Jankó, az ég áldjon! Te nem vagy magyar! — Nem. Csakugyan nem. De osztrák sem vagyok, ahhoz pedig semmi kedvem, hogy áttelepedjek valahova a Balkán legközepébe, csak azért, hogy féligmeddig még a szultánt nyögő vértestvéreink között élhessek. Én Magyarországon születtem, bátyám, és ez nekem bőven elég. Emíliám anyja egyébként magyar, Bosnyák Teréz, magyarok a sógoraim jobbágyai és hosszú évek óta magyarok a katonáim is. Én tehát megyek haza! — Az ezredparancsnokságon nem arathatott osztatlan sikert az elhatározásod! Damjanich nevetett. — Azt meghiszem! Amióta pihenőben vagyunk, egymást érik nálam az inspiciáló elöljárók. A zubbonygomboktól a kapcák rojtjáig mindent számon kérnek, mintha legalábbis császórpará- déra készülnénk és nem vissza a harctérre. Látod, ezt is utálom! Te bizonyára helyesled, hiszen nálad magasabb rangúak rendelték el, én pedig azt mondom, hogy ostoba formalizmus, amitől vértolulást kapok. Csakhogy nem szerzem meg az ezred- és hadosztályparancsnok uraimék- nak azt a gyönyörűséget, hogy bármi hibán rajta érhessenek, aztán a nyakamba sózzanak valamilyen büntetést, és ne mehessek haza. Ezt egyébként a századomnak is megmondtam. — Mit 'csináltál?! — Jól értetted! Ne félj, magyar gyerekek azok mind, és éppen ezért egy szálig úgy viselkedik valamennyi, akár a kincstári kisangyal. Csak azt kérték: „Százados úr, vigyen bennünket is magával !” — Mire te: „Vinnélek benneteket, meine Kinder. de. sajnos, nem tehetem! Nem engedi az a bestye Generalkommando!” — Majdnem szó szerint! Az őrnagy úr szerbről hirtelen németre váltotta a szót: — Jancsi, ez hallatlan! — Elhagyni a zászlót? — Valami olyanféle! (Folytatjuk). — 45 — .kKbí- vKv&W 4%»
