Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-03 / 181. szám
Új formák — új utak Hz amatőr művészeti mozgalmak megújulása Michelangelo Charles de Tolnay könyve magyarul Vasari, 8 „művészettörténet atyja”, aki 161 olasz művész életrajzát írta meg nevezetes könyvében, Michelangelót „inkább mennyei, mintsem földi lénynek” nevezi. A magyar Michelangelo^ Irodalom — sajnos — szegényes. Verseit Rónay György ültette át, s Vasari életrajzát is bírjuk, de Condi vi már nem talált fordítóra, s Mi- chelangelo-értelmezéseink (Meller, Heckler) bizony elavultak. Ez a szegénység annál inkább is feltűnő, mert Michelangelo világhírű kutató, ja, a XX. század megfellebbezhetetlen szaktekintélye, Fülep Lajos és Lukács György barátja, a magyar származású Tolnay Károly, vagy nemzetközileg ismert nevén Charles de Tolnay. S most könyvkiadásunk igazi eseménye, hogy testes kötetben foglalva két műve jelent meg. A művészetnek nem az a feladata, hogy ábrázolja, hanem értelmezze a világot Az ábrázolás — naplemente, a nagymama névnapja, a keresztpapa reggelije — nem visz közelebb a lényeghez, mert csupán elmond, közöl valamit Ha így közeledünk a legnagyobbakhoz, rvem megyünk semmire. Még Arisztotelész ismert követelménye (rend, arányosság, elhatároltság) is csak a külsőt érinti, a lényeges valahol ezek mögött rejlik. Tolnay Károly ezt a nehezen megnyilatkozó titkot keresi Michelangelo művészetében, s nemcsak a tudós fölkészültsége és biztonsága természetes erénye, hanem a beleérzőképesség, a művészi invenció is, amelyben eggyé- válik élmény és ismeret, a tévedhetetlen tudás és a benne- élés otthonossága. Tolnay szakít a hagyományos Michelangelo-értelmezé- sekkel, s szemében már nem a reneszánsz beteljesítője, vagy a barokk előfutára, még kevésbé „a mindenható szubjektivizmus képviselője”, miként Hekler Antal gondolta. Tolnay Michelangelója világot foglal magába, éppúgy, mint Dante, Shakespeare vagy Goethe, akik ugyan egy kor összefoglalását jelentik, s kezdetét is az újnak, de ennél lényegesebb; hogy teljes világ, melynek minden eleme tudatosan épüL „Nem úgy akarta ábrázolni a dolgokat, ahogyan az emberi szem látja őket, hanem önma-1 gukban, lényegükben” — írja, midőn a rövidülés törvényeinek érvényesülését fejti ki, majd másutt, „úgy érvelt, hogy a művészi fantáziának újjá kell teremtenie az igazi valóságot”, s így vizsgálva teljesen új' értelmezést kap a Medici-kápolna, II. Gyula pápa síremléke, a Sixtus-kápolna freskósorozata, s így válik az Utolsó ítélet Krisztusa Isten- bíró-Apollóvá, a Madonna pedig Guggoló Vénusszá. S új értelmezést kap Michelangelo munkamódszere is, mindenekelőtt a sokat ismételt üres vád az egyes (főleg az utolsó) művek „befejezet- lenségéről”, amiben egyaránt láttak elégedetlenséget, türelmetlenséget, vagy éppen a művészi erő elapadását. A vád leggyakrabban a két utolsó mű, a firenzei Sírba- tétellel és a Rondanini Pietá- val kapcsolatban hangzott el, ám Tolnay intuíciója egészen mást sugall: „Félretette az emberi testről szerzett ösz- szes ismereteit, félretette művészi tudását, naív és közvetlen módon fordult a belső kép ábrázolásához, csak lelke parancsának engedelmeskedve. Utolsó művel már nem őstípusok megtestesítői, mint a korábbiak, immár tisztán csak személyes jelentőségük van”. Michelangelo „kezdettől fogva a látható természeti formákon átragyogó Ideát kereste”, amiben felismerhető kora neoplatoznizmusa (Ficino: A szépség szellemi dolog), de többről is szó van, mert ez a törekvés határozza meg, hogy teljes világot építsen ki, melyben a szépség a szellemet szolgálja. Tolnay Károly roppant életművének töredéke csupán (de milyen fontos „töredéke”!) a most magyarul is megjelent két tanulmány. Ahhoz azonban elegendő, hogy fogalmat alkossunk ennek a kivételes tudóspályának jelentőségéről, remélve, hogy további munkák is követik ezt az első, nagyon szép kiállítású kötetet. CSÁNYI LÁSZLÓ 1 z országot járva gyakori w ta hallani: mennyire hiányolják a megcsappant amatőr művészeti csoportok működését. „Mert nemcsak szemmel és füllel kell élvezni a művészeteket — mondta egy tanácskozáson felszólaló szocialista brigádvezető —, de igazi résztvevőként mi is ott akarunk lenni a színpadon is, úgy ahogy ez jó néhány évvel ezelőtt még inkább lehetséges yolL” Sokan emlékezhetnek még a felszabadulás utáni esztendőkre, amikor mindenütt gombamódra szaporodtak; üzemekben és falvakban az öntevékeny művészeti csoportok: színjátszók, táncegyüttesek, stb. A legkisebb helyiségekben is működtek a lelkes amatőrművészek. S mit tagadjuk, a kultúrával való közvetlen találkozás sok tízezer embernek adott egész életre kiható élményt Akkoriban mindezt egyszerűen népművelésnek neveztük! Azóta azonban alaposan megcsappant az amatőrcsoportok száma. Nem utolsósorban azért is, mert mindez tömérdek pénzébe került az országnak. Takarékoskodtunk. Természetesen nem mondtunk le az amatőr művészeti mozgalmakról. Ma is szép számmal találhatók magas színvonalú együttesek a nagyobb művelődési központokban. A nagyobbakban igen, de a kisebbekben csak elvétve. Az amatőr művészeti mozgalom megteremtette a maga sajátos hierarchiáját! Egyidejűleg hozott fejlődést és sorvadást Nem lehet nem észrevennünk a kórusmozgalmak vajúdását; az iskolákból még éneklő fiatalok tízezrei kerülnek ki, de az üzemekben már elhalkul az énekszó. Csupán néhány munkáskórus őrzi már a hajdani nagy tradíciókat A népi tánc sem a széles bázisokon alapuló népművelői tevékenység többé. A népművelést menetközben felváltotta a szakszervezeti művészeti mozgalom. Az amatőr művészetek igyekeztek közelebb emelkedVANNAK EMBEREK, akiket egy véletlenül hozzájuk került alkotás tesz műgyűjtővé. Induktív emberek. A tárgy látványa ébreszti fel általánosító kedvüket. Az én emberem deduktív. Először a tárgy általános képzete rajzolódott a lelkére, valami fájó birtoklás- vágy kíséretében, s már akkor eldöntötte, hogy műgyűjtő lesz. Azazhogy: először műre gyűjtő. Rendszerető ember lévén,' mindenekelőtt kalóriatáblázatot szerzett be. Ezer kalória kell neki egy napra, ezt sütötte ki. A feleségének kilencszáz, a gyereknek öt, a nagymamának elég négy. Az egész család műre gyűjtő lett. Nyáron könnyű gyümölcsételek, ősszel rántott leves, télen sült tök, tavasszal pattogatott kukorica, öt év múlva léphetett be a kiállítási szalon üvegajtaján, ekkor már szinte asztrál teste volt, de tudta; bármily - alkalmas is arra, hogy a szépséget befogadja — pontosabban,’ hogy a szépség befogadja őt •—, amikor a pultra teszi az összegyűjtött pénzt, csak egy sorszámot kap cserébe. Talán azért, hogy senki se tévessze össze a műgyűjtést a közönséni a hivatásos művészek rangjához. S miközben mércéjük valóban feljebb került, á hajdani tömegbázis összezsugorodott. Egyre kevesebben vesznek részt közvetlenül a művér szetek aktív élvezetében. M árpedig „a szocialista * * kultúra és művelődés lényege, ellentétben más társadalmi rendszerekkel, éppen a közvetlen részvételben, az aktív közreműködésben rejlik, A tömegek csakis így kaphatnak nagyobb részt a kultúra értékeiből”. A Magyar Tudományos Akadémia művelődéskutatási bizottsága éppen ebben a fogalmazásban érezte „a szocialista műveltség és művelődés” magját. Ma tehát szükségszerűen vetődik fel a kérdés, tekintettel a közművelődés előttünk álló hosszú távra szóló feladataira, milyen jövő vár a bázisában leszűkült többé-kevésbé arisztokratikus színezetet kapott amatőr művészeti mozgalomra? A szakszervezeti művészeti mozgalom jelenleg bizonyos ellentmondásosságról tanúskodik. A kulturális igények ugyanis minden rétegnél demokratikusan jelentkeznek, de ezeket az igényeket csak igen kis mértékben elégítik ki. A nagy többség kimarad. Az ok elsősorban gazdasági jellegű. A kultúra amatőr szinten is pénzbe kerül. O zerencsére azonban e ^ vajúdó időszak új formákat, új járhatónak ígérkező utakat teremt. Az amatőr művészet spontán kialakuló, nagy erővel szinte robbanásszerűen mutatkozó új formákkal jelentkezik. Ilyenek az egyre jobban szaporodó táncházak is, a közösségi szórakozás talán legideálisabbnak ígérkező formája, amely lehetőséget ígér a művészeti nevelő munkára is. A fiatalokat pedig aktivitásra serkenti. Nem túlzás azt állítanunk, hogy az országszerte szaporodó táncházak kapui előtt valósággal sorban állnak a munkásfiatalok. ‘ Hasonló erjedést tapasztalhatunk a munkás- színjátszás berkeiben is. Az új színháztípus jóval kötetleges kereskedelemmel, melyre az „ép adom a pénzt, te adod az árüt” brutalitása jellemző, talán azért, hogy a műgyűjtőket önzetlenül Támogató Pat- rónus (rövidítése: ÖTP) megforgathassa kissé a pénzt, a maga hasznára ugyan, de valamiből a patrónusnak is élnie kelL A sorszám természetesen túlnőtt puszta jelenségvoltán, a várakozás határozottabb idődimenziót kapott általa, műgyűjtőnk pedig életcél értékű napi elfoglaltságot, sőt, vasárnaponként az egész család tudta a dolgát; felvonulhattak az üvegajtó elé, hogy összehasonlítsák az aznapi sorszámot avval, amit a papa tartogatott a kezében. NEM IS KELLETT Üjabti öt év ahhoz, hogy a két szám tiszta rímként csendüljön ösz- sze. A papa hazahozta a művet. Képzőművészeti alkotás volt a javából. Német művészkollektíva alkotása, de volt rajta valami keleties, neve pedig a magyar történelem zordon századait idézte műgyűj-i tőnk elé, ha behunyta a szemét, marcona gyalogkatonát — drabantot, vagy darabontot — látott állni, szálfaegye- nesen, valamely végvár golyóütötte mellvédjén. Mint minnebb formák között működik,, mint régebben. Nem annyira, vagy egyáltalán nem színpadhoz kötött. A tatabányai színjátszók a bányába is lemennek előadást tartani. A csepeli színjátszók a munkásszállók egy-egy szögletében vagy akár az utcán is bemutatják komédiáikat. A színjátszók így sokkal közvetlenebb kontaktust teremthetnek a közönséggel. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a színjátszás népszerűbb és vonzóbb lett a fiatalok előtt. A hagyományos, yitatha” tatlanul magasabb színvonalra emelkedett — amatőr- művészeti csoportok mellett, szemünk előtt bontakozik ki egy „zélesebb alapokon nyugvó, kötetlenebb formákat kereső, friss mozgalom. Még a kezdeteknél tartunk. Ám éppen ebben a stádiumban tehetnénk sokat A szakszervezetek valóban sokat segíthetnek az új formák felkutatásában. Már eddig is tettek értük. így kaphatott országos fórumot Salgótarjánban az üzemi fiatalok versmondótalálkozója, a munkásszínjátszó fiatalok fesztiválja Tatabányán és a tervek szerint megvalósul az üzemi képzőművész fiatalok találkozója is Ózdon. S mindez várhatóan még tovább bővül egy közös körben. Az amatőr művészeti mozgalom a biztató jelek és új formák kialakulása ellenére is még több támogatásra tartana igényt. Közösen kell felkutatnunk lehetőségeit; korszerűbb, populárisabb és olcsóbb formákra van szükség! A meglévő anyagi eszközök rendszerint soványak. Intézményesebb és koncentráltabb gazdasági támogatásra várnak az új utak, formák keresői és művelői. S a meglévő anyagi eszközöket is célszerűbben kellene felhasználni. A z amatőr művészeti moz” galom, tekintve a köz- művelődés egyre összetettebb teendőit, csakis így újulhat meg. SZÉMANN BÉLA den műalkotás; sokértélmű volt ez is: úgy idézte a múltat, hogy egyszersmind a jövőbe mutatott, a legmodernebb térplasztikai törekvéseket képviselve: tulajdonképpen mozgó szobor volt, vagy mobil, ahogy Herbert Read mondaná, s mert önerejéből mozgott, műgyűjtőnk — ki akkorra már otthonosan lapozgatta a szak- irodalmat — az automobilok Családjába sorolta. Mondanom se kell, mekkora fantáziára volt ehhez szüksége. Pedig valódi alkotó tevékenysége még csak ezután kezdődött. A szakirodalomból ugyanis két nagyon fontos dolgot tudott meg. AZ EGYIK, hogy az a csupasz funkcionalizmus, az a Neue Sachlichkeit, melyet gyűjteményének e büszkesége képvisel, tulajdonképpen a weimari iskola gyerekbetegségei közé tartozik, s úgy, ahogy van, elavult. Most a szecesszió a divatos, a formák szeszélyes artisztikuma. A másik, hogy egy modem műalkotás nemcsak megkívánja, hanem provokálja is a mű- élvező aktivitását. A társszerzőséget. A továbbgondolást. Ä továbbalakítást, Műgyűjtőnk tehát munkához látott. VALLJUK MEG, első kísérlete még sutácska volt. Hiszen az, hogy mobiljának tetejét lilára festette, orrára és oldalára pedig fekete-fehér kockás csíkokat ragasztott, szándéka szerint teremtő mozdulat volt ugyan, de lényegében Vasa- rely-utánérzés, afféle fáradt tisztelgés az Op-art kihúnyó szelleme előtt. A műsuba viszont, belül alkalmazva, azt jellemezte, hogy műgyűjtőnk megérzett valamit a kor diadalmasan előretörő esztétikai ideáljából: a suba a bizonyosság, az idetartozás szimbóluma, a gyökerességé, mint a „látod édesanyám, mért hoztál a világra”, meg a tájnyelvi akcentus az irodalmi tanácskozásokon, vagy a Rózsa Sándor-filmben. Ugyanezt a ráérzést tanúsítja az a kaszatokmány formájú alumínium (magyar ezüst!) edényke, mely szellemes rúgón mofcog és ár- valányhajat rezegtet a műgyűjtő és családja orra alá. A narancssárga alapon fekete betűkkel ránkköszöntő „CSAO’! némi stílustörésnek látszik ugyan, de gondoljuk meg, mennyire hozzátartozik korunk modern ízléséhez az a groteszk játékosság, melyet mobilunkon a „légy emberséges a közlekedésben” felirat, a montecarlól kaszinó látképe, az aggteleki cseppkő-szálló címkéje; a Shell-eég emblémája, egy szerencsepatkó és egy szexbébi alulnézete képvisel — hogy csak néhányat említsek a külső díszítőelemek közül. Az a kutya pedig, amely a mobil hátulján' üldögél, egyenesen telitalálat. Nemcsak azért, mert a suba és az árvalányhaj folklorisztikus szimbóliumrendszeréhez tartozik (hiszen — mint egy tévéinterjúból megtudtam — már a honfoglaló magyar népnek is a kutya volt az egyetlen jó barátja), hanem azért is, mert e kutya valami mának-szóló üzenetet hordoz. Mozdulatában értékítélet van, emberi példázat. Ez egy pozitív kutya. Ez bólogat. EZ PEDIG — hogy n mobilkutya bólogat — afféle zárópoén. Az elemzésnek tehát vége. Mobilunk történetéhez azonban még hozzátartozik, hogy emberünk végül elvitte a műgyűjtők szabadtéri klubjába, elcserélni egy olyan mobillal, amely szintén német kollektíva alkotása ugyan, de nincs rajta semmi keleties. A kollégák közül azonban egyetlenegy méltatta csak figyelemre. Nem lévén esztétikai műveltsége, mindössze annyit mondott: — Apuskám; maga rossz helyen jár. A karácsonyfadíszgyűjtők egy utcával odébb vannak, _____.i L....... F aragó Vilmos: MŰELEMZÉS
