Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-27 / 200. szám

Láthatatlan kincs: az idő [ Láthatatlan, ámde mérhető. 'Az óra mutatójával a naptár lapjaival, s ezer más módon is. így például: a gyártás kezde­tekor — a hatvanas évek ele­jén — egy hűtőszekrény előál­lításához átlagosan 40 óra kel­lett. Ma erre négy órát fordí­tanak. Ha ez a csökkenés nem következik be, akkor a jelen­legi havi termeléshez — 35— 37 ezer darab, tavaly összesen 417 ezer — 1,4 millió óra szük­ségeltetnék. Ami alig lenne ke­vesebb, mint a papíripar ösz- szes munkásainak áprilisi óra­teljesítménye. S harmada an­nak, amit a villamosenergia­iparban felhasználnak. Hol ta­lálnának ennyi embert, s mi pénzbe kerülne!? Ami nincs többé Az elmúlt percet, órát. na­pot nem lehet többé vissza­hozni. Ezért kincs, mégpedig pótolhatatlan, az idő. Ám hal­lott-e már valaki olyat, hogy kergetnek egy embert, s azt ki­áltozzák : ellopott ezerórányi időt magától, a társadalom­tól!? Vicces? E „viccre” sűrűn kínálkozna alkalmunk! Egyetlen munkanapon 7300 kárpitozott ülőbútor, 25 ezer női kosztüm és ruha készül el, vagy — további példaként — egymillió izzólámpa. Csakhogy idén, az első félévben a textil- ruházati iparban januárban teljesítették a legtöbb munkás- ÓDát, ugyanakor a termelés eb­ben a hónapban volt a legala­csonyabb! Furcsa? Csipetnyi abból a keserű tubákból, me­lyet időpazarlásunk miatt fel­szippantunk. Ingyen van? Leintik a gyártástervezőt, ne bíbelődjön azzal, miként taka­ríthatna meg egyetlen percet az alkatrész forgácsolásakor. Hagyja hát, s utólag ki gondol arija, hogy ez az alkatrész tíz­ezer számra készül már, mégis érdemes lenne azt a hatvan másodpercet — több tízezer­szer hatvan másodpercet — megtakarítani? Sokan abban a tévhitben élnek, az idő ingyen van, nem kell fizetni érte. Pa­zarlását, bő markú mérését vi­szont nagyon is megfizetjük. A beruházások megvalósítási ideje az indokoltnál két, két és félszer hosszabb. Az építőipari gépek állásidejének — mint ezt egy vizsgálat megállapítot­ta — kétharmada belső — azaz vállalati — és kooperációs szervezetlenség következmé­nye. Ezek és a hasonlók a nyílt pocsékolás közé sorolhatók. S akkor még hol vannak a rej­tett tékozlások, a munkahe­lyen tétlenül töltött percek, fél­órák, a selejtbe beleölt műsza­kok, a rossz tervek okozta vá­rakozások?! A Gazdaságkutató Intézet számításai szerint a munkaidő 20—25 százaléka vész el. Ez annyi, mintha a ténylegesen számon tartott 1 745 000 ember Helyett csak 1,4 milliót foglalkoztatna az ipar. S ez még csak az ipar... Közös érték Egyéni életünkben könnyen felismerjük az idő múlását, hi­szen gyorsan eltelik szabadsá­gunk, elillan néhány szabad óránk, ha összefutnak teendő­in^ azt tartjuk, meghalni se éránk rá. Azt azonban, hogy az idő közös, társadalmi méretű érték, csak kétkedve fogadjuk el, ha megtesszük egyáltalán. Hiszen „nem kerget a tatár”, „megvár a munka”; kínálják a mentséget hamis bölcsessége­ink. Észre kellene vennünk: ha az óránk késik, bosszanko­dunk. Ha mi késünk valami­lyen feladatunkkal, mindig le­lünk rá magyarázatot. Tavaly az iparban 2,3 milli­árd munkásórát teljesítettek, s ez valamennyivel kevesebb, mint az 1970. évi mennyiség volt. A munkaidőalap nem bővült, s a jövőben sem lehet számítani erre. Más népgaz­dasági területeken úgyszintén az kerül előtérbe, mi történik a munkára fordítható, lénye­gében változatlan számú órák alatt. Rossz hagyomány A munkaidő-veszteségek egy része elkerülhetetlen, mert a szabadság, a betegség is csök­kenti a munkaidőalapot. De szükségszerű-e, hogy ügyes­bajos hétköznapi dolgaink túl­nyomó részét csakis munkaidő alatt intézhetjük el? Mert hi­vatalok, szolgáltató vállalatok, intézmények még mindig nem elég öntevékenyek annak kere­sésében, hogyan lehetne a kö­zös kinccsel szűkmarkúbban bánni. S mert ez a kényelmes­ség hagyománnyá merevedett — miért? —, mert ezt meg­szokta az állampolgár, saját munkájában sem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy múlnak az órák, s ha­szontalanul telnek el. Egy ember, esztendőnként átlagosan 260 napot dolgozik. Forma és papír szerint, s a fennmaradó 105 napot a va­sárnapok, ünnepek, a szabad szombatok, a szabadság töltik ki. A forma szerinti 260 nap­ból mennyi telik tényleges, hasznos, társadalmat és egyént gyarapító munkával? Keve­sebb, mint lehetne, mint kelle­ne. Mai gondjaink, nehézsége­ink közepette még inkább megnő a jól felhasznált és az elpocsékolt idő arányának je­lentősége. MÉSZÁROS OTTÓ Emelkedett az utasforgalom (Moszkvai telextudósítás.) Az idei esztendő, első hat hónapjá­ban a Budapest—Moszkva útvo­nalon több mint 27 ezer utas közlekedett a MALÉV repülőgé­pein. 1974 első félévéhez képest ez 11,7 százalékos növekedésnek felel meg. A korábbi esztendők átlagánál magasabb számot a turistaforgalom emelkedésével, a magyar—szovjet gazdasági kap­csolatok fejlődésével és a jubi­leumi ünnepségsorozatokkal ma­gyarázták a légiforgalmi társa­ság moszkvai irodájában. Zamek Vladimir, a kirendelt­ség vezetője elmondotta, hogy a féléves gyorsmérleg szerint a másik két járaton is jelentős utasforgalom-emelkedést tapasz­taltak. A Budapest—Leningrád útvonalon pl. négyezer utast szál­lítottak, majdnem nyolc száza­lékkal többet, mint egy esztendő­vel korábban. A Budapest—Kijev járaton ugyancsak jelentős a for­galombővülés. Előrelépett a MALÉV a teher­szállításban is. Január és június között összesen 175,5 tonna ter­het szállítottak repülőgépeken a két ország fővárosa között. 1974 első félévében csak 124 tonnát. A légiforgalmi társaság, amint azt megtudtuk, a Budapest— Moszkva járaton a járatszámok bővítésével foqlalkozik. FARAGÓ ANDRÁS Aggódó tekintetek figyelik — hizlalják — a szőlőszeme­ket Szekszárd valamennyi bor­termelő területén. Hogy milyen lesz a termés, az már nem a szorgos kezeken, hanem sokkal inkább a szeme­ket érlelő napfényen múlik. Hisz még néhány hét és kez­dődik a szüret. A jövő évi bo­raink minősége sokban függ a pincék felkészültségétől is. A Mecsekvidéki pincegazda­ság szekszárdi pincészetében végéhez közeledik a szüreti felkészülés. Az elmúlt időszakban telje­sen felújították a pincészet gépparkját. A gondos munka lehetővé teszi a szüret idején a „nonstop" műszakokat. A héten megérkezik a pincé­szet legújabb gépi berendezé­se. A korszerű erjesztőtorony egyidejűleg 1400 hektoliter vö­rös bor erjesztésére képes és célszerű konstrukciója révén biztosítható állandó folyama­tos üzemeltetése, a pincészet bővítve a tárolókat, 30-40 ezer múzsa szőlő befogadására, il­letve feldolgozására áll ké­szen­A szállítás meggyorsítására a pincészet udvarán bővítik a befogadó térséget. H árman vagyunk a konyhában. Egy görög-, meg egy sárgadinnye és én. Ők az asztalon én a széken. Az ajtót becsuktam, ne hallja más, amit mesélek. Figyeltek? Kezdem. Rólatok mindig a gyermekkorom jut eszembe. Héjatokról a cirádás feliratok, a körömmel vájt ákom- bákomok, telt hasú, gömbölyű gyerekbe­tűk. És eszembe jut­nak a sötétzöld csí- kozatú, sárgálló-fe- hérlő köntösű, Sárga bélű, fekete magvú társaitok is. Ti du­nántúli dinnyék vagy­tok, nem ismerheti­tek őket. De én az Alföldről magammal hoztam emléküket, nyálcsordító illatukat, szépségüket. És eszembe jutnak a tör­ténetek a dinnye lo­pásról. Vasárnapon­ként. amikor délibáb vibrált a dűlőutakon, a tikkasztó melegben a környező tanyák kőinkéi bandákba ve­ebeivel ki vehette volna fel a versenyt, ha nem ők? Ki óvott, ki védett volna ben­nünket? Bennem van most is a dinnyelopás előtti izgalom, most is tudom az előre kidol­gozott hadműveletet; Jani jobbról, Pisti balról, Ferkó közép­ről indul. Peti lesben áll, s mint a vad­galamb turbékolása, olyan hangot ád, ha veszélyt gyanít. Bekerítés, áttörés a kukoricarengetegen, hasra i'ágódás, kúszás majd halk koppan- tások a dinnyéken, a gyors leszakítás és iszkolás a zsákmány- nyál. A közös lak- mározások; a kukori­catenger mélyén meg­tunk, zabáltunk. Vö­röslő, pirosló dinnyelé kanyargóit állunkon, pelyhedző bajusz- pihéinkre ráalvadt az édes szirup. Hasun­kon dinnyeléf olya­mok pásztáztak és csak ettünk, ettünk, ettünk. Utána kupacba hordtuk a fehérre ka­part héjtömeget és győzelmünk, dicsősé­günk jeléül kukorica­szárat böktünk a domb közepébe. Dia­dalmenetben vonul­tunk haza, s a ta­nyák mellett gömbö­lyű hasunkat a Nap felé fordítva leheve- redtünk. Hát ennyi. Ez jut eszembe rólatok, dug nántúli dinnyék, idei termésű, tejfölösszá­jú suhancok. Ne sikítsatok, amiért kés van a ke­zemben. Gyere te zöld fej, pajtad kez­dem. Legalább recs- csennél, de csak hall­gatsz, csendben vág a kés. Érett légy, mert számban már össze­futott a nyál, alig vá­rom, hogy harapja­lak. Micsoda? Hiszen te éretlen vagy, mit kezdjek veled? Mon­dod, talán a társad. Hát jó. Gyere sárga­dinnye komám, ne félj. Hogy hasadsz te is? Nehezen vág a kés, ellent állsz, alig bírok veled. Zöldfülű vagy, haragszom rád, nem eszlek meg, csak fanyalogva merítem beléd a kanalat. Szégyelljétek ma­gatokat, idei dinnyék. Elegem volt belőletek, s most már kinyitom a konyhaajtót, hogy mindenki hallja szít- kozódásomat, akinek dolga akad veletek. VARGA JÓZSEF Utolsó simítások a festékszóróval a felújított gépeken a haj­rá előtt. Fotó: Gottvald Szerelik a gépeket a Pátria Nyomda dombóvári új üzemcsarnokában Dombóvár előközművesített ipartelepén — amint arról la­punkban már beszámoltunk — új üzemegységet építtetett a budapesti Pátria Nyomda. A hatalmas üzemcsarnok, a hoz­zákapcsolódó szociális és egészségügyi létesítményekkel, köztük öltözőkkel, fürdőkkel és étkezőhelyiséggel együtt el­készült. Az üzemcsarnokban megkezdődött a nyomdagépek beszerelése. A csehszlovák, lengyel, NDK-beli és szovjet gyártmányú gépi berendezések egy részét a fővárosi anya­üzemből, más részét a Dombó­váron már korábban felállított ideiglenes nyomdahelyiségből szállítják, illetve vitték át — amint azt Esküdt István laka­tos és fűtésszerelőtől megtud­tuk. a helyszínen. Az üzembe helyezésre várhatóan, a no-; vember 7-i ünnepségek alkal­mából kerül sor. Az új nyomdában különféle hivatali és üzemi nyomtatvány űrlapokat, valamint meghívó­kat készítenek. A munkások többsége nő, csak főleg a gépi beállítást végzik férfiak. A be­tanított munkások képzése már több éve folyik a fővárosi törzsnyomdában. Az elképze­lés szerint, a későbbiekben a jelenlegi 80 fős dolgozólétszám mintegy megháromszorozódik, s egy újabb üzemcsarnok is épül még a dombóvári telepen. (-s-ó) 1975. augusztus 37, Felkészülés a szüretre Az idei dinnye rődtek, kiskésekkel felszerelkezve, kutyá­kat csalogatva ma­guk után. A kutya mindig kellett, hiszen a dinnyecsősz vad húzódtunk, kört al­kottunk, s zsákmá­nyunkat kiraktuk ma­gunk elé. Micsoda evések voltak? Nem is ettünk, de habzsol-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom