Tolna Megyei Népújság, 1975. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-25 / 147. szám
Gyűjteményes fotókiállítás Szekszáráon: Tóth István fényképei Befejeződtek a felvételek ez esti egpleire és a szakosítóra Bevezetőben hadd ne törődjünk a sznobokkal és ne soroljuk fel Tóth István, Cegléden lakó fotóművész 1956 óta külföldön nyert mind a 137 díját. Hiszen egy földrajzi pontosságú listán a fél földteke államai szerepelnének, az önálló kiállítások sorában pedig 8 magyar és 11 külföldi város. Mindez abból az ízléses, a szerkesztőkön kívül a kecskeméti Petőfi Nyomdát is dicsérő, tárlatvezető katalógusból derül ki, melyhez dr. Szilágyi Miklós írt előszót. Tóth István gyűjteményes kiállítását ugyanő nyitotta meg vasárnap délelőtt a szekszárdi Balogh Ádám Múzeumban. A múzeum tudatosan vállalt új programija a kortárs fotóművészet legkiemelkedőbb alkotóinak megismertetése az e területen (sajnos) járatlan közönséggel. Tény, hogy a fénykép életünk szerves tartozéka, de az is tény. hogy egy személyi igazolványkép és egy Tóth Ist- ván-alkotás között olyasféle távolság ran, mint ami a Bociboci tarkát a IX. szimfóniától elválasztja. Ahogy a száznál több kiállított fénykép látni engedi, Tóth István nem megmutatni kívánja az embert, legkevésbé pedig olyannak megmutatni, amilyennek az látszani szeretne. Ehhez elég lenne elkattintani a gépet, hiszen az objektív valóban „objektív”, azt mutatja, ami előtte van. A művészi munka valahol ott kezdődik, ahol a fotós kilesi azt az önfeledt pillanatot, amikor a magunkra rakott magatartásbéklyók le- tyullanak és egy villanásnyi időre eltűnik az ember, sokszor önmaga elől is titkolt lényege. A lényeg többnyire, az öncélúan soha nem gúnyolódó Tóth István képeiben pedig mindig rokonszenvesebb a maszknál, legyen bár komor, fáradt, gúnyos, riadt, szelíd, mélázó, vagy töprengő, aki elénk kerül. Az alkotások zöme portré, ezeknek is túlnyomó többsége művészportré. Illyés Gyula szemében huncutkásan bölcs ravaszság csillan. Déry Tibor arcának fáradtságán valamelyes nemtörődöm közöny dereng, még Szász Endre pipájának füstje is hangulatteremtő. Talán csak Kátai Mihály széché- nyieskedő komolysága tűnik kissé beállítottnak. A képek egy másik csoportja (Farkas Ádám. Csíkszentmihályi Róbert, Chiovini Ferenc, Holló László, Balázs Jánqs) alkotó műhelyükben mutatja be a művészeket. A névvel nem jelzett portrék arról vallanak, hogy Tóth Istvánt az élet nehéz oldala foglalkoztatja, a megharcolt harc, a befejezéséhez közeledő küzdelem. (Magány, öregek, Gyűlölködő). Soha ennyi komolyság, magába szálló töprengés és arcokat barázdáló ránc. Olykor túlzásba csapban is, mint a „Nehéz út” című sorozat egyik centrális képén. A zsánerfelvételek közül a „Templomban” szinte ravatalra váró komorsága ragadott meg bennünket a legjobban. Ennek a véleménynek azonban nincs befolyásoló szándéka, ugyanis Tóth István gyűjteményes kiállításán minden látogató találhat olyan művet, nem is egyet, mely megállásra, elgondolkodásra kényszeríti és arra, hogy újra visszatérjen hozzá. A kiállítás megérdemelné, hogy plakátok, vagy legalább megállító táblák hívják fel rá a figyelmet az utcán. Ezek pótlását is igyekszik szolgálni ez a szokásosnál terjedelmesebb ismertetés. ORDAS IVAN Hat és fél százan várták és várják ezekben a napokban az értesítést, amely igen-t, vagy nem-et tartalmaz, azt hogy fel- ’ vették-e őket az esti egyetemre, vagy a szakosítóra. Sokan már tudják a döntést, sokan még nem. Akik nem, azokat név szerint tájékoztatni nem tudjuk, ellenben a felvételi munka egészéről és az összesre vonatkozó döntésekről már beszámolhatunk. Énekes Ferenc, a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságának tanszékvezetője tájékoztatja lapunk olvasóit arról, hogy milyen eredményekkel zárultak a felvételi vizsgák. — A tavalyihoz hasonlóan nagy volt a túljelentkezés — kezdte tájékoztatását Énekes Ferenc. — A hároméves tagozatra 514-en jelentkeztek, a jelentkezőknek ötvenhét százalékát tudtuk felvenni. A szakosítón a jelentkezők száma 140 volt, a felvetteké 50. Elmondja Énekes elvtárs, hogy eredetileg 20—22 fős osztályokat terveztek, azután kénytelenek voltak némi engedményt tenni — éppen a túljelentkezés miatt — így 24— 25 fős osztályokat alakítanak ki. A vezetés és a tanárok nem Tizenhét} családi levéltári gyűjteménnyel rendelkezik a Szabolcs-Szatmár megyei Állami Levéltár. Az értékes okleveleket. okmányokat, személyes jellegű iratokat tartalmazó családi levéltárak több esetben jelentős segítséget adtak a szakembereknek egy- egy történelmi korszak tanulmányozásához, megismeréséhez. Ezért az Országos Levéltár támogatásával a családi leőrülnek ennek, de nagyobb engedményeket már végképp nem tudtak tenni, éppen az oktatás színvonala érdekében. Aki az idén, helyhiány miatt kimaradt, jövőre újólag kísérletet tehet. — Helyhiány miatt a hároméves tagozaton a jelentkezők 17 százalékát utasítottuk el, a szakosítón 31 százalékát. Nyugodtan megállapíthattuk, hogy a jelentkezők felkészültsége — zömében — jó volt. Az előző évekhez képest javulást tapasztaltunk. A hároméves tagozaton a középfokú iskola anyagát, a szakosítón az esti egyetem anyagát követeltük a jelentkezőktől. írásbeli és szóbeli vizsga volt. A többség lelkiismeretesen felkészült. Az természetes, hogy minden jelentkezőt nem lehet felvenni. A beiskolázási lehetőség behatárolt, a tanerők száma adott. így aztán a helyhiány egy sereg embert kellemetlenül érint. Örömmel beszélt arról Énekes Ferenc, hogy az elutasítottak túlnyomó többségét ezért kellett a kellemetlen hírről értesíteniük, mert a hely kevés, nem az ő tudásuk volt hiányos. — Mind jobban beérik a jó előképzés gyümölcse. A szakovéltárak csaknem 300 legértékesebb darabját — okleveleket. okiratokat a következő években folyamatosan restaurálják. A fővárosba szállítandó kollekció köpött van a Kölese község egykori földesura, a Kende-család levéltárában talált levél is. amelyet Klapka György címzett Kossuthoz. s amelyben a komáromi várkapitány az ácsi csatáról közöl érdekes adatokat a kormányzóval. sítóra jelentkezettek 42 százaléka végezte el a hároméves tagozatot, a többiek öt évnél nem korábban valamilyen egyetemen, főiskolán államvizsgáztak. A hároméves tagozatra jelentkezettek ötven százaléka középfokú iskolát végzett, vagy öthónapos pártiskolát. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az állami iskolai végzettség tekintetében is jobb a helyzet, mint a megelőző években volt. Ma már mininális azoknak a száma, kik csak általános iskolai végzettséggel rendelkeznek, de ezek is szakmunkások, tanfolyamok után vannak, tehát nem „csak” általános iskolai szintű a műveltségük. A hároméves tagozaton mindössze tízszázalékos az arányuk. Ugyanakkor azonban nőtt a felsőfokú végzettségűek száma. A szakosítón 66. a hároméves tagozaton 39 százalékos az arány. Ezután azt is elmondta Énekes elvtárs, hogy nőtt a fizikai dolgozók aránya, de csak olyanok jelentkeztek, akik vagy középfokú politikai iskolát végeztek, vagy pedig sikerrel túljutottak az öthónapos pártiskolán. Az utóbbi két évben emelkedett a nők szama a hallgatók sorában, idén a szakosítón 34, a. hároméves tagozaton 35 százalékban képviseltetik magukat. A párttagok aránya a szakosítón 82, a háromévesen 56 százalék. A jelentkezők és a felvettek több mint fele harminc év alatti — és ennek külön örülni kell. Az oktatási igazgatóság tanári kara úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a kiválasztás eredményes volt, — amihez nagymértékben hozzájárult az előkészítő munka — és a követelmények magas színvonala biztosítja, hogy az oktatás is magas színvonalon folyjék. L. Gy. Tizenhét család leyelezése Pásztor Ferenc i Fiúk a Leshegyen — Nem öregek. Apám negyvenkettő. Anyám negyven. Ha anyámmal végigmegyünk az utcán, azt hiszik, hogy az udvarlója vagyok. Ha felvesznek a felsőfokúba, nem kellett volna bevonulni. Nekik is örömet szereztem volna, magammal sem szúrok ki, nem veszítek három évet. — Nem tudták elintézni, hogy megúszd a sereget ? — Nem is akarták. Apám nem akarta. Megmondta kereken, és becsülöm is érte. * A szobákban csend van, már alszanak a fiúk, néhány ágy üres, szolgálatban vannak. Az én ágyam itt van az ablak mellett. Furcsa szokás. Ha az otthoniakra gondolok, akkor mindig kinézek az ablakon, lesek bele a sötétségbe, s látom az egész otthonunkat. A konyhakő ragyog. A tűzhely előtt a felmosóvödör. Rajta a rongy. Reggelre megszárad. A szekrényen egy nagy konyharuhában a kenyér. A tűzhelyen a teafőző. Friss viz, friss tea a szűrőben. Reggel korán kel anyám. Mindig elkészíti a reggelit. így szokta meg. Azt mondja, öröme telik abban, ha kiszolgálhatja apát. A kishúgom biztosan bőg. Mindig altkor akar vizet inni, ha már mindenki lefeküdt. Felkölti a másik kettőt is, jó nagy ricsajt csapnak. Anya karbatett kézzel megy be hozzájuk. Soha nem veri meg őket, nem cibál- ja meg a hajukat, mégis rögtön elhallgatnak. Az öcsémnek a legjobb. Egyedül van a kis szobában, ahol azelőtt ketten voltunk. Biztosan teleragasztotta már a falat mindenféle képpel, beat-fejekkel, plakátokkal, autó-reklámokkal. Csak most nincs, alá visszadobása rá a paplant. Lusta egy fráter. Nem tudora, hogyan tud bele lelket verni Anya. Amíg én otthon voltam, mindig egyszerű volt. Előbb a két zoknit vágtam hozzá. Aztán az egyik papucsot. A másik elől már kitért, ébren volt. Morgott, nem akart mosakodni, képes lett volna csipás szemmel reggelhez alni. Majd megjön az esze, ha őt is behozzák ide. Hacsak. Igen, öcsinek érdemes továbbtanulni. Jó feje van, értelmes. Lehet belőle valami. Kinn hideg van. Nincs holdvilág ‘sem, csak a szél cibálja a csenevész fák ágait. A falu félő] egyetlen fénypont sem látszik. Mindenki alszik már. Az utcán sötét van. Otthon azért világosabbak az utcák, nincs ilyen kriptái csend. A gyár felől kemény, dübörgő hangokat hallani egész éjszaka. A város felől vonatzakatolás, -sípolás, motor- hang morajlik. Apámék szobája felől pedig egyenletes, ke nény horkolás. Apa jóízűen alszik, hadd horkoljon. Nekem olyan jó, amikor hallom. Nála ez azt jelenti, hogy egészséges, nincsenek rossz álmai, nem bosz- szantja semmi. Jó nekünk, ina kifogtuk. Egész éjjel melegben leszünk, hacsak riadó nem lesz. Nekik, akik nemrég mentek ki, hosszú, kemény lesz az éjszakájuk. Megfagy a hó teteje. Olyan idegesítő, amikor annyira ropog az ember lába alatt, mintha tojáshéjon járna. Csúszik is, ilyenkor, nagyokat lehet esni. Ezek az éjszakák nagyon sajátságosak. Azt hiszem, mindannyian úgy vagyunk ezzel, hogy a magunk erejét, a saját tapasztalatokat kevesebbre értékeljük, mint a másikét a társunkét, aki mellettünk, vagy mögöttünk lépdel. Én benne bízom, ő meg bennem. Ha egyedül kellene végigjárni ezeket az éjszakai portyákat, nagyon rossz lenne. Talán félnék is. Ketten más. Két ember már egy közösség. Ezt itt tanultam. Itt kinn, a hegyek között, itt, a Leshegy közelében, amit az első napon díszletfalunak hittem. Azt szoktam mondani, hogy gyorsan kialszom magam. Felkelni soha nem szoktam annyira fürgén, mint takaró alá bújni. Sokszor még vizes a hátam, a hajam, mert csak futtában törülközöm meg a zuhany után, de már bújok is a pokróc alá. Legtöbbször szeretnék még egy kicsit álmodozni, kalandozni valamerre. Nem jutok hozzá. Kigondolom. hogy mivel alszom el, hogyan építem fel azt az álmot, a végrehajtás legtöbbször elmarad. Elalszom. Jó mélyen álhatók, mert minden ébredéskor az az érzésem, hogy még nem is szundítottam, s már fel kell kelni. Sajnos, ma még korábban megéreztem, mennyire rövidek az éjszakák. Az ablak felől alig jött befelé valami derengés^ ami— 8. — kor felüvöltött a szaggatott csengője!. Ennek hangjára mindenki azonnal felébredt. Az öltözködésre, felszerelésre ilyenkor még két percet sem szabad fordítani. Ezt szeretném egyszer megérni az öcsémmel. Ha felébred, tíz percig ül az ágy szélén, ásító- ^ zik, vakaródzik. Aztán kóvályog a szobában, kimegy a konyhába, láhaílankodik anya körül. Mosakszik, mint egy macska, de eltart neki egy negyedórát is. Már régen indulnia kellene iskolába, de fütyül rá, nyammog, szuszog. Amikor észreveszi, hogy már csak öt perce van, akkor fut, mint egy eszelős, mint akibe a ménkő csapott. Majd megtanulná itt! Biztosan nem telt el két perc a csengetés után, s mindannyian készenlétben állunk a folyosón, * A parancsnokot soha nem tudjuk megelőzni. Frissen, teljesen felszerelve áll a szolgálati szoba ajtajában. Ilyenkor mindig nagyon komor, nagyon csendes és nagyon határozott. A parancsait nem harsogón kiáltozva osztogatja. Inkább halkan, de nagyon határozottan beszél. Érzi az ember, olyat követel, amiről meggyőződött, hogy helyes, célravezető, ésszerű. Azt hiszem, szeretik az emberek. Tőlem már kérdezték egyszer, hogy szeretem-e a parancsnokomat. Biztosan nagyon bambán bámulhattam, mert újrakérdezték, miért találom furcsának, vagy indokolatlannak a kérdést. Kedvem lett volna azt válaszolni, hogy én a katonai esküben azt fogadtam, hogy engedelmeskedem a parancsainak, ha kell, megvédem, a harcban követem, de azt nem fogadtam esküvel, hogy szeretem is. Mégsem ezt mondtam, meggondoltam. Azt válaszoltam akkor, hogy ezt nem lehet eldönteni olyan könnyen, olyan rövid idő alatt, mint más, kézzelfogható dolgot. A katonai magatartás végső soron objektív. Vannak parancsok, szabályzatok, utasítások, amelyeket teljesíteni, törvényként tisztelni kell. Szeretni valakit, az szubjektív dolog, érzelem. Meg azért sem mondtam volna én akkor, hogy szeretem a parancsnokomat, mert a többiek azt hitték volna, hízelgő, helyezkedő vagyok. Akkor talán három hete ismertem Péter Balázs őrnagyot. Vajon mit mondtam volna, miért szeretem? Ha most kérdeznék, érvelni is tudnék. — 9. — I
