Tolna Megyei Népújság, 1975. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
N / / M megújuló wűrosolc szellemi elete... (Vitaindító-féle) Nem is annyira vita; mint inkább közös gondolkodás, nyilvános tapasztalat- és véleménycsere kellene arról, hogy miként működnek a vidéki szellemi műhelyek, — de arról talán még inkább, mert éppen ennyire fontos, hogy milyen eszközökkel lehetne újak kialakulását elérni? Az bizonyára senki előtt sem kétséges, hogy hosszú-hosszú folyamatról van szó, hiszen amíg fel- töltődik annyi szellemi erő, hogy kifele is áradjon, esztendők, talán évtizedek telnek eL De ne beszéljünk költői képekben; térjünk a tárgyra. Á kérdés tulajdonképpen az, hogy az új városok, az újjászerveződő városok milyen szellemi arculatot mutatnak napjainkban, külső gyarapodásukat — épületek, új város- központok, lakónegyedek, ipari üzemek, néhol nagyobb gyárak— követi-e a belső is? Ha körülnézünk az országban, (kiváltképp, ha öt-hat esztendő kihagyással jutunk el egy- egy városba) meglepődve láthatjuk a növekedés külső jeleit. Említsük példaként a kisebbeket —, vagy amelyeket a köztudat, a lakosságlétszám alánján, kisebbeknek tartott — Szekszárdot, Veszprémet, Baját. Salgótarjánt, Ajkát, Tapolcát, Balatonfüredet, Karcagot, Szentest, Pápát, — de hiszen nagyon hosszan folytathatnánk a sort. Majdnem mindegyikben új városkép fogadja a látogatót; megváltozott városmag, folyamatban lévő műemléki rekontsrukciók, amelyek lehetőleg óvják a város történelmi karakterét, s a köz- nontban. vagy távolabb új lakótelepek, gyakran egész városrészek, magában a városban új közintézmények, művelődési központok, irodaházak»: Nyilvánvaló, hogy önként kínálja magát a kérdés: vajon mindez miképp éleszti a megújuló városok szellemi életét? Téremtődtek-e új hagyományok a régieken, van-e a szellemének ereje-sugárzása, vonzása? Mert talán nem kell mondani: mindez a felhalmozott anyagi érték kietlen volna enélkül. összetartó szellemi erő s Célok híján minden város pusztán lakóhely volna, amely aligha ösztönözne bárkit is arra, hogy a maga munkájával hozzájáruljon szellemi arculatának kialakításához. Emlékezhetünk azokra az időkre, amikor fiatal értelmiségiek valósággal menekültek az „álmos, unalmas” vidéki kisvárosokból. Nem áll rendelkezésre statisztikai felmérés arról, hogy miként vált napjainkban lassan-lassan ellenkezőre ez a folyamat, — de kö- rülriillantva ezekben a városokban, ezernyi jelből láthatjuk, hogy fordulópontot jelentenek a mostani esztendők: fiatal diplomások keresik a vidéki munkahelyeket, s néhány év elteltével jól beilleszkednek lakóhelyük társadalmába, megtalálván a munkán túl azt az összetartó erőt, amit egy jó célok vezérelte, értelmes közösség működése jelent Nem zökkenők nélkül, természetesen, s nem is mindenütt Legyen az eszmecserénk célja az, hogy mindenütt találják meg — együtt a „régiekkel”, a régebben ott élőkkel — azt az alkalmas szellemi keretet, amelyet tevékenységükkel kitölthetnek. Mert éh He?: nem elég a legkorszerűbb eszközökkel, felszerelt, építészetileg a i-gr-ehh jragy legalábbis impozáns — mint például A veszprémi Georgi Dimitrov — művelődési ház, a legjobb könyvtár, klub, esetleg színház sem. Ezt csak belülről lehet megteremteni, s csak a város, a táj szelleméből táplálni. Amely szellem korántsem jelentheti a provinciálisát —, talán inkább úgy közelíthetnénk meg a dolgot, hogy az adott város, táj kultúrája hogyan fogadja magába, s ösztönzi az egész országét. Tudjuk, milyen közösségteremtő erő lehet adott esetben — számtalan példa is van rá— egy vidéki folyóirat, színház, egyetem, tudományos intézmény. Mellőzhetjük a tételes felsorolást. De ismert az a helyi — olykor keserű —• megállapítás is, hogy a „szakmák” a nagyobb városokban elkülönülnek egymástól, külön élik a maguk, bár magvas és színvonalas szellemi életét, az írók, a természettudósok, az egyetem szakemberei stb. Ez gyakran így is van. Több városban keresik a módját, — erőteljesen Pécsett, Miskolcon, Debrecenben —, hogy miként lehetne egymás felé „nyitni”, közelebb kerülni egymáshoz. Anélkül, természetesen, hogy az azonos szakmabeliek vonzódását, közelítését mesterségesen megakadályoznák, mert hiszen nyilvánvaló, hogy ők, érdeklődésükkel munkájuknál fogva könnyebben megértik egymást. De legalább a bezárkózást volna jó feloldani. Amely bezárkózásnak egészen végletes megnyilatkozási formái is előfordulnak egyes helyeken. Említsük meg itt, mindjárt, hogy a pártszervek újabban rendkívül sokat tesznek azért, hogy a városok szellemi arculatát alakító emberek — a legkülönbözőbb szakmákból — egymásra találjanak, közös feladatokat vállaljanak. |. Kisebb városokban bizonyos értelemben könnyebb a helyzet. a „kasztszerűen” merev elkülönülésnek kisebb az esélye és a valószínűsége; kevesebben vannak, több a találkozási alkalom, az érintkezési felület. A város pedagógus-, orvos-, mérnök-, agrár-, köz- tisztviselő-, jogász-„társadal- ma” együttesebb életet él, az ismeretségek — viszonylag — kiterjedtebbek, S a legtöbben mostanában mind többen — megegyeznek abban, hogy vonzódnak a városukhoz, jó polgárai annak, s keresik a módját,' mint tudnának szellemi fellendítéséhez a maguk erejével hozzájárulni. Szombathely kiváló példa arra, hogy egy főiskola — a tanárképző — körül miként alakul ki pezsgő szellemi élet, s nemcsak a diákok és a tanárok részvételével. Igen gyakori vendégek a főiskolán — s nemcsak ünnepélyes alkalmakkor — tanácsi vezetők, orvosok, közművelődési funkcionáriusok, jogászok, más iskolában tanító pedagógusok, pártmunkások, mérnökök. Mert a főiskolára érdemes elmenni, eleven élete van, a fiatalok vitái vonzóak, igényt tartanak a felnőttek véleményére. Említhetnénk más várost is, dehát nem az a célunk, hogv recepteket soroljunk fel. — hiszen a példa ebben az esetben nem követendő, mindenütt mások az adottságok, a hagyományok, a formák, a módszerek. De van, ahol mégcsak nem is mások: semmilyenek. Egyre kevésbé ugyan, de akad ilyen hely is. Ahol a kezdeményezések megfúlnak, mert nagyobb a közöny, mint az újakat akaró erő. esetleg kudarcok emléke is kísért, megholt próbálkozásoké, vagy egyszeri sikereké amelyeket több nem követett, s elment a kedv.» Miattuk érdemes a lapok hasábjain efféle eszmecserére „összegyűlni”. Nincs az előírva, kimondva meghatározva sehol, hogy élénk és alkotó szellemi élet csak egy színház, folyóirat, tudományos intézmény közelében, vonzáskörzetében bontakozhat ki. Baián nincs nagy tudományos intézet, se állandó színház, a városi tanács havi műsorfüzete — amelyben még helytörténeti tanulmányok is helyet kapnak olykor — mégis miiven színvonalas és pezsgő kulturális életről tudósít! A jelen és a hagyományok okos összekapcsolásáról, a legkülönbözőbb értelmiségi rétegek érdeklődésének kielégítéséről. Bizonvára nem valamennyi állítható példának. De a törekvés, a folyamat, a szellemi boltozat a lényég, amely alatt a város kulturális erői találkoznak, összegyűlnek. • Vitaindító-félénket azzal kezdtük, hogy arculatra — építészeti arculatra — megváltozó városokban, ennek következtében, vagy emiatt is, újfajta szellemi élet van kibontakozóban. Legalábbis a tekintetben, hogy falaik közé fiatal, élénk szellemű emberek kerülnek, akiknek van erejük arra, hogy a helyi hagyományokból táplálkozva tartalmas kulturális életet teremtsenek. Nem önmagáért valót, hanem olyant, ami az egész közösség művelődését szolgálja. Módszert, receptet adni itt — tartok tőle, hogy másutt sem, ahol esetleg nagyobb tér kínálkozik e gondolatok taglalására — nem igen lehet. Eszmefuttatásunk ösztönzés kívánt lenni; szólaljanak meg azok, akiknek véleményük e tárgyról, egyetértő, esetleg elutasító, akik jobban ismerik a gondokat is, a lehetőseteket is. A mélyebb bepillantás már egy lépés lehet az eredmény felé. TAMÁS ISTVÁN FECSKE CSABA: MÁJUSI ESŐ Eső kis kondája legel a dombon: halk kolompja szól ha boglyas fejét felveti a felhők kazlai alól. A kérges bőrű tájon át trappolnak apró csülkei. A vetés vidám, táncba kezd; zöldet sóhajt a tengeri. i BARANYI FERENCI, ÁRNYÉKTÁNC Emlékeiddel küzdenem nehezebb, mint hús-vér személlyel, volt városodban hirtelen szökellő kedvem földretérdel, a járásom bizonytalan: a múltad utcájába csaltál, kevésnek érzem itt magam ahhoz, hogy mellettem maradjál. Egy járdaszeglet áll elénk — valaha ott tapadt a szádra valaki s máris azt a fényt lopja pillád alá a pára, amivel adózott szemed a téged hajdan csókolónak — szorításom lazulni kezd: velem vagy és ki tudja, hol vagy? Amott megzörren egy bokor, szeretők neszezése megcsap s úgy érzem: könnyű krétapor szíved kőtábláján nevem csak, tavalyi bokorrezdülés spongyája törli azt le onnan, s előtűnik a régi név bevésve, jól olvashatóan. Csatát itt nyernem nem szabad, itt győz a testetlen vetélytárs, a vágyam béklyózott lovak gyanánt szérűre csapva szénát, hagyd magad elcsábítani oda, hol keleten a nyírfák fehérben állva már a mi csókjainkhoz voltak kulisszák, ahol a szél a mi közös testmelegünkkel száll tovább, még a fény is arra úgy köröz, hogy mögénk ne vetődjön árnyék, majd visszatérünk még veled, ha a szíved már nyírfakéreg- szívósan őrzi, mit meleg élű szerelmünk belevésett. Fotogiaiika (Fotó NSZK—MTI—KS) I
