Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

/

Fordulópont

©

Mindenkivel előfordult már, aki néhány évtizedet maga mögött tudhat, hogy találkozik olyan régi barátokkal, volt osztálytársakkal, kollégákkal, ismerősökkel, akiket 20—25, vagy még több éve nem látott. Ezek az akarva-akarat- lan összehasonlítás pillanatai, amikor valakiről az emlékezetünk mélyén megőrzött képet- igyekszünk egybevetni azzal, amelyet a véletlen elénk hoz. A fogyó és deresedé haj helyébe odaképzeljük a valamikori gesztenyebarna fürtöket; a lilás hajszálerekkel átszőtt arc és dupla toka mögül elősejlenek az egykori markáns vonások; a csontossá vált, de még jó tartású nagymama járásában pedig a ré- i lány lépteit kutatjuk, aki- e természetesen szerelmesek voltunk és aki, ugyanilyen természetesen — és talán közös szerencsénkre — nem jött hozzánk feleségül. A megváltozott külső mögött többnyire belső változások is rejlenek. Jelentéktelenek, máskor fontosabbak, az életkor hozta természetesek, olykor sorsdön- tőek. Ha elég idő áll rendelkezésre és a kedv kölcsönös, ez utóbbiakat érdemes boncolgatni.

Hőgyészen bizonyára akadnak még, akik emlékeznek Kobolák Jánosra, az egykor itt működött Gyapjútermelő Vállalat igazgatójára. A leg- sematikűsabb helyen találkoztunk. Vasúti váróteremben, átszállásra várva. Huszonhárom évvel ezelőtt dolgoztunk együtt. Most nem az az érdekes, hogy róla milyen emlékeket őriztek meg, ha megőriztek Hőgyészen; és az sem, hogy a bevezetőben elmondottak miként hatottak kettőnkre. Felelevenítettünk azonban egy régi történetet, amelyből ha jól emlékszem 1954-ben elbeszélést kerekítettem a pécsi „Dunántúl” című folyóiratba. Az emlékeket visszapergetve, be kell vallanom, hogy az elbeszélés rossz vplt. Tört részét se adta vissza annak, ami ott és akkor, M.- ma jorban az emberi lelkekben lejátszódott. Fordulópont volt.

o

Kora délután nyári záporral kezdődött. A zápor fokozatosan váltott át ömlő esővé, majd olyan szűnni nem akaró felhőszakadássá, amelyhez hasonlót odáig csak trópusi környezetben játszódó filmekben láttunk. Másnap hajnalra a csapadékmérő edény, edzett meteorológusokat is megdöbbentő, 123 milliméteres esőt mutatott, vagyis minden négyzetméterre lehullott ugyanennyi liter vízről vallott. A víz természetesen nem maradt egy helyben, hanem lerohant a dombokról és röpke negyedórák alatt folyammá duzzasztotta a majort átszelő erecskét. Gyufaszálként pergette a gattemál felhalmozott rönköket és rövidesen elöntötte az alig néhány éve egyéni tulajdonba juttatott régi cselédházak egy részét. Egész éjjel gumicsizmában, csuklyás esőköpenyben, zseblámpák, viharlámpák és villámok kísérteties fényénél mentettük a menthetőt. A majorban több mint háromezer birka volt. Ezekből két falkányit ki kellett verni az esőbe, ha nem akartuk, hogy az emelkedő ár a hodályban fullassza őket rakásra. A magasabban fekvő iroda és néhány ház rövidesen megtelt a legkülönfélébb ingóságokkal. Menekített lábassal, dunyhával, gyerekággyal, régi katonaládákkal, még szentképpel is. Máig eltűnődöm azon, hogy bajban sokan a legkevésbé értékes holmit mentik, akadt, aki egy nagy tésztaszűrőt. Azt .sem felejtem, hogy az öreg Tóth bácsi a konyhája asztalán ülve egyre csak azt hajtogatta: „A süldőt hozzák ki az ólból, értem nem kár, meg úgysem fulladok itt!” A konyhában térdig ért és csizmánk szárán csurgóit be a víz.

A vihar éjfélre alábbhagyott, lassan az eső is elállt. Hajnalra olyan verőfényes, szép nap köszöntött ránk, hogy az ember szerette volna feledni, mit nem adott volna az éjjel Noé bárkájáért. A gazdaság elsősorban birkát tartott ugyan, volt szántóföldje épp elég és az uraságtól maradt 12 holdnyi szép almáskertje is. A patakon túl, néhány száz méternyire hegymagas szénakazal állt, benne 40 igásló — akkoriban még fontos traktorpótló — tői takarmányának javarésze. Már messziről látni lehetett, hogy a kazlat megbontotta a szél, és sejthető volt, meddig ázhatott be. Kobolák, akkor és' j ott még csak telepvezető, minden elérhető embert a kazal : rendbetételére, a beázott rész szétvillázására, szárítására parancsolt, hogy majd utóbb újra lehessen rakni az egészet.

A munka megindult és mi közben kettesben, lóháton indultunk bejárni a határt. Elődeim között, főleg a honfoglalás táján, bizonyára akadt néhány jó lovas, de én már elfajzottam tőlük. Nem volt biztonságos érzés az elnyálká- sodott talajon meg-megcsúszó hátas nyergében imbolyogni dombra föl, völgynek le. de gyalogszerrel, vagy járművel közlekedni ilyen ítéletidő után reménytelen próbálkozás lett volna. o

Visszatérve’ egészen másfajta vihar legközepébe pottyan- tunk. A kazal'tetején és körülötte, vasvillájukra támaszkodva álltak az emberek és nagy figyelemmel hallgattak egy —• a kétségbeesés teljes skáláján játszó — asszoriyhangot. A hang tulajdonosa bizonyos Zsuzsi néni volt, a major legnagyobb tekintélyű emberének, a zordságig mogorva Horváth Imrének felesége. A fo- gatos brigád vezetőt akkor még elsőkocsisnak titulálták. Horváth Imre ezt a tisztet töltötte be. Az, hogy a családjában szinte vasfegyelmet tartó férfi a nagy nyilvánosság, vagyis a majorbeliek füle hallatára a felesége kárpálását szinte ellenvetés nélkül tűrte, majdnem olyan rendkívüli esemény volt, mint a földre hullott 123 milliméter eső. Ilyesfélét hallottunk;

— Hát vénségedre ment el neked az eszed, te Imre? Odahaza csurom egy víz a szoba, a szalmazsák átázott, ami kis göncöm van, kinn kell szárítanom a napon, azt se tudom hová legyek, mihez kapjak a sok munkában, ez meg csak kijön ide, ahelyett, hogy segítene valamit, pedig tudja jól, mennyire fáj a derekam, emelni alig tudok és a lábam is rossz, csak venne el az a te- remtőegynagyjóatyaúristen! Hiszen átázott, reped a fal, te ember! Fejünkre dől a ház, odalesz mindenünk, vénségedre mehetsz a gyerekeidhez kegyelemkenyérre, mert én

— úgy segéljen az a rvagybol- dogságúszépségesjószűzmária

— bizony istenemre elemésztem magam!

Zsuzsi néni szavában volt Igazság. Ezt ő éppúgy tudta, mint a férje és az emberek, akik látták, hogy Horváth Imre elbizonytalanodik. Alig várták az első mozdulatát, hiszen a tulajdon bizonytdlans/5;.

gMk igazolását keresték b«pne,

Ä ggzdaság dolgozói szinte ki-.. Vétel nélkül egykori cselédek voltak, akiknek vérükké vált, hogy - paranesszgra dolgozzanak. De ha lehet, csak immel- ámmal, hiszen nem a magú-' két munkálják. A fajtájukbeli- ről írja A-puszták népében va-, lahol Illyés Gyula, hogy. ha, akarták, . mérhetetlenül lassú-, vá, tesiéklássékká tudták tenni a munkát. Az uraságnak már rég hült helye volt, de olykor móst is akarták. A ka- zal persze tagadhatatlanul beázott és mindenki tudván- tudta, hogy ha szét nem dobják, tálán már estére megjelennek az első szürkésfehér foltok a szénán. Néhány napba se telik és oda több száz mázsa takarmány. Másik oldalról viszont csak le kellett nézni a kazalról és bárki elláthatott a házakig. A régi közös konyhákat már a földosztás esztendejében különrekesztették. Bármilyen kicsiben, napjainkra már skanzenbe kívánkozóan idejét múltnak tűnőben, de kiki a sajátjában élt. Aki marad, meglehet, hogy a magáét kockáztatja, hiszen a házak többsége vert falú volt. Aki megy, az talán csak a lovakét, de a lovakkal bonyolult normakönyv szabályai szerint dplgozik, azokkal keresi kenyerét. ,

Közbe kellett volna szólni, de Zsuzsi- néninek ösztönös érzéke volt a pszichológiához. Nem engedte elragadni magától a kezdeményezést. Friss lélegzetet vett és újult erővel rá- kezdte:

— Tudom, mit akarnak mondani! Ne tessenek nekem mondani semmit! Megeszi ezt a jószág! Épp eleget nevelt az uram még az uraság idejében, aranyérmet nyert csikókat is nevelt, tudom én mikor jó, mikor rossz a széna. De én hol eszek, mit eszek, ha a fejünkre dűl a ház, azj tessék megmondani? *•. *

Házdőlésről persze sző sefn volt, hiszen akkor egyetlen épeszű vezető se kockáztatta volna, hogy a széna kazlazá- sára küldje az embereket. Más azonban tudni valamit, és ismét más hallani róla. Meggyőzően hallani, hiszen Zsuzsi néni szavai nyomán már-már mi is látni véltük az Apokalipszis lovasait elügetni a major felett. Dermedve néztük, hogy Horváth Imre lekászálódik a kazalnak támasztott létrán. De nem menni készült. Csutaknvi szénát hozott a markában és odadugta a telepvezető hátasának orra elé. Aki ismeri a lovat, tudja, hogy a kényes ízlésű állat mennyire érzékeltetni képes undorát. Kitáguló orrlikakkal fújt egyet, horkantott és félrekapta a fejét

Horváth Imre végre megszólalt;

— Már most se eszi a ló, Zsuzsi! Eredj haza, szólj a nászuraméknak, jöjjenek át segíteni, őket megkímélte a víz. Majd ha kell, visszaszolgálj ük!

Ezzel felmászott a kazalra és a többiekkel együtt viliázni kezdte a szénát. Az államét.

Valamelyik másik vasútállomási véletlen találkozáskor, évekkel ezelőtt Kobolák János úgy hallotta, hogy Horváth Imre bácsi jóval később a mezőgazdaság' kiváló dolgozója kitüntetés birtokában ment nyugdíjba. M.-major egyébként nincs Tolna megyében. Mesterbereket jelöltem így. ami Szár és Tatabányaalsó vasútállomások közt nagyjából félúton rejtőzik a dombok mögött. Lehetne azonban itt is, mert a mi nemzedékünk életében sok ezer helyen sok százezren, milliónyian jutottak el fordulópontra.

ORDAS IVAN

Laboraíórium-avaíás

A Budapesti Műszaki Egyetemen új építészeti laboratóriumot avattak. A 150 millió forintos létesítményben a legkorszerűbb berendezések állnak az oktatás és a tudományos kutatás szolgálatában. A képen: Száathó Judit ötödéves hallgató diplomamunkáját készíti az új laboratóriumban.

(MTI-fotó: Fényes Tamás felvétele — KS)

Az újságíró jegyzetfüzetéből

"JYem a világ,

a szemüveg sötét

Nem szándékom megbántani kedves ismerősömet, mert legjobb tudomásom szerint derék, munkáját szerető és jól is végző ember. A bántás ezenkívül azért sem lenné m'ost helyénvaló, mert az idén, mintha egyéb is társulna nála ahkoz a tavaszi fáradtságához, amit mi is ismerünk majd vala- hányan. Ismerősömnek az észre nem vehetőnél sokkal jobban meg vannak viselve az idegei. Ezt tanúsítja panaszos hangú levele is, amiben azt veti papírra, hogy a „Bántsuk egymást, ahogyan csak lehet” szerinte lassan országos jelszóvá kövéredik, pedig „az lenne a hasznosabb, egészségesebb, ha az egymás hántására fölfegyvérkezettek a munkájukat végeznék olyan intenzitással, mint a munkahelyi mikroklímát mérgező furkálódást.

Még ezelőtt egy évvel sem hittem volna, hogy valaha rajtam is kitör az a kórság, amiért kicsit megvetettem, kicsit sajnáltam is azokat, akik már elkapták. Most én is ugyanazzal a kóros türelmetlenséggel várom a hétvégeket, amit korábban elutasítottam. Várom, hogy magamra zárva az ajtót, legalább hétfőig nyugalmam legyen.”

Ne tekintsék indiszkréciónak, idekívánkozik a levélből még egy mondat: ,t.. egy biztos, nem hagyom magamat!”

Éljen! Értelmetlen is lenne a megadás, még értelmetlenebb a pici, helyi bajok láttán kifogni a hétköznapok vitorlájából az előrelendítő akaratot. Ügy gondolva, hogy amit egy helyen megszámolhatáan kevés ember ront-bont átmenetileg elviselhetetlenné — az országos jelenség. Tudniillik csakugyan nem az! Továbbá; napjainkban minden munkahelyi közösségnek adott az a joga és kötelessége, — ha úgy tetszik lehetősége —, hogy kivesse magából a rendbontókat, a leleplezhetöen egzisztenciális indítékokkal far kálókat, akik nem tanúsítanak különösebb érdeklődést a sajátjuknál nagyobb, a közös érdekek iránt. Hiszen ha tanúsítanának, akkor — ismerősömet idézve — a munkájukat végeznék olyan intenzitással, mint a bajkeverést.

Egyébként, ez utóbbival helyben is lennéfik. Szerencsére igen sokunknak azonos lehet a véleményünk abban, hogy aki teljes odaadással dolgozik, annak se ideje, se energiája (igaz, igénye) sincs, egyébbel foglalkozni, mint a munkaköréből reá háruló feladatok ellátásával.- Azaz: a munka minden rendű és rangú műhelyeiben azok vannak többen, akik dolgoznak és ha elég megalapozott egy és más társadalmi rendünktől idegen jelenség megítélésében a véleményük, javaslatuk, tudják a helyét és idejét véleményük, javaslatuk publikálásának is.

ök jelentik a meghatározó többséget, sokaságuknál, tisztánlátásuknál fogva a döntő erői párttagokként, szakszervezeti és KISZ-tagókként, merném mondani, hogy jó lelkiismeretre igényt tartó állampolgárokként is. Egyébiránt, ahol a íégkörmérgezők hangja, befolyása átmenetileg túl .nagyra növekszik, ott komoly baj lehet a vezetéssel, arra a helyre oda kell figyelni ‘akkor is, ha az eltorzult felelősségtudat a belső bajok és feszültségek véka alatt tartásáért, a panaszos szájúak elhallgattatásáért mindent elkövet. Persze az orvosló odafigyelés csak akkor következhet be, ha az adótt munkahely kollektívája nem hallgat, ha szűkebb és tágabb értelmű közérdekből hallatja a -hangját. Még annak előtte hallatja, mielőtt a mindennapos idegfeszültség nyomásától a gyöngébbek — jobb esetben belenyugvást is jelentő — pasz-. szii’itásba vonulnak, rosszabb esetben pedig idegszakrendeléseken kötnek ki, innen indítva pedig egyebütt...

Száz szónak is egy a vége: nem elég, ha valaki egyedül nem hagyja magát. A rossz' légkör megteremtőinek kifüstöléséhez egy ember kevés. Az ilyesmihez okos, felelősségtudó sokaság kell, mely mindenütt adott annak biztos felismeréséhez, hogy nem a világunk, olykor-máskor a szemüveg sötét! , , ,