Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-27 / 49. szám

Diák írók, költők tanácskozása A nemzetközi lieencforgalom A licenc a technikai és szer­vezésfejlesztési eredmények átadásának egyik csatornája, amelyben hosszú időn keresz­tül a fejlett tőkésországok ki­zárólagos szerepet játszottak. A második világháború óta tartó dinamikus növekedés ellenére a licenckereskedelem a világkereskedelemben nem játszik jelentős szerepet. A fejlett kapitalista országok exportbevételének csak 1,4 százaléka származik a licenc- ből, az évi forgalom 3,5 milliárd dollárt tesz ki. A becslések szerint ma a vilá­gon kb. 50 000—90 000 nem­zetközi megállapodás van ér­vényben, az ezen a címen teljesített kifizetések (export+ import) elérik az évi 6,5—7 milliárd dollárt. A fenti számadatok nem tükrözik tel­jesen a valóságot, mivel a li- cencek egy része ingyen ke­rült átadásra. A világ licencforgalmának legnagyobb részét (az export 98, az import 80 százalékát) ma is a fejlett tőkésországok bonyolítják le. A fejlődő és a szocialista országok a licenc- kivitelben 1—1, a behozatal­ban 10—10 százalékkal sze­repelnek. A világ egyik legna­gyobb kutató-fejlesztő poten­ciáljával és exportjával az USA rendelkezik, amely után Nagy-Britannia és Svájc kö­vetkezik. A legnagyobb licenc- vásárlók közé Japán, Olasz­ország és az NSZK tartozik. A szocialista országok a 60-as évek második felétől aktív licencpolitikát folytat­nak, amely a licencátvétellel egybekötött kooperációra he­lyezi a hangsúlyt. A licenc- behozatal főleg a gépiparban a tartós fogyasztási cikkek ter­melésére, termelőberendezések előállítására terjed ki. Az ex­portált licencek legnagyobb része a vegy- és gyógyszer- ipar területéről származik. Az utóbbi években a legtöbb li­cencvásárlást és -eladást Ju­goszlávia és Csehszlovákia bo­nyolította le, de a többi szo­cialista ország is részt vett — ha kisebb mértékben is — a forgalomban. Hazánk 1971-ben 55 licencet exportált és 99 el­járást szerzett be külföldön. — TERRA — A szekszárdi 505-ös számú Ady Endre Szakmunkásképző Intézet három éve létrehozott faliújságán olvasható cikke­ket, verseket és novellákat az iskola diákjai írják. Kedden délután első alkalommal ren­dezték meg ezeknek a diá­koknak a tanácskozását dr. Oszetzky Tiborné és Sásdi Csabáné magyartanárok rész­vételével. A tanácskozáson el­hangzott írások többek között ismertették a szakmunkás- képzés múltját, jelenlegi hely­zetét Riportban számoltak be a tanulók a klubpresszóról és a dombóvári klubéletről. Teli Ágnes tanuló a szalagavató ünnepségről írt. Szarka Jó­zsef és Baij Judit verseit ol­vasta fel, amit a többiek ér­deklődve hallgattak. Az ankétot azért rendezték, hogy a gyerekek munkájuk­hoz segítséget kapjanak és megbeszélhessék az elhang­zott írások alapján a felvető­dő gondokat. Bátran, szóki- mondóan bírálták egymás írá­sait a tanulók, vitáztak, vagy ha a helyzet úgy kívánta, megvédték az elképzeléseiket, Megkerült a Petőfi Társa­ság 1876—1899. közötti ülései­ről szóló — eddig elveszett­nek hitt — jegyzőkönyv. Az értékes dokumentumot egy fiatalember adta át a Petőfi Irodalmi Múzeumnak az el­múlt évben. Véletlenül jutott a múzeumba József Attila egyik ismert versének, az Édesanyám-nak autograf kéz­irata is. Gellért Oszkárnak, a Nyugat szerkesztőjének a mú­zeumra hagyott íróasztalából került elő, amikor szétszedték azt, hogy rendbehozzák. Terv­szerű gyűjtés és ajándékozás révén is jelentősen gyarapo­dott tavaly a múzeum mint­egy 100 000 kéziratot, levelet, igazukat. Észrevételeikből ki­derült, mit várnak az íróktól, költőktől, és azt tartják köz­életi embernek, aki az olyan szubjektív élményeken kívül; mint például a szerelem, is­meri a társadalmi problémá­kat, és érzékenyen reagál a körülötte lévő világ esemé­nyeire. Ezt tette Orsós Simon, má­sodéves tanuló, aki Tengelic 30 éves fejlődéséről számolt be. Igaz, nem hibátlanul, de az az alaposság, amit a fej­lődés eredményeinek felkuta­tásában tanúsított, minden el­ismerést megérdemel. Isme­retlenül is járhattunk abban a faluban, amit bemutatott. Orsós Simon cigány .származá­sú, tanulmányai során bizo­nyára küszködik nyelvi nehéz­ségekkel is, hazulról sem ho­zott kellő felkészülést, de igyekezetét, aktivitását többen megirigyelhetnék 1 A tanácskozásnak nem as volt a célja, hogy írókat, köl­tőket avasson, vagy bárkit is babérokkal kecsegtessen, ha­nem a közéletre való nevelés. stb. tartalmazó kézirattára, a többi között József Attila, Ju­hász Gyula, Móra Ferenc ere­deti, köztük publikálatlan műveivel, leveleivel, s Kos­suth Lajos egy levelével. Az 50 000 kötetes könyvtár megszerezte Kassák Lajos 1912-ben megjelent Élethiva­tás című művét, a Független-; Szemle című folyóirat 1921— 23-as köteteit, a Toll című, 1929—38. között kiadott folyó­irat teljes sorozatát, és a ma­gyar antifasiszta sajtó nagyon értékes termékét: az 1944. augusztusa és októbere közt megjelent Pesti Posta , egyik számát. A Petőfi Múzeum új szerzeményei A dübörgés észrevehetően csendesedett, és a torkolattüzek koszorúját már végképp elmosta a reggeli fény. S ahogy a kelő nap valahonnan a dombok mögül felsugárzott, szemben, jobb kéz felől, a dombhajlatban megjelent egy tank. Ilyen messziről nem láthatta jól, de biztosan érezte, hogy az T—34-es. Aztán jöttek csapatostul. Számolta, de hamar belezavarodott. Szerencséje volt, a patak miatt kikerülték ezt a részt a tankok. A visszavonulók is, a táma­dók is. Füst csapkodott ki a tankok ormányából, jó­val előbb, mint a durranást hallotta. De lecsil­lapodott lassan az ágyúzás a közeli, és a távo­labbi is. Már külön oda kellett figyelnie egy dör­renésre ez valahol, nem túl messzire történt —, felhőnyi por és füst gomolygott a kövesútról, éppen ott, ahol a patak keresztezi. A hidat robbantották fel? Megrettent. „Akkor meg hogy megyek át?... Ki tudja, hol van híd legközelebb... és ugyanígy fel­robbanthatják azt is.” — 136 — A Dunán is felrobbantották a hidakat — ju­tott az eszébe. —• És ha a Dunánál nem állt meg a front, majd éppen egy ilyen gilisztányj patak­nál fog megállni. „Ha pedig a front átjön a patakon akárhol, ott én is átmehetek”. Megnyugodott ettől, s megérezte, hogy éhes. Nem kell most már takarékoskodnia az enni­valóval. Mert ha a pataknál meg is állna vala­meddig a front, akármikor áttutajozik — éjsza­ka most már nyugodtan: letisztult a domboldal odaát —, és Grisát megkeresi. Nem látta a kutyát, sehoL Itt volt pedig az imént, itt nyüszített Félhet ez a lövöldözéstől. Meg a katonaságtól. Füttyögött, szólongatta. De nem jött elő. Be­vette magát azóta a kukoricásba. „Nem is biztos, hogy idegen kutya — gondol­ta. — Ha ennyire fél. Magyar kutya is lehet, a front elől menekült idáig... Bolond. Hiába me­nekülsz, akárhol utolér...” Nem törődött tovább a kutyával. Ivott a kis üvegből, s összeszedelőzködött, útra készen össze­hajtogatta a takarót is. Rossz kutya ez. Sosem volt ragaszkodó igazán. Déltájban a felrobbantott híd helyén már állta hadihíd, és végevárhatatlanul özönlöttek rajta a járművek.. Hamar megbarátkozott a hídőrséggeL Érdeklődött Grisa felől is meg Palkővnyik Szinyicin felől is. De ezek egyiküket sem is­merték. Igaz, ezek közkatonák, nem ismerhetnek min­denkit. A parancsnokuknak is csak két stráfja van. Pedig itt kell lenni Grisáéknak valahol, mert Berlinbe mennek ezek is, azt mondják. És ha ez az út visz Berlinbe, csak ezen jöhetnek Grisáék. Amikor a menet egy percre megszakadt, az őrök megengedték, hogy átszaladjon a hídon. — 137 — Most is az árok külső partján gyalogolt, szem­be a vonulókkal. De most feltette a levente- sapkát- Köszönt is néha, nehogy azt gondolják róla, hogy német. — Zdrászt! Amikor a sorompóhoz ért — sorompó volt csakugyan, nem gémeskút, pedig sehol a kör­nyéken vasúti pálya —, egy géppisztolyos meg­állította. Megemelte az öklét, úgy köszönt a géppiszto- lyosnak. — Zdrászt! — Kuda paigyos? — Damój! — Tü magyar?—' — Dada. Magyar. Ja magyar. — Átkúda znájis tü paruszki? — Jaznájú... Magyarázta aztán, hogy Grisától tanult, s rög­tön megkérdezte, nem ismerik-e Grisát. Vagy Palkővnyik Szinyicint. De érdekes, ezek sem ismerték. Szerette volna még azt is megkérdezni, milyen sorompó ez, és miért kell hozzá őrség. Mert a zebracsíkosra festett őrbódékról látta, hogy más­kor is őrzik a sorompót, nemcsak ilyenkor, ha a front átvonul. És hátrább, az épületeknek is kaszárnya formájuk volt. De ezek nem barátkoztak. — Nu pasli — intett a katona. — Davaj, davaj. „Azért a prémsapkában csak más volt — gon­dolta, amikor áthaladt a sorompó alatt. — Míg az a sapkám megvolt, azért másképpen beszéltek velem. De még a civilek is!...” Visszanézett: csakugyan, milyen sorompó ez? S akkor látta meg oldalt a táblát: MAGYARORSZÁG. — Vége — — 138 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom