Tolna Megyei Népújság, 1975. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-22 / 18. szám
Egy nagy filmsorozat ígérete és vitája Faddon Ami a korábbi évszázadokban legfeljebb csak krónikák formájában jutott (annyira- amennyire) az ember eszébe, az utóbbi évtizedekben, években olyannyira szükségét érzi dokumentum jellegű-műfajú alkotások létrehozásának, önmagunkat megmagyarázni, helyünket rögzíteni a vészes gyorsasággal változó világban úgy látszik vonzó és mindenhogyan fontos feladat. Hétfőn késő délután egy ilyen célzattal készült filmsorozat, egymagában is önálló egészet képező első részével ismerkedhetett meg Faddon a meghívott közönség. Több mint fél évtizede látogatom a művelődési ház rendezvényeit, ilyesformán nem érzem túlzásnak véleményemet: — páratlan siker volt. A „meghívott” közönség kifejezést azonban magyarázni kell. A filmet, filmsorozatot csak a Filmfőigazgatóság engedélyével lehet vetíteni, ami nagyon jól is van így. Olyan súlyos emberi, nevelési problémákat feszeget, amit nem hozzáértő közönség elé bocsátani káros lenne. Hozzáértő közönségben Faddon nem volt hiány; a nagyközségben 50 pedagógus van, túlnyomó többségük ott volt a vetítésen és az azt követő vitán. Ez utóbbi a filmnek szervesen kapcsolódó része. Az alkotók már eleve azzal a szándékkal hozták létre művüket, hogy azt minden vetítés után gondolatokat ébresztő eszmecsere kövesse. A gyűjtőcím szinte semmitmondó: „Nevelésügyi filmsorozat”. Rendezője nincs, csak a következő fiatal művészekből álló rendező kollektívája van: Dárday István, Mihály- fi László, Szalay Györgyi, Vi- tézy László, Wilt Pál. Éppúgy a Balázs Béla Filmstúdió tagjai, mint a visszafogott eszközökkel dolgozó, elsősorban az arcrezdülések ábrázolásában kitűnő és úgy látszik, hogy lélektani-dokumentum filmek alkotására termett operatőr: Pap Ferenc. „A szocialista nevelésért” — szándékosan idézőjelbe tett — alcímet viselő első részt „pedagógiai példázatnak” nevezte az ankétet vezető Vitézy László és igaza volt. Példázza, hogy a szocialistának szánt embert önmagukkal is mennyire vívódó, ellentmondásos, hibákban és erényekben gazdag, emellett életvitelükben, gondolkodás- módjukban még mennyire nem szocialista emberek nevelik. Az 5 gyerekes B. pedagógus házaspár sokarcú (ezerarcú) képviselőjeként először az apa jelenik meg a filmvásznon. 30 éves pedagógiai múlttal a háta mögött megismerjük, mint a szakrendszerű matematikai oktatást iskolájában elsőként kiharcoló, lelkes oktatót. Vall, mint a maga (a köz?) igazáért foggal-körömmel harcoló, nyersnyakas ember és vallanak róla felettesek Megismerjük pipogyának egy mondvacsinált fegyelmi tárgyalás során, látjuk fáradtnak, lelkesnek, elkeseredettnek, családapának osztályfőnöki órát tartónak, a szegénység határa fölött alig valamivel táncoló puritán családfőnek, az esti egyetemen vért izzadva he- begve-felelőnek és a szocialista hazafiságról osztályfőnöki órát tartónak. A felesége (megtört, elhanyagolt, csak_ a gyerekei apjának megtartásáért küzdő asszony) megrázó önvallomása tükrében önzőnek, mindenen keresztül tip- rónak. Gyilkosán igaz módon feltárul a környezet: a gépiesen jubileumi jutalmat osztó járási vezetők, akik csak azért hajtanak végig egy szinte mondvacsinált fegyelmit, mert a feljelentő a járási rendőrkapitány volt: — telefonon, (Heves megye, mezőkövesdi járása- a színhely), a nemzet napszámosságába ok- kal-oktalanul belefáradt, „önvédelmi ösztönből” őszintén csak négyszemközt beszélő kollégák. A végén ott B. tanár kérdése: — megtudják mondani a nézők, hogy milyen ember voltaképpen ő? Ha B.-nek csigagyűjtés lenne a feladata, ez kevésbé izgatná a nézőt, de mivel gyermeknevelés, így annál inkább. A vetítést követő, estébe nyúló vita azt igazolta, hogy a Balázs Bélások filmje betöltötte célját, alkotó továbbgondolkodásra, részben önfelismerésre késztette a néző pedagógusokat, akik ilyesformán valóságos társszerzőkké váltak. Óhatatlanul fel kellett merülnie a kérdésnek, hogyan sikerült az alkotóknak egy családhoz, tantestülethez, járási vezetéshez ilyen közel kerülniük? Fél évig együtt éltek velük, életük természetes részévé váltak. Ez érdemük nekik és érdeme azoknak, a mezőkövesdieknek, akik nyitottá tett életükkel másokat is továbbgondolkodásra serkenti az önmegvalósítás útjait kutatni buzdító példát szolgáltattak. A íaddi pedagógusok: felismerték ennek fontosságát és egyöntetűen kívánták a B. család élete példázatát továbbvezető négy folytatás bemutatását. Ez a következő két és fél hónapban megvalósul, amikor majd a sorozat egészé é és az azt Faddon megtárgyalni akaró tantestületi értekezletre külön visszatérünk. ORDAS IVAN V Színházi esték Cinka Panna balladája A Cinka Panna balladáját, melynek szövegét Balázs Béla, zenéjét Kodály Zoltán írta, 1948. március 15-én mutatta be az Államai Operaház, a centenáriumi ünnepségek nyitó darabjaként, utána még egy este 'került színre, hogy egész mostanáig aludja álmát. Most a Szegedi Nemzeti Színház megpróbált új életet lehelni bele. A bemutatónak üs beillő felújításra Balázs Béla születésének 90. évfordulója adott alkalmat, akinek emléke előtt a Glnka Pannával akart hódolni szülővárosa. Valljuk meg, nehezen lehet valamit ás kezdeni ezzel a darabbal. Balázs annak idején a népballadák stílusát, belső ritmusát emlegette, aminek a szegedi előadásban fel is lehet fedezni a nyomát, sajnos azonban a külsőségekből egy pillanatra sem lesz dráma. Nem is lehet, hisz a Cinka Pannából épp a drámai mag hiányzik. A legendás cigánylánynak egyébként is semmi szerepe a darabban, amelynek egyetlen hőse az áruló Ocskay. Az sem akárhogyan, mert a Oinka Panna inkább az árulás apoteózi- sa, mely a végén a szerelem magasztosságában megdicsőül, s már csak a Faust zárójelenetének ünnepélyessége hiányzik: Das ewig weibliche zieht uns hinan. Mert a hitvány Ocskayt valóban felemeli az örök női, 6 ennyi magasztosságtól még a harcos kurucok áe oaegkUetódve esnek térdre. Csak emlékeztetőitek: 1708. augusztus 28-án Ocskay brigádén» megadta magát Pálffy- nafc Nyitra mellett, kezére játszotta jelentős seregét, s még ugyanezen a napon a közeli pálos kolostorban hűséget esküdött a császárnak. 1710. január 1-én Jávorlka Ádám katonáival Ocskó falu közelében elfogta a vendégségből hazafelé tartó Ocskayt, Érsekújvárra vitte, ahol január 3-án Csa~ jághy dandámofc elnökletével a haditörvényszék halálra ítélte, s a város főterén még aznap lenyakazták. A drámaíró nem köteles minden mozzanatában követni a történelmet, viszont köteles lélektanilag megindokolni hőse tetteit. Balázsnál erről szó sincs. Kodály leleménye, hogy az első részben egy vértelen menüett jelzi Ocskay szándékát, s aztán magunkra is maradunk az árulóval, aki időnként hisztérikus jelenetet is rögtönöz, de hiába, nem hisz- szük el egy szavát sem. Ahogy Cinka Panna sem tud kilépni a szövegkönyv szürkeségéből: éppoly indokolatlanül esküszik örök hűséget a fanyalgó Ocs- kaynak, amilyen indokolatlanul áldozza fel magát érte. Ebben a darabban egyszerűen nem lehet elhinni semmit, az egyes jeleneteknek önmagukban sincs hitele, s a nézőben egyre újabb kérdések merülnek fel, amikre a szerző nem tud válaszolni. Kodály néhány nagyon szép kórust komponált a darabhoz, egyébként zenéje — sajnos — elmarad saját vi- JágszínvonaLától. A műsorfüzetben azt olvashatjuk, hogy annak idején a darabot ,.betiltották, mivel ellentétbe került, illetve szemben állt a személyi kultusz időszakának történelemszemléletével”. Ez sajnos, nem igaz, ha így lenne, ma esetleg egy remekművel lennénk gazdagabbak. Az igazság az, hogy 1948 márciusában még nem volt személyi kultusz, tehát ezt nem lehet annak számlájára írná. Nem ás kell. A Cinka Panna elhibázott, fájdalmasan gyenge alkotás, amit a korabeli kritika egyértelműen megbuktatott Mégis, írjuk a szegedi színház javára, hogy kísérletet tett felújításával, ugyanás az előadás kitűnő. G-imcz Mátyás rendező mindent megtett, hogy egységes drámává formálja, s az ő érdeme, hogy egyáltalán színpadképessé vált az egykori Cinka Panna. Egy gyenge darab jó előadását láttuk, — sajnos, a felfedezés öröme elmaradt, mert legföljebb zenetörténeti érdekességnek könyvelhetjük el Kodály és Balázs művét, ami a szegediek merész vállalkozása után valószínűleg ismét sokáig vár újabb felújításra. CSÄNYI LÁSZLÓ A társaság felfigyelt. — Pesten is voltál te? — kérdezte valaki — Voltam, persze. Hogyne lettem volna — Mikor voltál Pesten? — Mostanában... A télen. Űjesztendőtől azt mondhatom tavaszig ... Nem, még szilveszterkor nem voltam ott. De nem sokkal rá már ott voltam. Pesten. A tiszt idáig állva egzecérozta. Most visszaült a karosszékbe, az asztalhoz. Érezhetően megváltozott a hangja. — No, rendben van, öcskös, ne szarj be. Megérdemelnéd persze, hogy jól a seggedre verjünk, ha rendes magyar gyerek volnál, el sem fogadtad volna ezt a tetves sapkát. Ilyen korban, fiam, már tudni kellene egy magyar gyereknek, hogy mi a tisztesség ... — Rágyújtott, s csak úgy, az első szippantások közben, mellékesen. — No, jól van. Mesélj inkább Pestről. Mi a helyzet Pesten? Miket láttál? Bizakodni kezdett, hátha nem vennék dl a sapkát. — Hát, ugye... Csúnya világ van. — No?... — Ugye. össze vannak dűlve a házak, de ám a nagyok is. A legtöbb, azt mondhatom. Kapni meg semmit se igen lehet. Se bolt, se semmi. Egyszóval nagy a ramazusi. — Hallgattak, hát folytatta. — Mindenütt csak temetnek Meg a törmeléket lapátolják. Meg az ablakokon nincsen üveg. Alig valamelyiken. — És a ruszkik? Valaki a társaságból: — Fogdossák össze az embereket, ml? — Fogdossák hát. Bizony isten fogdossák. Kivált a németeket viszik, akit összeszedhetnek Rabságba. — Az asszonyokat is viszik? 43. — Lehetséges, hogy az asszonyokat is... Hát persze, hogy viszik. Én láttam ám, hogy egy német be volt öltözve asszonyna k, mégis vitték pedig ugye, honnan tudhatták azt... fejkendője is volt, szoknyája, minden... honnan tudhatták, hogy nem igazi asszony. Csak német. — Egyszóval mindenkit visznek. Szibériába. Gyanakodva nézett körül. Nem akarják ezek őt csőbe húzni, hogy aztán lecsapjanak rá: ugye, hogy hazudsz! Lassan, meggondoltan kezdte. — Azt éppen nem lehet mondani, hogy mindenkit. A németeket legkivált. De magyarokat is. Az biztos. Viszik a foglyokat, bizony isten viszik. Tagadhatatlan... A lakosságot, ugye, azt nem lehet mondani. Legalábbis egyelőre... — Egyelőre! — szúrta közbe valaki. — Ugye, én azt nem tudhatom, mi a szándékuk. A lakosságot egyelőre nemigen viszik. Csak németet keresnek folyton. Nyemci jeszty? Nyem. ci jeszty?... Meg persze a nyilasokat. Valaki: — Hát nyilván! — Még a civilek is! Még azok is hajkurásszák a nyilasokat. Ugye, milyen a nép, most a nyilasokat veszi elő. Ahogy azelőtt a kommunistákat. Meg a partizánokat, Miskolcon. Láttam én. — A civilek? — Még fel is akasszák aztán. — Kiket?... — Hát én csak egyet láttam. Azt mondták, nyilas volt, Hajaáruló. azt mondták. Maguk is tudják, hogy van az, beszélnek ilyenkor mindenfélét. Ha akasztás' van. — Hol láttad? ~ Hát Pesten. Az utcán. Lámpavasra akasztottak. Volt pedig fa is ottan, de nem arra akasztották, hanem lámpavasra ... Egy pillanatig gondolkozott, mondja-e ezek- nek, hogy a kötelet szerette volna megszerezni. Aztán mégsem mondta. — És miért? Miért akasztották fel? Én azt nem tudhatom. Ugye, nyilas volt. Hazaárulo, ilyeneket beszéltek. Ott volt a rengeteg ember ... meg még asszonyok is. de rengetegen. Aztán csak kiabáltak, hogy: húzd meg* húzd meg!... — Kommunisták, mi? — Biztosan komonisták. Mindenki komonista most. Odaát. A piagát 'in is mindenütt az van kiírva, hogy a Magyar Kommunista Párt. 44. — Hát ez az — mondta egy kopaszodó, kövér nyilas. — Látjátok, ez az. S fenyegető hangon a tiszt: — De aztán ne hazudozz itt nekünk, hallod-e! — Én nem hazudozok. Ez valóság, bizony isten, Kiabáltak, hogy húzd meg, húzd meg. — Te is kiabálták ml? — Én igazán nem. De bizony isten, én nem. Pedig kiabált. De ha bevallaná ezeknek, még csakugyan felakasztanák. — A zsidók kiabáltak, mi? — Háát... Én ugye, azt nem tudom. De nem igen csak zsidók. Azt lehet mondani, hogy csak zsidók. A karszalagos tiszt elnyomta a cigarettáját, s hirtelen, összehúzott szemmel, azt kérdezte; — Te gyerek. Mit kerestél te Pesten egyáltalán? Hogy kerültél te Pestre? — Én ? ... A nénémet kerestem. — Azt hazudtad, te csirkefogó, Németországba menekült... — Magda igen. De és Mari nénémet kerestem. Márta néném is ott lakik különben. Pesten valahol, iskolába jár, az egyetemre. De őneki nem tudtam a címét. Ósak a Mari nénémet tudtam, Magda írta fel. De aztán őket se leltem már odahaza. Marit. Ö meg valami zászlóssal menekült, azt mondták. — Hány nénéd van neked? — Nekem hat. Testvérek vagyunk mink, a többi mind lány lett. Nevettek. — Nem vagy te cigány, te? — Nem én. Református. Ezen is mosolygott a tiszt Aztán megint szigorúra váltott a hangja: — Egyszóval, mik vannak azokan a... plakátokon ? ... Tudsz te olvasni egyáltalán ? — Persze, hogy tudok. Olvasásból kettesem volt nekem. — Miket írtak a plakátra a kommunisták? — Miket?... Hát. högy gyűlés lesz. meg szabadság. meg ilyesmiket. Meg hogy földet osztanak. — Kiknek? A zsidóknak? Ezt a nyilas kérdezte, aki bekísérte az irodára. (Folytatjuk) «5.
