Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-01 / 281. szám
FelsSráeegres 1974 ljj állomások következnek A legcsendesebb évszak az ősz. Nem halál előtti csend ez; nem hal meg semmi. A gyümölcs elérte nagyszerű célját; megérett. A lombból avar lesz, és egy őszi délutánon, mikor a nap a hegyek mögé téved, az erdő olyan csendes, hangtalan. mint megbántott gyerek: Sehol madárfütty. rovarok nem nyüzsög, nek. Nehezebb, nyirkosabb, és melegebb csend ez, mint a tél csendje. Az nem ilyen meglepő, mert a hó fehér színe, és a fagy, megszokottá teszi. De az őszi erdőben még a nyár színei élnek, élénken isszák fel az ágakról a zöldet. Utolsó halmozásként lassú játék, mely végül fehér lesz: hófehér. Eljött az ősz, megadóztatva az évszakokat; a tavasz virágait, a nyár lepkéit. és a folyó jéggel adózik majd a nyár hullámaiért, Gemenc tisztásain szarvasok üzekednek. Ott ahol rozsdapirosba jutottak a bokrok, a ködben zölden csak a fenyőfák állnak. A szántás fölött, a feltépett föld és a trágya szagától terhes, párás levegőben várják köröznek, akár egy forgószél tölcsér alakú palástján siklanának. A városban ökömyálat kergetnek a gyerekek, a piacon sárga belű sütőtököt árulnak a nénik, nem vijjognak a múzeum körül a sarlósfecskék, s a házak falán sem izzik fel a napfény. A fasor fái alatt, a fűben barnán csillognak a lehullott gesztenyék, mintha a nyár csersavval teli könnyei lennének. Az esti szürkület homálya leereszkedik a lomb közül és együtt sodródik a meggyújtott avar fojtogató füstjével. Az utcán halk neszezéssel falevelet, apró gallyakat, plakátdarabokat sodor a szél, s egyre gyakrabban veri fel a csendet az eső kopogása. Gszidő. őszi álommal riogat. Mesél kifakult pusztákról, redves ostorú gémeskutakról és a mozdulatlan, kietlen síkság fölött magányosan kóválygó ölyvről. A rovarok a sás alá bújva mind..., nincs irgalom: a lassú dermedés erőszakos hulláma egy ködös reggelen zörgő kitinburokká sorvasztja a nyár zümmögve röpködő, hímportól tündöklő csodáit. A szürkület felemeli a vadludak szárnyát és az égre csalja őket. Kihalt dülőúton utolsó paták nyomát őrzi a sár. — st — Uj szovjet üdülőközpont Elkészült és átadták a forgalomnak a Felsőrácegrest Pál- fával összekötő utat. Ilyen híreket sokszor hallunk, nem is fogadjuk őket rendkívüliekként. Kár, mert a felsőrácegresiek útjának elkészülte rendkívüli esemény volt. A puszták népének ez az út jelenti a végleges megérkezést a kitágult világba. © Kozép-Oroszország egyik legfestőibb vidéke, a Szeli- ger-tó és környéke, hamarosan a Szovjetunió egyik legnagyobb üdülő- és turistaközpontjává válik. Elkészült a természeti szépségekben gazdag terület, a tavak és a környező sűrű erdők, a gyógyforrások és iszapfürdők rendezett hasznosításának terve. A 300 000 hektárra kiterjedő üdülőközpont területén szanatóriumok, üdülők, turistaházak, sportlétesítmények épülnek. Az építkezéseket főként a tisztásokon folytatják, az épületek harmonikusan illeszkednek majd a környezetbe. 1974. november 22-én Felső- rácegresen sok kertet fosztottak meg az ősz virágaitól. A csokrok az útépítőkhöz kerül- 1 tek az ünnepély izgalmától csetlő-botló gyerekek kezéből. Elsősorban nekik épült az út, könnyezni mégsem ők köny- nyezték meg, hanem a nagyszülők és a náluk is idősebbek, akik zsigereikben hordják, mit jelentett itt élni 30 évvel ezelőtt és 30 év óta nagyon a mi világunkba tartozón, mégis messze ettől. A virágok azóta elhervadtak, az ünnepeltek emlékezete lassan feledésbe meríti az itt és ekkor elhangzottakat. Egy valamit azonban nehéz lesz elfelejteni; a megérkezés örömét sugárzó arcokat- Ismét csak nem a fiatalok arcát, hanem az öregekét, s a még öregeb- bekét, akikkel rögtönzött parlamentet ültünk Nágy Jánosék házának utcára néző szobájában. Az invitálás néhány felnőttnek szólt és lettünk hirtelen húszán is, szabadkozva befelé tódulok, azon aggodalmaskodók, hogy megszidják a lá- .búnkat a behordott sár miatt. — Majd elintézzük a porszívóval, ha megszáradt! — szólt a háziasszony, aki az iménti ünnepség szónoka volt, különben pedig palántanevelő kertész, ezenkívül fiatal édesanya. Mára igen várták pusztájuk szülöttét, Illyés Gyulát, hogy elörvendezzék neki is az utat — Régen volt itthon, úgy hallottuk megint beteg. Hogyan győzzem meg őket arról, hogy itt van? Itt, ebben a modern bútorokkal berendezett szobában, ahol a tej melegével buggyanó embéri szó, nevének mintegy vezényszavára a cselédéletet idézi, majd 1945-öt, 1960-at és így tovább, máig. Hallgatom őket és eszembe jut az Ebéd a kastélyban _című^ Illyés-mű, amit ő a letűnő főúri világ gyors- rajzánák nevezett, arra készülvén, hogy papírra veti szülőpusztája környékén a polgári demokratikusnak^ induló, majd népi demokratikussá átváltó világ és végül a közös gazdálkodás rajzát is. „Meg tudom csinálni? Egyelőre más terveim vannak" —. írta. E beszélgetésnek olyan szóvivői vannak, mint özvegy Böndör Lajosné, Begovics István, idős Fehér Istvánná, Manzinger Józsefné és a házbeliek, ifjú és idős Nagy Jánosék. Ünneplőben vannak a szóvivők, öltözékükkel is megadták a napnak, ami jár. Nyugodtak és derűsek, noha mindegyre visszakanyarodnak ifjúságuk éveihez, cselédmúltjuk emlékeihez. Szavukra ködük fel bennem Mathilde bárónő alakja, akit Illyés Gyula zseniálisan villant fel irtiént említett munkájában. Ez a bárónő, tökéletes történelmi analfabétizmusról teve tanúságot, azt jósolta, hogy Magyarországon rövidesen nem lesz parasztság. Azért nem lesz — szerinte —, mert a föld új gazdái „nem értvén a földmí- veléshez, a kapott földeken egyszerűen éhen fognak halni, lustaságuk és tehetetlenségük következtében. Mert csak akkor dolgoznak, ha hajtják őket. így pedig, éhen halván el fogják kergetni a kommunistákat most is, akár Pestről 19-ben”. Mathilde persze mást is szólott még. Azt, hogy a magyar parasztot nem szabad politikával .megzavarni, mert az mindenhova való, csak a Parlamentbe nem, mert az neki parkett, hanyatt esik rajta. A közügy pediglen, mint huncutság, az urak dolga. Sajnálatos, hogy a túlvilágról nem kaphat kimenőt az, akivel vitája lenne az élőknek. Ez a rögtönzött parlament itt igencsak megfelelne, okulásra is kényszerítené a jövendőmondó mágnásasszonyt, hiszen nemcsak, hogy nem haltak éhen és éh-holtukban nem kergették el a kommunistákat; jól élnek saját házaik- 'ban, mert igen is értették és értenek a földmíveléshez. o — Értelme van a munkának. Most van — vallották rendíthetetlen meggyőződéssel és nem is kellett körbevezetniük, hogy igazként bólintsak a szóra. Ismerem a gazgaságu- kat. Másfél éve lassan, hogy bebarangoltam a pusztát, amit ma falunak neveznek, 52 házával, 260 lakójával és négy — korábban nem volt — utcájával. Nem sok van itt, ami régi, ami a puszták népének 30 évvel ezelőtti életéről adna hírt. Mi van, ami régi? A kiskas- tély, ami kultúrcentrum. Az öreg iskola. A felsőtagozatos gyerekek már most bejárnak a pálfai körzeti iskolába. Jövőre az alsótagozatosok is ott tanulnak. Régen nincs már a hosszú ház, a borász ház, a gulyás, meg a malom ház. Csak a rózsa ház áll és afféle menedékként, mígnem eszébe nem ötlik valakinek, hogy milyen alkalmas lenne helytörténeti múzeumnak! o jelentésként, hogy megláthatja bárki, mennyi lesz itt hamarosan az autó, meg a motor! Az útnak egyébként igen gazdag a legendatára. Kettőt említenék. Az egyik az, hogy egy hajdan volt képviselő — kinek már a nevét se tudják — cserében a voksokért utat ígért a pusztaiaknak és választási beszédét tartva igen látványosan helyezett el jobb zsebében egy fél téglát, úgymond azért, hogy el ne felejtse, mit ígért. Elfelejtette. Dimény Imre, miniszter nem felejtette el, mit ígért azon az elmúlt évi zárszámadáson, amikor a felsőrácegresiek ismét az útért szóltak. Kész az út. Május végén jelentek meg az ősállatokra emlékeztető földgépek a pusztán. Nyomukban pedig az útépítő munkások, akik még augusztus 20-án is dolgoztak. Emlegetik is őket, sűrű áldással, mert cudar volt elzárva lenni a világtól ősztől tavaszig. Ismerem-e Balogh Gyuláné esetét? Nahát, pedig azt érdemes! Utolsó óráján volt, két traktor vitte be vontatóval Pálfára, hogy onnan az elnök gépkocsija a paksi szülőotthonba szállítsa. Cecéig értek, ott be az első házba. Ott született meg a ma hétéves kisfiú, nem is hívják másként csal?, a cecei gyereknek. Mindmáig indulatok örvénylenek föl, ha valaki kimondja „Csillag ispány” nevét, vagy megemlegeti „Arany csöndért" és társaikat Mert ezektől kellett sokat szorulni. Kinek? Aki nem jól szólt. És vajon szólhatott-e jól, akit hazaküldtek a munkából, mert nem jelent meg napfelkeltével, vagy akit kíméletlen regulázásból asszony létére fölkergettek csépléskor az asztag- ra, hogy ott érezze, mit jelent orcája verítékével megkeresni a kenyeret?! — Az asszonyokat ritkábban, inkább az embereket verték. — Édességet azok nem, csak keserűséget adtak. Böndör néni — aki ma 76 éves — hat gyerek és egy rokkant ember kenyerét kereste. Volt neki mívelésre 17Q sor szőlője, vincellérként. — Sokszor mentem én haza ríva. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer nyugdíjas lesz? — Nem kaptak az öregek nyugdíjat és mégis meg kellett élni, igaz-e? o Idős Fehér Istvánná, arról beszél, hogy itt még az ember •.ületése se ment úgy, mint ..Isutt és máris átlépjük az löt. A figyelem megint az útra terelődik, s fölhangzik, nem is annyira jóslatként, mint a tények ismeretén alapuló beFelsőrácegresen mindeddig arra voltai? büszkék a szülők is, a termelőszövetkezet vezetői úgyszintén, hogy innen nem szélednek világgá a fiatalok, aminek az a kizárólagos magyarázata, hogy megtalálják a számításukat itthon. S itthon még jobban, mint bárr hol másutt. Mi következik ezután? Ahova könnyebb út vezet, onnan a távozás is könnyebb. Bólogatnak a beszélgető- társak, hogy ez így igaz, de aki nem szereti különben is a tekergőéletet az nem megy sehova, mert szép ez az ország, Tolna megye is szép, de legszebb Felsőrácegres, mert ők ott élnek. — Iskolába se mennének el? Oda igen és kellene is, mert 30 év alatt sok sorsfordító dolog történt Felsőrácegre- sen, de főiskolára, egyetemre nem nagyon jutottak el a gyerekek. Az érettségiig, a szakmunkás-bizonyítvány megszerzéséig, igen. Azon túl? Senki. Ezért örülnek most a. körzeti iskolának. Azt remélik tőle, hogy több fiú, meg lány akar majd továbbtanul-; ni. Rövidre szabottnak ígértük a kis országgyűlést, de úgy ülünk, mintha tegnap, tegnapelőtt is itt lettünk volna már és még mindig lenne mit elmondani. Senki nem mozdul, pedig régen elfelejtette a harangozó, hogy megcsendítette a mai levesnótát. Jönnék csak disznóölések táján! Szorong akkor ekkora szobában 25—30 ember is. Mert hát, szépen lennék, ha csak a munka lenne! Nemcsak az van. Nézzük csak .meg a házakat. Nincs amelyiken ott ne feszülne a televízió antennája. A rádió? Ak nem újság. Az újságok, a könyvek, az olvasás se. Minek is hívták azt a habókos bárónőt? Matild? Megnézhetné az árva, hogyan élünk! Illyés Gyula pedig megírhatná, leginkább neki lenne a dolga, mert úgy azt senki se tudja, mint ő. Meg aztán út is van, szülőpusztája végérvényesen bekerült a világ vérkeringésébe. LÁSZLÓ IBOLYA
