Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

í I i! IBUSZ tájékoztatója szerint — amit még a nyáron minden utas megka­pott — az „orosz télbe” uta­zunk. De a november 25-ről 26-ra virradó éjfélkor, itt, Szekszárdon, még semmi jele a télnek. Zuhog az eső és a kü­lönvonat utasainak kísérői —« családtagok — nem állnak a vonat mellett, hogy megvárják az indulást, búcsút intsenek férjüknek, feleségüknek, ap­juknak, anyjuknak. Bőrig áz­nának. Hát igen. Az idő nem olyan, hogy felvidítsa az embert. A hangulat mégis vidám. Néhány nap, és meglátjuk Kijevet, Le- ningrádot, Moszkvát Legtöb­bünk először, első ízben. De a vidámságba egyik-másik utas­nál egy kis szorongás is ve­gyül. Fárasztó lesz bizony ez az út. A tíz napból, pontosab­ban a tíz éjszakából mindösz- sze négyet töltünk szállodá­ban, rendes ágyban, hatot háló­kocsiban. Lesz olyan nap, hogy a reggelit, ebédet és a vacsorát is a vonaton költjük el. Hogy lehet vonaton ilyen hosszú utat kibírni? Milyenek azok a szovjet hálókocsik? Mert aki — valutaváltáskor, az indulás előtt pár nappal — megnézte az IBUSZ "rospek- tusait, — ott hevernek az asz­talon — rájött, hogy egy ugyanilyen körutazás tavasz- szal, vagy nyáron, persze nem tíz, hanem öt-hat-hét napos, és nem vonattal, hanem repü­lővel, végeredményben ol­csóbb. És látnivalókban többet adhat, hiszen hosszabbak a nappalok, világosabb van, és nincs hideg. Miért megyünk akkor most, és miért vonattal? Miért töltjük a tíz napnak a felét vonaton? A „beavatottak” — mert ve­lünk utazik a Népfront megyei titkára is, 6 a csoport politikai vezetője és itt vannak jó néhá- nyan a szekszárdi IBUSZ-tól megnyugtatnak mindenkit. Nem lesz unalmas az utazás. Ennek is megvan a varázsa. És igazuk lett. Mert ezek az élmények, amelyek ránk vár­nak, így lesznek igazán kollek- tíz élmények. Meg aztán: a békevonatnak, vagy barátság­vonatnak — mindkét megjelö­lése igaz — hagyományai van­nak. Mi vagyunk a tizenhar­madik ilyen különvonat uta­Barátságvonattal a Szovjetunióban 1. Három&zázh u ss Tol na megyei elindul sai. És nem is akárkik, hiszen mi most — mint „elődeink” — küldöttek vagyunk. Az ezekben a napokban harminc éve szabad Tolna megye kül­döttei, akik ellátogatnak fel­szabadítóikhoz. A barátságvonat nem szere­pel az IBUSZ prospektusaiban és újsághirdetéseiben. Erre nem lehet „csak úgy” jelent­kezni. Ezt évről évre a Nép­front és az IBUSZ szervezi, ■ értesíti az üzemeket, vállalato­kat, szövetkezeteket, intézmé­nyeket, hogy hány embert küldhetnek. A békevonaton utazni, jutalom, a jó munká­ért. Aki erre „menetjegyet” kap, az rendszerint megkapja a jutalomszabadságot is és vagy teljes egészében a 3500 forintos részvételi díjat, vagy annak egy részét. Olyan is előfordult, hogy a költőpénzt is a vállalat, szövetkezet adta. így aztán a madocsai ellető tehenész, Oroszi Pista bácsi ugyancsak meglepődött, ami­kor az elnök megkereste és közölte: Pista bátyám, elkül­denénk a békevonattal a Szov­jetunióba. Szabadságot adunk, fizetjük az útiköltséget is. Vol­na kedve hozzá? — Pista bá­csi, aki nyolcéves kora óta dolgozik, maga keresi a ke­nyerét, most már erősen köze­ledik a nyugdíjazáshoz, egyből belement. Otthon már az el­határozást közölte a család­dal. Aztán elkezdődött a ter- vezgetés, kinek mit hozzon, mit nézzen jól meg, mert ha hazajön, be kell számolni az élményekről. Az egyik várongi tsz-tagot jutalomként küldte el az útra a szövetkezet. — Ha már megyek, viszem az asz- szonyt is — mondta. A felesé­gét aztán ő fizette be. Szeren­csére, a Népfrontnál nem me­revek a vezetők és „elfogad­ták”, ezúttal nem a munka­hely, hanem a férj által tör­tént „kijelölést”. így — éppen azért, mert a barátságvonattal utazni juta­lom —, erre egyszer adódik le­hetőség mindenki életében. Ha visszakívánkozik — márpedig aki egyszer látta a Szovjet­uniót, nem mond le arról, hogy még egyszer odautazzék, — ott van a sok lehetőség. Legtöbb­je repülővel. Ez a tizenharma­dik béke-barátságvonat. Nem nehéz kiszámítani, hogy elüt­nünk már közel négyezer Tol­na megyei járt ily módon a Szovjetunióban. T egalább húsz utast kér- deztem meg, hogy elő­ször jár-e szovjet földön. A legtöbb igennel válaszolt. Ar­ra már, hogy külföldön elő­ször jár-e, már sokkal változa­tosabbak a válaszok. Ktsz-kőműves: Igen, elő­ször. Külföldön is első ízben járok. Hatvankét éves tsz-bognám Hogy jártam-e már itt? — hogyne! Negyvenkettőben ott voltam a Don-kanyarban. És külföldön sem először vagyok. Mert ott voltam harmincki­lencben a Felvidéken, negyven­ben Erdélyben, negyvenegyben a Bácskában. — Ezeken kívül? — Nem. De talán nem is kell mondanom, hogy az én eddigi „külföldi” útjaim pa­rancsszóra történtek. Szívesen elengedtem volna mindegyiket. Húszéves lány, ÁFÉSZ-el- adó: Igen, először járok a Szovjetunióban. Külföldön? — Á nem. Három éve az NDK- ban nyaraltam. Huszonegy esztendős laka­tos: Igen. A Szovjetuniót első ízben látom, de nem ez az el­ső külföldi utam. Tavaly az Express-szel a Tátrában vol­Huszonkét éves gépírónő: A Szovjetuniót először fogom látni. De külföldön már jár­tam. Két éve a szüleimmel a jugoszláv tengerparton nyaral­tunk. önként adódik a következte­tés: Mindenkire sok szép él­mény vár, de az idősebb gene­rációnak talán mégis csak többet jelent ez az út, mint a fiataloknak. És hogy nem lesz unalmas a sok hosszú vonatozás, már az első órákban kiderül. Éj­szaka van, de senki sem al­szik. Beszélgetnek, ismerked­nek az utasok. Mindenki a he­lyén van — a részvételi je­gyen feltüntették a kocsiszá­mot és az ülés számát is —■ és ahogy elindul a vonat, foly­tatódik a már hónapok óta tar­tó szervezés. Az IBUSZ embere egyezteti a névsort, majd felteszi a kérdést: Ki kivel akar aludni? Kuncogás. — Milyen a vá­laszték? Szőke, barna, tizen­nyolc, vagy harmincéves? — (Jersze nem erről van szó. Záhonynál majd átszállunk a szovjet hálóko­csiba. Egy fülkében négy ágy van. így két-két házaspárnak kell össze-„szövetkezni” és hasonlóképpen négy-négy fér­finak, illetve nőnek, akik há­zastárs nélkül jöttek. Mire a határhoz érünk, mindenki meg­kapja a beosztását a hálóko­csiba és ez lesz az érvényes az egész úton. Aztán: Jól je­gyezze meg mindenki az útle­vélszámot, mármint azt, hogy hányas számú csoportos útle­vélen van a neve, mert ehhez kapcsolódik a hálókocsi szá­ma, az Interturiszt-busz száma amelyekkel a különféle prog­ramokra utazunk és a szállo­dai szoba száma is. Tudni kell majd ezt a számot a vámvizs­gálatnál is. Nulla óra huszonöt perc. A vonat elindul. Néhányan a táskájukban matatnak. Előke­rül az elemózsia, a hazai, de jóformán senkinek sem kell. — Megmondták, hogy élel­met ne hozzunk, az lesz bő­ven. .. — Én is mondtam az asz- szonynak, de mégis bepakolt, Eltelt négy-öt nap is, mire a „hazai” már büdösödni kez­dett, és a leningrád—moszkvai úton „kirepült” a vonatabla­kon. Persze, a bor, pálinka már nem jutott erre a sorsra. Előkerül néhány jegyzet­blokk is. És az első bejegy­zés- Elindultunk Szekszárdról 0.25-kor. (A blokkok legtöbbje még a tíz nap lejárta előtt megtelik, hiszen sokan minden állomást beírtak, mindent, amit láttunk, mindent, amit ettünk, mindent, amit az ille­tő ennyi és ennyi rubelért, ko­pejkáért vásárolt. Mert a csa­ládnak, a munkatársaknak pontosan be kell majd otthon számolni. És a reggelinél, ebédnél, vacsoránál gyakori a találgatás: Mit ettünk? Étlap nincs, így csak „körülírva” le­het megmagyarázni, mi volt az első, második, harmadik fogás. Indulás után „szerveződnek” a hálófülke-„csoportok”. Elő­ször a házaspárok találják meg „szobatársaikat”, majd a többiek is. Itt aztán nincs vá­logatás. Hiszen mind a há- romszázhúszan becsületes em­berek vagyunk, teljesen kö­zömbös, ki, kivel kerül egy hálófülkébe, szobába. TJárman már megvagyunk. 10 perc múlva jön az IBUSZ-os, hoz magával egy utast: Maguk csak hárman vannak, jó lesz az elvtárs ne­gyediknek? Bemutatkozás. A félhomály­ban méregetjük egymást. — Mintha már találkoztunk volna. — Én is azt hiszem. — De vajon hol? — Nemde egy házban la­kunk? — Igen, csak a szomszéd lépcsőházban. Hát igen. Futólag — a ro­hanó városi élet az oka —, isJ merős az arc, de megismerke-’ désre még nem futotta. Egy közel hatezer kilométeres tár­sasutazás kellett ahhc., hogy a szomszédok közelebb kerülje­nek egymáshoz. Nem. Nem lesz unalmas ez a hosszú vonatozás. JANTNER JANOS Következik: Száztizenöt óraij vonaton„ Roham Budapest határú bán­fáim, mint megijedni, óvatos­nak kell lennünk. Riadó! Harcosaink pillana­tok alatt elfoglalták helyüket a Katyusák mellétt. Igaz, ezek nem géppuskák, nem is ágyúk, nem lehet velük közeli ellen­séget megsemmisíteni, a Ka- tyusáknak térségre van szük­ségük, de a falunál ez nem volt. A Katyusákat úgy he­lyeztük el, hogy szükség esetén azonnal rá tudjanak fordulni az egyetlen útra, amely a dombok közé ékelődve az er­dőbe vezetett. Az út mentén és a domboldalon a géppus­kások gyorsan beásták magu­kat, megkeresték a természe­tes fedezékeket, amelyeket a domboldal kínált, és felkészül­tek a védekezésre. Vártunk. Eltelt fél óra, egy óra. Teljes a csend. Mind ma. kacsabban tért vissza a gondo­lat, hátha fölösleges volt az egész riadó. Akkor az erdő felől egyre erősödő motorzúgás hallatszott. Néhánv perccel ké­sőbb a holdfénynél géppiszto­ly os katonákat szállító teher­autókat pillantottunk meg. Amikor az első kocsik már egészen közel voltak hozzánk, egyszerre nyitottak rájuk tüzet a géppuskák, géppisztolyok, röpültek a gránátok, és 2—3 teherautó azonnal lángba bo­rult. A hatás leírhatatlan volt A lángok fényénél futkosó fa­sisztákat kaszálták a géppus­kák. Így tartott vagy 15 percig, míg fel nem hangzott a köze­ledő ellenséges páncélosok dü­börgése. El kellett hagynunk a falut. De az ideiglenes vissza­vonulás okozta keserűséget enyhítette az a nagyszerű ér­zés, hogy magyar földön mind több barátunk van. Meghatot- tan gondoltunk a máig isme­retlen magyar kislányra és azokra, akik elküldték, hogy figyelmeztessen bennünket Azon az éjszakán sokan neki köszönhettük az életünket (Folytatjuk) Nyikoláj Zabel kin, a Szovjetunió hose: Magyarországért harcoltunk (4.) Szilveszter riadóval A fasiszta német parancs­nokság minden áron ki akarta szabadítani a Budapestnél be­kerített csapatait. Komárom térségében válogatott páncélos, gyalogos és tüzérségi erőket vont össze. Újévre virradóra nagy ellentámadást kezdett a Szovjet Hadsereg egységei el­len. A hitlerista terv végül is összeomlott. A 3. Ukrán Front csapatai felmorzsolták az ösz- szevont fasiszta csapatokat. Az első időben azonban bizonyos sikereket értek el a támadók. Ütegünk a szilveszter éjsza­kát Szomód községben töltötte. A falu mögött a sima réten álltak Katyusáink, amely szükség esetén tüzelőállásul is szolgálhatott. A legénység a faluszéli két házban helyezke­dett el. Vaszilij Koskin törzs- őrmester és futárom, Vologya Anyiszimov az ezred raktárá­ból vételezett élelmiszerekből egyszerű, mégis ünnepi vacso­rát varázsolt. Mindenkinek jó volt a hangulata. Az új év be­köszöntése mindig is az egyik legkedvesebb ünnep, de ezúttal különösen az volt, hiszen pon­tosan tudtuk: már nincs messze a háború vége. Akár­hogy őrjöngenek is a fasiszták, hamarosan eléri őket a vég. Amíg a vacsora készült, a törzsőrmester előszedte a ki tudja, hol rejtegetett tartalék vodkáját, sőt konyakot is va­rázsolt. Az egyik szakaszpa­rancsnokkal elindultam, hogy még egyszer ellenőrizzük az őrséget a falu szélén. Csodá­latos szilveszter éjszaka volt. enyhe faggyal, s fölöttünk — mint mesebeli óriás karácsony­fa dísze — világított a teli­hold. Fényében valószínűtlen színt kaptak a házak, a fák, a gépkocsik. Mélységes volt a csend, mintha a világban nem is lenne háború, hanem nyu­galom és boldogság honolna. Szinte azt vártuk, hogy ki- gyúlnak a csillagszórók, meg­szólal a muzsika. Szívesen el­ábrándozna ilyen pillanatok­ban az ember... Minden készen várt bennün­ket, amikor visszatértünk. A törzsőrmester az ünnepi elő­készületekre azzal tette fel a koronát, hogy kitöltötte a tá­bori bögrékbe az „üzemanya­got”. A beszélgetés is csende­sedett. az órát néztük, felemel­tük „poharainkat”. De azon az éjszakán nem sikerült koccin­tanunk ... Váratlanul nyílt az ajtó, és a küszöbön az őr kísé­retében megjelent egy kislány. Vastag kendőbe burkolózva reszketett a hidegtől. — vagy az izgalomtól. Még be se lé­pett a szobába, gyorsan be­szélni kezdett. Csak néztünk rá, nem értettük, mit mon4, hiszen nem tudtunk magyarul. Végre valaki félbeszakította és megkérdezte, nem tud-e né­metül? Az ismeretlen leányka energikusan bólintott, látszott, megörült, hogy végre megér­tik, és elég jól elismételte né­metül. amit magyarul elkez­dett Azért küldték, hogy meg­mondja: a németek titokban friss erőket vontak össze, és éjszaka nagy támadást indíta­nak, és akik őt küldték, úgy gondolják, hogy az oroszok­nak, akik kevesen vannak a faluban, erről tudniok kell. Mit tegyünk? Vegyük ko­molyan, amit ez a kislány mondott, vagy koccintsunk az új évre? Ügy döntöttünk, jobb

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom