Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-03 / 282. szám

í Könyvet szabad? Sértődés feledékenyek Valaki beiratkozott a könyv­tárba, kölcsönvett négy köny­vet. Aztán múlt az idő, a he­tek, a hónapok. írogatott a könyvtár, kérte, vigye vissza a könyveket. „Valaki” füle botját se mozgatta. A hónapok után évek jöt­tek, mire bíróságra került a dolog. A bírósági felszólításnak sem lett hatása. így aztán le­tiltották a könyvek árát az il­lető fizetéséből. Ez az esemény végre átha­tolt „hősünk” bőrén, el az agyáig: fogta a könyveket és meg sem állt velük a könyv­tárig. Ott aztán a dühtől vö­rösen lecsapta a pakkot a köl­csönzőasztalra és kikérte ma­gának, hogy inzultálni mer­ték ... EGY HÓNAP SEM ELÉG Könyvtárba bárki beirat­kozhat. Pár forintos évi tag­díj ellenében joga van a könyvtár egész állományában válogatni, a könyvespolcok között tetszés szerinti időt el­tölteni. A könyvtárosoknak a könyvtári tag kérdéseket tehet fel (a múltkor Szekszárdon megkérdezték, hogyan néz ki egy vámpír, és rajzot is kér­tek róla ...) és azok kötele­sek válaszolni. Ha a könyvtár állományában nincs meg az a könyv, amit a nyájas olvasó kíván, akkor máshonnan — akár külföldről is — megho­zatják számára. A könyvtárak ennyit (és még egy sor egyebet) nyújtanak tagjaiknak. Cserébe csupán azt kérik, hogy az olvasó ne ron­gálja az állományt, és tartsa be a kölcsönzési terminust. Ez igazán nem sok. Szekszárdon hat könyvet vi­het haza egy alkalommal az olvasó. Elolvasni egy hónap áll rendelkezésére. Régebben három hét volt a kölcsönzési idő. Megtoldották egy héttel arra gondolva, hogy a dolgozó embernek könnyebb lesz így „betervezni” a könyvtárba já­rást. Azóta is ugyanannyi a kés­lekedő. A KÖNYVTÁR VAJSZÍVŰ Mit tesznek a könyvtárak a rakoncátlan késlekedők meg­fékezésére? Egy héttel a kölcsönzési idő letelte után a következő szö­vegű lapot küldik a késlekedő bejegyzett címére: „T. Olva­sónk! A könyvtárunkból köl­csönvett könyvek határideje lejárt, szíveskedjék azokat ha­ladéktalanul visszahozni. A határidőn túl visszahozott könyvekért késedelmi díjat számítunk fel.” Újabb hónap letelte után Szigorúbb hangú levelezőlap érkezik: „Ismételten figyel­meztetem, hogy a könyvtá­runkból kölcsönzött könyvek határideje ......... hó ... .n. le­j árt. Kérem, hogy azokat ha­ladéktalanul juttassa vissza. A késedelmi díj tovább növek­szik. Azonkívül szeretném el­kerülni a törvényes rendelke­zések alapján a végrehajtási eljárás megindítását.” Ha ennek sincs foganatja, az év végén még egy (!) udvarias levelet kap a feledékeny olva­só. Ha erre se reagál — a bí­róságra kerül a levél másola­tával együtt az ügy. Vannak, akik nem röstellik, kivárják az utolsó felszólítást. Csak ezután viszik vissza a könyveket, nagy dirrel-durral. Hogy honnan merítik „erkölcsi fölényüket”?! Az idén a megyei könyvtár­ban több mint száz ügyet kell átadni a bíróságnak. Azokét, akik semmilyen felszólításra sem reagáltak. Velük a könyv­tár már nem foglalkozik, csak az eltűnt könyvek katalóguscé­duláit kell majd (öt év elmúl­tával) megsemmisíteni. KÖNYVTÁRI SZARKÁK Akik könyvet akarnak lop­ni, azoknak megvan a maguk sajátos munkamódszere. Nem dugják a zakójuk alá, nem rej­tik a kabátujjukba a megkí­vánt kötetet (amely általában ritka és éppen ezért értékes könyv), hanem szabályosan kikölcsönzik. Azután beballagnak a könyvtárba, és bejelentik, hogy sajna, a kötet elveszett. De utánanéznek, hátha meg­lesz. A számítás beválik, ha si­kerül addig húzni az ügyet, amíg el nem költözik az em­ber, vagy más módon képte­len lesz a könyvtár „zaklatni” érte. Az már kínosabb, ha közlik az összeget — akár a könyv egykori árának az ötszörösét — amit ki kellene fizetni. Annyi­ra kínos, hogy sokan nyomban rájönnek, hová lett a kötet. A közelmúltban történt: volt egy könyv, amely hajómodel- lek készítésében segített. Ebből a könyvből három példányt vásárolt a megyei könyvtár, számítva rá, hogy sok embert érdekel. így is volt. Egy idő múlva eltűnt egy példánya, aztán a második is. A harmadikat már féltő gond­dal kezelték, vigyáztak rá, ne­hogy nyoma vesszen. Még is megérkezett a beje­lentés: elveszett. Gyanakodtak rá, hogy másról van szó, így az ötszörös összeget vetették ki az elvesztőre. Azóta sem fizette ki, a könyv sem került meg (sze­rencsére azóta újabb kiadás­ban megjelent), mert a könyv­es hajómodellbarát annyi fó­rumon tiltakozott a rá kirótt büntetés keménysége miatt. Tiltakozott, és sokan jogos­nak érezték tiltakozását. Ha bármi mást veszít el, ami egy közintézmény tulajdo­na, valószínűleg szigorúbban bírálták volna a dolgot. A könyv olyan, mint a vi­rág? Elveszíteni, eltulajdonítani bocsánatos bűn? MEGSÉRTŐDNEK Igazságtalanság lenne min­denkiről azt hinni, aki elve­szít könyvet, hogy lop, elítél­ni mindenkit, aki késve viszi vissza a könyveit. Nem is teszik a könyvtár­ban, nagyon is megértőek bár­kivel. Ami a könyvtárosok tapasz­talata azt mutatja, hogy a köl­csönzési idő betartására keve­sen ügyelnek. Aki felszólító­levelet kap, az legtöbbször megsértődik, van aki ki is nyil­vánítja, hogy udvariatlanságnak érzi a figyelmeztetést, hiszen „csak néhány könyvről van szó” ... Ügy viselkednek, mintha a könyvtár rokon lenne, akinek adnia természetes, sőt kötele­ző, de számon kérnie — sértés. Aki egyszer elmulasztotta kötelességét, később szégyelli magát feledékenysége miatt is. Notórius halogatóvá így válik a legtöbb késlekedő. Pedig a megoldás nem ne­héz. El kell határozni, hogy ekkor és ekkor visszaviszem a könyveket, rászánom magam a néhány forintos büntetés ki­fizetésére — így hozhatja rendbe az ember saját lelkiis­meretét is. • Néhány forint: sokszor még az sem. Mert a megyei könyv­tár valóban rokonként viselke­dik, szinte szégyenkezik, ha valakit büntetnie kell. Pedig a „pedagógiai szigor” hatna néhány olvasóra. A könyvtárban elégedettek lennének, ha a jelenlegi száz helyett tíz büntetendő kölcsön­ző lenne. És ha nem lenne egy sem? — virág — Dobogő-p tiszta titka Valóságos nemzetközi tudo­mányos „nyomozás” derített fényt a Keszthely melletti Do­bogó-puszta késő római teme­tőjének titkaira. A 133 sír fo­lyamatos és aprólékos feltárá­sa nyolc esztendeig tartott. Ezt követően dr. Sági Károly, a keszthelyi Balatoni Múzeum igazgatója, a római kor kiváló ismerője a szaktudományok művelőinek adta át a „tere­pet”. A temető növénytani anyagát és textilmaradvényait a múzeum archeobotanikusa vizsgálta behatóan, majd dr. Nemeskéri János antropológiai módszerekkel folytatta a mun­kát, amit dr. Lengyel Imre a legmodernebb kémiai eljárá­sokkal kiegészített vizsgálatai követtek. Irma Cremosnik horvát ré­gész a Dobogón talált „tipa- föld”-edényekből speciális dal­mát leletanyagra következte­tett. Ezek az edények ugyanis szembetűnően eltértek a késő római világ meglehető­sen egyöntetű leletanyagától. Max Martin NSZK-beli tudós beható vizsgálatai után az úgynevezett gala csoportba so­rolta az itt élt népcsoportot. A nemzetközi hírű szaktekintély kimutatta, hogy az itt taláiti nemes korallokból készült öv­csatok csakis az Adriai-tenger­ből, illetve a Balkánról kerül-í hettek Keszthely közelébe. Az oldalfülkés sírok — Szmirnov és Vjazmityina szovjet kuta­tók véleménye Szerint — vi­szont a Dnyeper és a Volga közötti vidékre utalnak. To­vábbi veremsírokból ugyan­akkor germán jellegű lelet­anyag került elő. így alakult ki. a végső kép. A telepesek Dalmáciából’ ér­keztek Dobogóra, de korábbi hazájukban sem számítottak őslakónak. Egykor valahol a Kárpát-medence és a Fekete­tenger közötti térségben élhet­tek. Bizonyos, hogy a dalmá- ciai helyőrségben egy keleti­szarmata és germán csoport teljesített szolgálatot. ■ Gerencsér Miklóst Ácsteszértől a halhatatlanságig Táncsics Mihály életregénye Egyelőre azonban Becsbe gyalogol, hogy on­nan vonattal folytassa útját Prága felé. Szilárd benne az eltökéltség: ha kevés a pártfogója az ottani befolyásos férfiak közül, akkor a maga emberségéből juttatja napvilágra írásait. Ha kell, egész Európát bejárja, de minden áron rálel kiadóira. Prága kiábrándítóan hat rá. Sokat hallott szép­ségéről, ezzel szemben szennyesnek látja, utcáin sok a koldus, a rongyos ember pedig rengeteg. Annál jobban rácsodálkozik Drezdára, Szász­ország fővárosára. Elbűvölik a tiszta polgár­házak, a szép virágoskertek, a rangos paloták. Arról ábrándozik, vajha egykor a saját hazája is ilyen városokkal dicsekedhetne. Szíve szerint sokáig időzne Drezdában, rendre-sorra kitanul­mányozná, miképpen teremtették ily kedvessé környezetüket az emberek, de a passzióra most nincs idő. Sietnie kell tovább Lipcsébe, a könyv- nyomtatás híres városába, hogy intézkedjék mű­vei kiadásáról. Ha Prágában ő csalódott, akkor a tekintélyes és gazdag Lipcsében most ő okoz csalódást. Kér­nek tőle ajánlólevelet — ilyet nem hozott. Ma­gyarul senki nem ért, az pedig -reménytelen vál­lalkozás lenne, hogy ő maga lefordítsa írásai tartalmát. Ruházatát furcsálják, szakálla, nagy bajusza nem válik éppen előnyére a borotvált képű németek között. Ha valaki szellemi ember, lehetetlen, hogy ilyen közönséges -külsővel ren­delkezzék, vélték róla a lipcseiek. Honnan tud­hatták volna, hogy a hazafias St-ancsics Mihály szent ereklyeként viselte a durva védegyleti posz­tót, hogy nem készítenek Anglia, Csehország, Németország együttesen sem olyan finom szöve­tet, amelyért felcserélte volna a honi ipar egy­szerű eg-érszünke posztóját? — 58 — Fáradhatatlan utánjárása mégis megtenni első gyümölcsét. Keil Ernst író és szerkesztő -tüzete­sebben érdeklődik a művek felől és a hallottak alapján elfogadja kiadásra a gépkönyvet. Arra az esetre, ha sikere lenne a műnek, nála hagyja Stancsics a Hunnia függetlenségé-t is. Pénz nem kerül szóba. A szerző fél nagyobb összeget kérni, keveset meg nem akar, a kiadó pedig semmit nem aján-1 fel. De jól van ez így, csak könyv le­gyen a kéziratból — bizakodik Stancsics Mihály. Megy tovább Haliéba, ám ott bizony hiába pró­bált ’kiadót találni többi munkájához. Sikertele­nül igyekszik tovább a poroszok híres fővárosá­ba, Berlinbe. Haliéi kudarcáért a főváros -látni­valóival kárpótolja magát. Drezdában megragad­ta a takarékosság, a szorgalom által teremtett tisztes po-lgári jólét Egyszerűséget kedvelő lelke most váltig háborog a Berlin környéki fejedelmi paloták pazarló fényűzése láttán. Korántsem hat­ja meg Potsdam, Charlottenburg pompája — pa­raszti józanságával felméri, mennyit izzadnak a német kisemmizettek a királyi nagynavágyásért. Nem is időz sokáig a Hohenzollem-ek főváro­sában. Hajóra száll az Elbán és Hamburgba tart új reményekkel, új kiadókhoz. Legvalószínűbb­nek azt tartja, hogy a Campe és Hoffmann cég­gel sikerül megegyeznie, mert értesülése szerint ez a cég adta ki a legtöbb tiltott könyvet. Az ő .Sajtószabadságról nézetei egy rabnak” című munkáját is, méghozzá tudta és beleegyezése nélkül, Hamburg helyett Londont tüntetve fel a kiadás színhelyéül. Hoffmann erősen vonakodik, hasztalan jár a nyakára, nem akar kötélnek áll­ni. Felfedi kilétét, de ez sem használ. Bizalmat­lan a kopott külsejű idegen iránt. Aztán várat­lanul mégis egyezséget köt. Elvállalja a „Józan ész” ’kiadását, fizet húsz forint előleget. Stancsics ezzel minden kéziratát a megjelenés útjára tereli. Maga sem értette, mitől vált oly hirtelen en­gedékennyé a mindaddig elzárkózó Hoffmann. Megkérdezte tőle. Az üzletember így válaszolt: „Akárhányszor eljött, kisfiam mindig az ölébe kívánkozott, pedig azelőtt soha nem látta. Kül seje idegen, -nem is bizalomgerjesztő a nagy ha­jával és a hosszú szakállaval. De a gyerek jó emberismerő. Feltétlenül becsületesnek, jóhisze­— 59 — műnek kell lennie, ha ez a kisded jobban kí­vánkozott önhöz, mint hozzám, a saját apjához.” Stancsicsot könnyekig meghatja a magyarázat Talán eszébe jutott, hogy hasztalan keresett ott­hon pártfogókat. S íme, fél Európát be kell jár­nia ahhoz, hogy egy karonüLő gyermek vegye őt pártfogásába. 17. Eddig minden figyelmét a kéziratok elhelye­zése kötötte le, ehhez a gondhoz képest mellé­kesnek számított minden élmény. Most kezdődik igazi uta'zása. Szabad madárként, -nyitott szem­mel, nyitott lélekloal fürkészi az útjába eső látni­valókat. Mindenekelőtt Párizsra, a forradalmak városára kíváncsi, amelynek szellemi kincsei ja­vát, eszméinek oroszlánrészét köszönhette. A leg­rövidebb utat választja, hogy minél hamarabb a franci-a fővárosban legyen. Mindamellett a..köz­beeső tapa&ztalnivalókat sem szalasztj-a eL Bréma kikötőjére feltétlenül kíváncsi, mivel innen hajóznak át tömegesen Amerikába a ki­vándorolni szándékozók. Várakozásával ellentát- ben szinte dermesztő élmény vár rá. Az ember­kereskedők úgy bánnak a boldogtalan földön futókkal, mint a barmokkal. Kis híján őt is le­fogják: ruházata, jókötésű alkata láttán kiván­dorló parasztnak nézik, s a minden gazságra ké pes emberh-arácsolák úgy vélik, hogy jó pénzt kapnak majd érte valamelyik dél-amerikai ültet­vényen. Stancsics határtalan felháborodásában a városi tanácshoz sietne panaszt tenni, de a bré maiak megértetik vele, nagyon is tájékozottak a városi tanácsnál és idegen létére ne ártsa ma­gát ebbe a szennyes ügybe, ha óvakodni akar a bajtól. A rossz élménytől megviselten távozik Hollandia felé. Itt pedig egyre ámul, hogy miféle Kánaánba érkezett. Minden tenyérnyi hely legnagyobb gondossággal megművelve, egészség­től rengő szarvasmarhák a legelőkön, tiszta ápolt ruházatú emberek mindenfelé. Szinte re­ménytelennek tartja, hogy saját hazája valaha is ekkora jómódra vergődjék. Itt látja először, mi re képesek a szabad nemzetek, s e nemzetek tagjai, ha nem fosztják meg őket a személyes emberi jogoktól. (Folytatjuk) 60

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom