Tolna Megyei Népújság, 1974. november (24. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-10 / 263. szám

I 1FJ. TÖTTÖS GABOR: MESE AZ ÁQYAM SZÉLÉRŐL rekedten füsttől és élettől elakadt szónyi magamtól borultam a tüzek elé mert féltem magamtól embernyi emberektől riadtam volna más szavakra avas diómra mókus ült: szavaimat elhadarta idegen kir.okat láttam nyugodt vér.sk öltben ázott tüzeket is láttam csodás fagyok ölében nézd meg magadat kék a te szavad hajad bomlott varkocsából kitakaróznak a szelek Vlagyimir Pcljakov: ai fiatalok A parkosított Puskin térnél egy hihetetlennek tűnő ese­mény szem- és fültanúja voltam. Egy fiatalember a höm­pölygő tömegben udvariasan utat kérve igyekezett előre. Előtte középkorú férfi ballagott, hóna alatt vastag könyv­csomó. Egy könyv a sok közül kicsúszott, lepottyant a föld­re. A fiatalember észrevette, lehajolt és átnyújtotta a könyvet. — Parancsoljon — mondta a középkorának, — elha­gyott egy könyvet, i — Ó, köszönöm, — hálálkodott a középkorú. A parkban valamennyi ' pad foglalt volt. Öregemberek, öregasszonyok ültek mindenütt. Csupán az egyik pádon beszélgetett két atlétainges fiú. Elsétálva a tömött padok előtt, szomorúan tapasztaltam: üres hely sehol. És ekkor csoda történt! A kát atlétainges, ültükből felemelkedve, kórusban így szólt: — Parancsoljon, foglaljon helyet. A pádhoz odajött egy aktatáskás férfi és azt kérdezte: — Nem mondanák meg, merre található a Malaja Bronnaja utca? — Ó, kérem — ugrott fel az egyik — menjen csak egye­nesen előre. Jobbra talál egy kis átjárót, s maid a Nyikitfn- kaounál, ott a sarkon, ahol a Drámai Színház reklám­táblája villog, ott találja meg a Malaja Bronnaját. — Nagyon szépen köszönöm — hálálkodott az akta- táskás. — Szóra sem érdemes — legyintett a fiú és udvariasan elköszönt Mindezek láttán valami ismeretlen, eddig soha nem ta­pasztalt melegség öntött el. No lám! Szidják a mai fiata­lokat és íme itt a bizonyíték! Na, csak szóljon valaki elle­nük! Ahogy így berzenkedek és ámuldoztak manómban, odalép hozzám egy ifjú hölgy, megragadja a galléromat, és így szól: — Na pucolás innen aouskám! Mit bámészkodik itt? Maga nincs benne a forgatókönyvben. Nem látja, hogy filmfelvétel folyik? Baraté Rozália fordítása TOLDALAGI PÁL: FÉLÁLOMBAN Ringat a száradó lucerna', ringat a föld, az ég is ringat, így dédelgettük puha kézben gyermekkori madarainkat. Kétoldalt a kukoricásnak fáradt serege áll a szélben. Álmos vagyok. Nem is tudom már megérteni, hogy mit reméltem. Szemem alighogy becsukódik, úgy tetszik, mintha mélybe esnék, s mintha az országúti fák is a szakadékokat keresnék, de felriadok, S újra látom az emberbőrbe bújt vad angyalt, ahogy megrakja szekerét és villát emel, vagy lovakat hajt, mögötte múltja, mint az árnyék, sötéten és hallgatva kullog, már nem kíséri ragyogása azóta, hogy a földre hullott. Vidor Miklós Játszmák és kibicek 1. A HAZARD A két fiatalember kényel­mesen ballag az Erzsébet-hídi villamosmegálló felé. Nemrég jöttek ki a hivatalból, a csúcsforgalom elől behúzódtak egy féldecire, s most látszólag céltalanul megállnak a par­ton. — Sietsz? — kérdi a válasz­tott frizurás és aggódón ''Arn- leli a szürke eget. — Miért? — Kibicelhetnél, míg meg­érkezik Jutka. — A közeledő villamosra sandít, aztán a társára. Hirtelen megragadja a karját: — Tudod, rémes e2 a nőkkel... A másik, jó homloknyival magasabb, gunyoros arcú fiú. Figyelmesen bólogat. Mulat magában a válaszolt hajún, micsoda egy ürge, ez még a randevújára is kísérettel megy! Közben begördül egy villa­mos, amelyik meghozhatta volna a lányt a Parlament fe­lől, de nem hozta. Ök meg vitáznak. Arról, hogy a női pontatlanság sem egyértelmű. Egyáltalán semmi sem az. Uj villamos bukkan föl. — Ezzel már be kell futnia — mondja az érdekelt. De vala­hogy hiányzik a hangjából a biztonság. — És ha nem...? — Fogadjunk egy tízesbe? — kiáltja bele a zsúfolt ko­csi dübörgésébe, mintha a sorsot akarná kényszeríteni. A harmadik játszma már a híd alatt folyik, finoman sze­merkélő esőben. Az unalmas ácsorgásból idegcsiklandó ha­zárd lett. A kísérőből partner. Igazában ellenszenves ez a kaján ellenszurkolás, tudja ő is, de fütyül rá. — Ez a nő nekem dolgozik, öregem — bólint a tovagördü­lő villamos után. — Mennyit késett eddig? A várakozó az órájára néz s a húsz percből tízet letagad. Ha magában kellene tovább strázsálnia, már elunta volna. De most már dacból is, csak- azértis. — Dupla vagy semmi! — mondja, amint föltűnik a következő kocsi. A partner mulat: — Neked másképp már nem is nagyon érdemes. De nekem is csak akkor, ha kitűzzük a limitet. Még három villamosig tartom. — Ez és még három! — Ezzel együtt három! — a keskeny, kihegyezett arc ugyanazzal a kopófigyelemmel mered a megálló betonjára, mint a randevúzó. Ebben a percben már nem lehetne meg­mondani, melyik vár a lány­ra. Leginkább a rulett-, vagy kártyaasztaloknál látni ilyen arcokat. A villamosról leszál­lóknak sejtelmük sincs, hogy a két szempár úgy pörgeti vé­gig őket, akár az érdektelen lapok közt egyetlen ászt leső hazardőrök. Az utolsó osztás van már csak hátra. Húsz méternyire tőlük a sárga kocsi. Össze­villan a szemük. A kaján el­lenszurkoló elvigyorodik: — Laufot adok. Ha most le­lépsz, ablakban a pénz. És ekkor a várakozó fiatal­ember megpillantja a megálló­ba érő villamos üvege mögött a női alakot. Nem egészen bi­zonyos benne, de úgy érzi, ő az. Némán megrázza a fejét. S a kinyíló ernyő alatt ráis­mer a lányra. A lány még a cukrászdában sem érti, miért olyan kedves a fiú. Egyetlen szó szemrehá­nyást sem kapott a késésért. Most kristályosodik benne vi­lágnézetté, hogy c :ak a bo­londok pontosak, 2. 4z Ártatlan Este fél tíz. Elcsöndesedik a Károlyi kert. Nem pattog már a tejelők labdája, a homoko­zóban egy árva kislapát emlé-" keztet C3ak a délutáni várépí­tőkre. A libikóka lebillent, nincs ki meglovagolja. A kő­lapé pinpongasztalt sem ug­rálják körül a gyerekek. Az idősebb sportolók, a munkából idesiető ultipartik bajnokai is hazatértek már. Csupán egyetlen kőasztalnál folyik két kitartó sakkozó csa­tája. Dóka és Lodovics nem bír egymással. A végjáték le­lassul, mormolva mérlegelnek magukban egy-egy lépést. Az­tán Dóka győzelmesen csat- tantja egy mezővel előbbre szabad gyalogját, Lodovics szinte lopakodón csúsztatja útjába utolsó tisztjét. Ketten nézik még őket, mint a hadse­gédek, bólogatva, komoran szurkolva fölfigyelnek egy-egy kemény hangra: — Sakk. — Hát aztán? — és Lodo­vics kilép a királyával. — Csakhogy akkor...! ‘ — Dóka hadvezéri ujjongással vezeti tovább gyalogját a vég­ső sor felé. Markában érzi a diadalt, vadul szortyogtatja üres pipáját. — És most? — Most elhúzta magát — jelenti be szerényen Lodovics s az egyetlen logikus lépéssel elhervasztja Dóka győzelmi mámorát. De Dóka nem bír beletö­rődni, hogyan is követhetett el ilyen szarvashibát? — Lássuk csak... — düny- nyögi fojtottan. — Ha három lépéssel előbb itt befedezek... mert itt állt a vezérgyalog, itt a huszár és itt a maga fu­tója, igaz? — Dehogyis! Az én futóm nem állhatott a g5-ön — el­lenkezik most már fölszaba- dultan Lodovics. Teljes hévvel vitáznak, át- nyúlkálnak a táblán, egymás kezéből szedegetik ki a bábu­kat, amint visszajátsszák a partit. — Lehetetlen! Igenis, itt állt a futó! — De nem! Hát maguk is látták... — fordul Lodovics a kibicekhez. Egyikük hangosan érvelni kezd, de mindjárt el is hall­gattatják. A Lodovics mellett ülő néma öregúrhoz fordulnak mindketten. Van valami emel­kedettsége a pillanatnak: — Maga a legrendesebb ki- bic, aki valaha lejárt ide, So­ha nem beszél bele, nem húz­kodja az ember karját. Hát most döntse el. És ekkor az öregúr, akinek eddig a hangját sem hallotta senki, megszólal: — Uraim, én nem értek a sakkhoz. — Hogyhogy? Egész délutá­nokat üldögél itt velünk! ■ — Mert szeretem a békes­séget — tárja szét karját te­hetetlenül a kert legrendesebb kibice. — És odahaza a fele­ségem. .. — legyint. Aztán re­ménytelenül a táblára néz meg az oldalt heverő letarolt bá­bokra. Lassan felemelkedik, sóhajt, kissé meghajol: — Má­ra vége a játéknak, ugye? BALETTISKOLA (MTI futó: Bcidvú iunc feltétek óS)

Next

/
Oldalképek
Tartalom