Tolna Megyei Népújság, 1974. november (24. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-07 / 261. szám
€2St€Íl AMssflsflifl 3. Az események most már drámai gyorsasággal peregnek, mintha a végzet is türelmét vesztette volna. Végigvonulnak a Nádorvároson, de ez a néhány óra, melynek minden percét rekonstruálni kellene, nagyon homályos. Tény, hogy a gyalogosan terelt menet megy tovább, egy percet sem időz a városban, november 10-én Magyaróváron vannak, s másnap átadják őket a németeknek, akik Oranienbúrgba viszik őket. A két écsi szekér azonban lemarad a menettől. Nem tudjuk, hol váltak el, a gyilkosok uevanis a kórház felé irányították a szekereket, tehát a hajdani Wennesz Jenő úton nem mehettek végig, s a kórházból távozva csak a mai Lenin úton folytathatták útjukat, mely egyenesen vezet a vasút fölött átívelő hídra. A kórházban ugyanis, Ez 1844. nyarán történt. Az ország lelkiismerete megmozdult. Minden felől borosszállítmányok indultak Vörösmarty címére, mert igaz is, he kelljen a költőnek — másoknak se — légyétetőt inniuk. Pontosan száz évvel később a minden poklokat megjárt költő előtt becsukódnak az ajtók, a két écsi paraszt tétován bolyong Győrben, de Radnótit sehol nem fogadják be, szelet kenyér se jut neki. „Hatalmas Hunnia?” Gyilkosok kísérik a két szekeret, rákanyarodtak a bécsi útra. Győrtől a halálig már csak nyolc kilométer. Nem tudjuk, hogy a két szekér melyik utcából kanyarodott a bécsi útra. Mindenként) a Kossuth Lajos utcán kellett végigmenniök, s ha a belvárosba äs betévedtek, a karmeliták temploma előtt vitt el útjuk, s talán egy pillantást vetettek a Habmáriá- ra, legszebb barokk szobrunkra. Aki a halálba indul, legalább ezt a szerény vigaszt vigye magával. GYŐRI közjáték n. Harminc év után barátainkkal járjak végig Radnóti útját. Nem nyomait keressük, ahol a gyilkosok át akarták adni a huszonkét embert, nem volt hely, tovább küldték őket az egyik iskolában berendezett szükségkórházba. Melyik volt ez az iskola? Nem tudjuk. A két szekér elég sokáig bolyongott a városban, mert a szükségkórházban sem fogadták be a huszonkét halálra ítéltet; A gyilkosok ekkor úgy döntöttek, hogy tovább mennek, s két óra lehetett, amikor elindultak Győrből. A két écsi paraszt zúgolódott, haza szerettek volna menni. A gyilkosok — ebben a pillanatban még potenciális gyilkosok — azonban nem engedték őket. elindultak hát a bécsi országúton. GYŐRI KÖZJÁTÉK I. Egy „méregkeverő” kores- máros Vörösmartynak rossz, bort adott, s ilyen címen írt verset, szemrehányást téve az egész országnak: ma mir a hajdani szemtanúk vallomásai sem érdekelnek. A táj érdekel, mely utoljára látta, s a város, mely Écs után a még megmaradt lapokat is kitépte irodalmunk történetének Radnóti fejezetéből. „Legalább ezzel búcsúzott volna Győrtől és az élettől” — mondom, s állunk az esőben, fáradtan és hűségesen a Habmária szobra előtt. Eredetileg a Rába szigetén állt, onnan vitték 1891-ben a karmeliták melletti kis kápolnába, hogy megvédjék széltől, esőtől. Mestere ismeretlen, Giovanni Giulianit vélik alkotójának, de ez sem biztos, s tulajdonképpen nem is lényeges. Az egyetlen adat, hogy 1754-ben már állt a Rába szigetén. Figyeljétek meg, mennyi könnyedség van benne, szépsége milyen valószínűtlen. Legszívesebben Bemini római szobrához hasonlítom, a Santa Maria della Vittoria szent Terézéhez, mintegy annak ellenpontja. Bemini szentjének extázisa — hiába áll ott az angyal! — nagyon is földi, a szerelem aléltsága és felejt- hetetlenségének öröme sugárzik arcáról, a győri Mária a házi boldogságot jelenti, meghitt és otthonias, nesztelen lépdel át szobánkon és az életünkön, s miközen kezét szívére szorítja szemérmesen fogadja hódolatunkat, tudja, hogy könnyű lába alatt a gonosz kígyó is boldogan adja meg magát. Állandóan friss tavaszi szél leng körülötte, teste, nagyon is élő teste köré csavarodik ruhájának dús redőzete, de tekintete a fölre néz, melyből nemcsak ő vétetett. hanem a lába alatt hálásan vonaglö kígyó is. Az ember legszívesebben szerelmet. vallana neki. ömlik az eső; sokáig állunk a Habmária előtt, s arra gondolunk, legalább ezzel búcsúzott volna tőle Győr. De erre sincs semmi remény. ABDA HATÁRÁBAN Ami ezután történt, a valószínűtlenség lidércnyomása, melynek egyetlen emberi eleme, hogy a két écsi paraszt szeretett volna mielőbb hazamenni. Röviden mondom el, egyébként is több helyen megtalálható az utolsó órák leírása, legteljesebben Kőszegi Ábel Töredék című könyvében. A katonák, amikor áthajtattak a Rábca hídján, nem mentek tovább Abdára, hanem jobbra parancsolták a szekereket, a töltésre, ott haladtak körülbelül egy kilométert. Aki ismeri ezeknek a katonáknak korábbi rémtetteit, némileg csodálkozhat szemérmükön: nem az országúton végeztek áldozataikkal. A töltésen a kanyarig mentek. ahova az ártéri fáktól már nem látni be az országútiéi. A két szekér megáll, néhány munkaszolgálatost leza- vamak a töltés aljéba, s gödröt ásatnak velük. Amikor elkészülnek, a gödör szélére lökdösik a huszonkét embert, s egy altiszt és egy katona sorra tarkón lövi őket. A holttestek belehullanak a gödörbe. A huszonkettediknek még van néhány pillanata, azt hiszi, hogy megmenekült. Ö húzza legyilkolt társaira a földet. De vele is végeznek, őt a két katona földeli el. Utána bemennek a közeli csárdába, isznak, majd ráparancsolnak a két vonakodó écsi szekeresre, hogy vigye őket tovább Magyaróvárra. 1944. november 8. Délután négy óra lehet. Korán sötétedik. HARMINC ÉV MÚLTÁN Lébényből jövünk, a Ráb- ca-híd előtt megállunk, nem tudjuk, merre kell menni. Az országút szélén sikerületlen emlémű. de ez nem Radnó- tiéké. Később tudjuk meg, hogy Rákóczinak emelték, akit erre vitték a bécsújhelyi börtönbe, s a hagyomány úgy tudja, hogy itt pihent meg. Egy fiatalember ballag az esőben, ő mondja meg, merre kell mennünk, elindulunk hát a töltésen. A mélyben egyszerű jel, lépcső vezet le a gyilkosság helyére, ősz van, szemerkél az eső. mint harminc éve. „Tarkóiövés. Így végzed hát te is” — írta Szentkirályszabadján, de egy másik vers jut eszembe, amit három évvel korábban írt: „Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel, — a nappal fájhatott még mert kértelek, ne vedd el...” Azon a helyen érte a lö-. vés. S nem volt kéz, mely letörölte volna vérét. Amikor 1946. júniusában felnyitották a tömegsírt, az azonosításnál Radnóti a tizenkettes számot kapta. Zsebében névjegyét találták, keresztlevelét, néhány más iratot. egy megcímzett borítékot feleségének. Jegyzőkönyvecskéjét nadrágja hátsó zsebében tartotta . A halál oka: fejlövés. Ősz van, esik az eső. Délután négy óra lehet. Induljunk tovább. CSÁNYI LÁSZLÓ Diplomamunka Vlagyimir Tyerebun. a Minszki Iparművészeti Főiskola végzős hallgatójának diplomamunkája. Szokatlan környezetben védte meg diplomamunkáját Vla- gyimi» Tyerebun, a Minszki Iparművészeti Főiskola végzős hallgatója. A hagyományos katedrát ez alkalommal a fiatal művész alkotásának, egy emlékműnek a talapzata váltotta fel. A szoborkompozíciót (Gyászoló anya hozzásimuló gyermekével) a fasiszta megszállók ellen harcoló bjelorusz falu, Dalva lakóinak emlékére készítette. A „kitűnőre” értékelt monumentális diplomamunka „bírálói” között ott voltak a környező falvak lakói és a hajdani ütközetek veteránjai is. A Minszki Iparművészeti Főiskola oktatási módszereiben jelentős szerepet játszik a szovjet történelem eseményeinek művészi megörökítése. Thomas Mann-évforduló Thomas Mann születésének közelgő 100. évfordulója alkalmából (1975. június 6.) Klaus Höpcke, kulturális miniszterhely ettes elnökletével központi munkacsoport alakult az NDK-ban. Feladata a gazdag program ösztönzése és összehangolása. A jubileum méltó megünnepléséből tevékeny részt vállaltak az állami és társadalmi szervezetek, intézmények, valamint a sajtó, a rádió és a televízió. Thomas Mann életét és munkásságát számos kiállítás és film mutatja be. Az Aufbau Kiadó tíz kötetben megjelenteti az író regényeit és novelláit. A jénai Friedrich Schiller Egyetem tudományos konferenciát szervez. (BUDAPRESS—PANORAMA) Költődnek, oh hatalmas Hunnia, Légyétetőt engedsz-e innia? 'László L; *-*r*~" | p f .... m umuHTj ISZOH — Az ércbánya, bár kisebb létszámmal dolgozik, mint a szénbánya, jelentősége nagyobb. — Ahogy vesszük. Az emberek hajlamosak a túlzásra. Mi nem vagyunk Kuvait. Egyrészt kevés az uránunk, másrészt nagyobb lélekszámú a lakosságunk. Akik azt hiszik, hogy a nemzeti jövedelemben mi olyan szerepet játszunk, mint a Közel-Keleten az olaj, vagy Chilében a salétrom, tévednek. Azok is tévednek, akik azt emlegetik, hogy miért nem használjuk ki néhány atombomba gyártására készülő állam uránéhségét, és miért nem adjuk el esetleg nekik a Mecsek érckincsét. Egyrészt azért, mert mi is úgy járhatnánk, mint a már említett baráti állam, másrészt a nemzeti jövedelmet nem módosítaná olyan mértékben, mint azt a laikusok sejtik. Ezért maradunk a biztos partnernél. — A jövőt mégiscsak a világpolitikai helyzet és a gazdasági körülmények határozzák meg. — Hogy a mecseki uránra szükség lesz-e, és milyen mértékben, az attól függ, hogy mennyi atomerőmű épül, és főleg mennyibe kerül az üzemelés. Mert maga az urán, bár nem olcsó f— 118 —< dolog, nem játszik nagy szerepet a felhasználás költségeiben. Az erőművek építése viszi el a költségek felét, a további 40 százalékot pedig a működtetés. A maradék az urán értéke. Az atomerőművek építése az első Genfi Konferencia után kezdődött meg nagyobb ütemben. Addig a méréseredményeket szigorúan bizalmas adatokként kezelték az egész világon. A legtöbb atomerőmű Angliában épült. Több nagy t teljesítményű működik a Szovjetunióban, legutóbb Sevcsenkóban olyat adtak át, amelynek gazdaságossági mutatói már elérték a szénhidrogén fűtésű erőművek színvonalát. A Német Szövetségi Köztársaság, Anglia és Hollandia közösen épít egy atomerőművet, amely állítólag teljesen új technológiával dolgozik majd. Japánban 1980-ig harminc atomerőmű építését tervezik. Nálunk most indul meg egy aránylag nagy teljesítményű atomerőmű építése a Duna mellett, PaksnáL Nagy versenyfutás van az atomerőművek építői között azért, hogy minél korszerűbb, gazdaságosabb legyen a létesítményük. Szerintem a világverseny egyik jellegzetes formája lesz az ilyen irányú kutatás és kísérletezés a jövő évtizedekben. — Tehát mégiscsak terveznek, itt Pécsett is... A'főmérnök elnéz a tölgyes felé. Arra, amerre már nem hallatszik a bányagépek, a gépkocsik robaja, ahol a természet csendjének világa éli a maga egyszerű, s mégis bonyolult életét. — Nincs olyan nap, hogy ne gondolnánk arra, amit magának elmondtam. Mémoktársaim vaia— 119 — mennyien, sőt a bányászok is kérdezgetnek, érdeklődnek. Ezek az emberek, akik az ország minden részéből verbuválódtak, szeretik a bányát. Akikor is, ha -isznak, ha néha botrányokat is csinálnak. És teljesítik a kötelességüket. Bejárnak mindennap, olykor nagy távolságokról. Leszállnak a föld mélyébe. Hat óra negyven percet küszködnek az anyaggal. Verejtékezve, állva, térdelve, hason csúszva, ahogy az érctest megkívánja. Legyőzik a sziklát, legyőzik a félelmet. Hogy mennyire ragaszkodnak a bányához, akkor mutatkozik meg leginkább, amikor baleset éri őket, megrokkannak, vagy nyugdíjba mennék. Ilyenkor szakad fel belőlük a hűség és a könny. Az érzelem, amit talán évekig titkoltak, mert illőn tudták, hogy mindez nem méltó a bányászokhoz. Egyszerű emberek, akik csak szórványosan hallanak arról, hogy az érc, amit a felszínre küldenek, mit jelent az embernek, a jövő emberének. Hogy nemcsak pusztító bombát készítenek belőle, hanem gvógvulást is adhat a betegnek. Hasznos, új távlatokat nyit az iparban és a mezőgazdaságban. És mégis helytállnak, mert becsületbeli ügynek tartják. A bányász szolgája, de ura is az auvagnak, amelyért tudósok áldozták életüket. Hadakozik önrnaeá- val, a sziklával, a sorsával, a családdal, a nőkkel, a társaival, de ember marad. Ez a mi jövőnk alapja. VÉGE! — 120 —
