Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-20 / 246. szám
Ü000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000<xx300000000000cx500000000000000000000000000000000000t o „Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst!” „fúró és véső üt közöttünk éket” fl kövek balladája Es szólnak a kövek: ó, nem a mi bűnünk, hoffy állítólag hozzánk hasonlít a szívtelen szíve, a cinikus merev arca, és az értetlen kemény homloka. Ö, nem igaz, nem mi nyomjuk az ember mellkasát, hanem a bánat. S nem mi gördülünk robaj nélkül a szívekről, hanem a gond, meg a baj. Minket csupa jóra szültek az i erők, mi nem akartunk ráborulni rabszolgák vállaira, verejtékfolyam sodrában úszni, hogy legyünk mihaszna piramis, jaj, nem a mi bűnünk, hogy voltunk várfalakat döngető golyóbis, 8 tarkót dióként zúzó kőbuzogány, t hogy vagyunk szomorú kriptakövek, arról sem tehetünk. Nézd, a hegyoldal csupa por, csupa füst! Víznél, viharnál különb hatalom dönget! Gyújtózsinóron kúszik értünk a gyíkszemű tűz, a mennydörgés egymástól elver, fúró és véső üt közöttünk éket, csákány, kalapács szilánkra hasit, ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk, kőtestvérek, — a vércsepp. 'Am mikor értünk billen a csille, is szól a szó, a lágy, a — Jószerencsét, az nekünk Is szól, kövek, hogy legyünk otthonokat szinte ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, dicsőséget zengető emléktábla, világba futó országutakhoz sodorjon a jósors. S ha netán éppen tallér alakúra szakad közülünk néhány, ők csengjenek a kisfiúk zsebében szebben, mint az arany. SIMON LAJOS VERSE BOTTÁ DÉNES FOTÓI „Am mikor értünk billen a csille,” A S/.U, ü a — .ywooivuvja Karinthy Frigyes: Bezzegék Egyszer már meg kell írni Bezzegéket. EgysZer már föl kell világosítsam valamennyi boldogtalan férjet a világon erről a Bezzeg-misztifikáciöról, amivel századok óta keserítik az életét — amivel betömik a száját, gúzsba kötik és elkábítják és fejbe vágják, ha moccanni mer, amivel megelőzik és profilaktikusan lehetetlenné teszik a világ minden férjének egyesülését, a nagy forradalomban, aminek régen ki kellett volna már törni, ha ez a Bezzeg-dolog sok minden egyéb visszaéléssel egyetemben nem forgácsolná szét a mélységekben forrongó elkeseredés robbantó erejét. Ne tegyen úgy, szerencsétlen férjtársam, mintha ön nem tudná, miről van szó, mintha ön nem ismerné Bezzegéket. ön összehúzza a szemét, gondolko- dik, hm — a szó határozottan ismerős, ugye csak nem jut eszébe? Dehogyis nem jut az eszébe, csak nem meri bevallani — talán még önmaga előtt is tagadja. Persze, mert azt hiszi, hogy ez valami speciális dolog, hogy ezt csak az ön gyöngesége és tehetetlensége tette lehetővé, egyéni nyavalya ez, amit legjobb elhallgatni, eltussolni — hogy más, erős, egészséges, öntudatos férj nem ismeri Bezzegéket —, nem ismeri, nem tudhat róla ebben a vonatkozásban, hiszen... Hiszen ez az erős, dolgos, öntudatos, valódi férj éppen az a bizonyos, aki önöknél Bezzeg úr szerepét játssza! Vagy mit kerülgetem sokat a dolgot — kimondom kereken, mint aki már rájött a nagy titokra — én nagyon jól tudom, hogy önöknél én, én, éppen én vagyok a Bezzeg úr, aa ön házasságát én teszem tönkre, mint példakép és összehasonlítási tárgy — tönkreteszem és elnyomom önt, minden mozdulatommal, minden lélegzetvételemmel, azzal, hogy a világon vagyok, hogy dolgozom, hogp kénytelen vagyok robotolni és élni „Bezzeg Kovácsik (nevezzük így szerénységemet) nem lopja a napot" — mondja az ön feleségei — „Kovácsik dolgozik, erőlködj, csinál valamit, mindenütt ott van, ahol érvényesülni lehet, feltűnni, előremenni, — azért non a feleségének rendes ruhája, azért mehetnek minden nyárom külföldre.” Es Sin hollgat és nyeli az epét, boldogtalan, és titokban gyűlöl engem, mert én vagyok önöknél Bezzeg, és az én szerény családom az önök Bezzegék-je, akiknél mheden rendben van, minden jól megy, bezzeg, mivel én, Kovácsik, mintaférfi és mintaférj vagyok, önöknél pedig azért megy n*inden rosszul, mert bezzeg ön nem olyan ember, mint bezzeg én. ön gyűlöl engem — rósszul teszi I Súgok valamit önnek, de vigyázzon, hogy meg ne hallja a felesége. Ha megtudja az igazságot, az ön haja égnek mered és hangosan felkiált, és talán végre mégis rászánja magát, hogy gyűlölködés és irigykedés helyett inkább összefogjunk és csináljunk valamit ez ellen az átkozott bezzegizmus ellen. Ember! tudja hát meg, értse meg — minálunk is van egy Bezzeg úr, az én feleségem is minden második mondatát így kezdi, hogy „Bezzeg...". Amikor kicsit nyújtózkodni szeretnék, amikor eszembe jut, hogy a világra én is élni születtem, mint a lepke, vagy szitakötő — nem gürcölni és erőlködni és harcolni és küzdeni es kellemetlen dolgokat dolgozni. És tudja, hogy kicsoda képviseli nálunk Bezzeg urat? ön, uram, ön, éppen ön, csakis ön, ön és kedves neje, Bezzegné őnanysága. Bezzeg, mondja a feleségem, c Kucsera (mármint ön) annál ilyesmi nem fordulhat elő, hogy elseje körül gondjai vannak. Mert a Kucsera komoly ember, aki nem ábrándozik és nyafog, mint te, haném hivatalt szerzett magának, mert annak a családja is fontos, mert az tisztában van vele, hogy neki felesége és gyermekei vannak és kötelességei a családjával szemben — amiről te mindig újra megfeledkezel az önzésedben, amikor vaiami felelőtlen kamasznak képzeled magad, aki futkározhatik az ábrándozásai útón. Érti most már, Bezzeg úr? Nem gondolja, hogy ezen segíteni kellere? Attól tartok, hogy hiába. Az ön felesége, ha ez az írásom a kezébe kerül, azt foqia mondani: „Bezzeg Kovácsik (mármint szerénységem) dolgozik, erőlködik, csinál valamit — látod, megint cikke ielent meg az úisáqban, akármilyen marhaság, fő, hoqv megfizetik — azért van a feleségének..." Stb. Reménytelen ez a dolog, Bezzeg barátom.
