Tolna Megyei Népújság, 1974. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-29 / 228. szám
t 4 Ä dúzsi KISZ-titkár Hétfő és péntek A járási pártbizottság csoportvezetője „témát” ajánl. Sőt telkemre köti, feltétlenül írjak róluk. Boció László, a dúzsi párttitkár azt mondja: — Hogyne ismerném őket. Majdnem a szomszédunkban laknak. Már a honvédségnél is jó politikai munkát végeztek, itthon meg nekik köszönhető a KISZ-klub, meg a szervezet jó működése. Ilyen ifjúsági vezető még nem volt a községünkben. Amikor a környezetről érdeklődöm, Bodó László megint dicsér. — Rendes család, sok magyar családnál különbek. Egyébként a dúzsi cigányokról csak jót mondhatok. Nyolc cigány család él a községben, körülbelül negyven-ötvenen vannak. Szorgalmas, rendes emberek. Ignácz Imre, a dúzsi KISZ- titkár technikus a TOTÉV szekszárdi építésvezetőségén. Bátyja, Ignácz József, ugyancsak technikus a testvérvállalatnál, az állami építőiparnál. — Lentről kezdtük, nagyon lentről. Hatan vagyunk testvérek. Két bátyám gépkocsi- vezető, ők az idősebbek, a harmadik és negyedik mi vagyunk, Jóska és én. Van még két öcsém, egyik lakatos, a másik negyedikes gimnazista. Az újságírónak talán illenék csodálkozni, de nem merek, mert Ignácz Imre olyan természetesen mondja mindezt, hogy nem is lehet más, mint természetes. — 1970-ben végeztem Pécsett, a Pollack Mihály építőipari technikumban. A bátyám kezdte a sort. ö először Pécsett hidegburkoló volt, aztán esti tagozaton elvégezte a technikumot. — Könnyű volt az út? — Nem volt könnyű, hogyan is lett volna az, hiszen nem megszokott, hogy ebből a körből továbbtanuljanak a gyerekek. Aztán elmondja Ignácz Imre, hogy most már kezd megszokottá válni, hogy tanulnak a gyerekek, a dúzsi cigány- gyerekek is. Több szakmunkástanuló is akad'már köztük. Hozzá kell tenni, hogy nem utolsósorban az Ignácz testvéreknek köszönhetően. — Amikor időnk van, elmegyünk mindenkihez. Beszélünk az emberekkel. Próbáljuk levetkőztetni a régi, rossz módszereket. Főleg a fiatalokkal beszélgetünk. Tanuljatok, tanuljatok ... Nem akarok nagy szavakat használni, hogy felvilágosítás, amit csinálunk, de mondjuk: „Mennyivel különb ember az a másik?” „Egy embert nem az határoz meg, hogy milyennek születik.” Tanuljatok, tanuljatok... Ignácz Imre másodállásban magántervező is. Családi házakat tervez. — Az utolsó öt évben hat új ház épült az én terveim alapján. Csak cigányoknak. Én csináltam és csinálom a terveket, meg az összes adminisztrációt. Csak az önköltséget kérem. Igen, a sajátunkat is én terveztem, sőt mi építettük. Nem magamnak, én a szándékaim szerint még két-három évig maradok otthon, szeretnék végleg Szekszárdra kerülni. Most ugyanis naponta hazajárok, a bátyám is. Nehéz ez... — Beszéljen a KISZ-ről. .— Amikor elvégeztem a technikumot, nyolc hónapot dolgoztam csak. Bevonultam katonának, tartalékos tiszti tanfolyamra kerültem, alhadnagyként szereltem le. A KISZ-szervezet 1971-ben alakult, én csak később lettem titkár. Az első gondolatom az volt: ne csak szórakozás legyen a szervezetben. Tavaly már nagyon jól sikerült a politikai oktatás. Tizennyolc tagja van a szervezetnek, de az oktatáson huszonöt-harmincan vettek részt. Még más községekből, Kurdról, Csibrákról is jönnek a gyerekek. A bátyám a propagandista, ö párttag. — És maga, Ignácz elvtárs? — Én még nem, de ... — Miért csinálja, miért csinálják? — Hiányoltuk, hogy nincs a faluban mozgalmi élet. A fiataloknak egy találkozóhelyük volt, a kocsma. Az mindig tömve volt. Politizálni akartunk, azt akartuk, hogy politizálhassanak a többi fiatalok is. Politikai légkör, egységes vélemény, aktivitás, legyünk együtt. Ma már alig látni a kocsmában fiatalt, viszont mindannyian a klubban tanulnak, szórakoznak. — Magáról is mondjon valamit. — Nős vagyok, van egy kislányom, nemrég volt a KISZ- névadója. Az valami csudaszép volt. Esik az eső, dé amelyik építkezésen én is dolgozom, már tető alatt van. Letenyel György Az egyik nap a hét eleje, a másik a hét vége. Ez tehát nem közös jellemzője a két napnak. Hét elején még nincs kedvük az embereknek dolgozni, hét végén már nincs. Hét elején nehezen indul a munka, hét végén ólomlábakon járnak az óramutatók. Hét elején az emberek zöme az elmúlt szombatról-vasárnapról beszél, hét végén a küszöbön álló szombat-vasárnap programját vitatja meg. Hét elején azért csengnek a telefonok: „Halló drágám! Halló kedvesem! Hogy telt el a hét vége? Hét végén Bell csodálatos készülékének drótjai azért telnek meg hanghullámokkal, mert „Halló drágám! Halló kedvesem! Hova mentek a hét végén?" Hét elején azért lehetetlen hivatalos ügyben megtalálni a vállalatot, a hivatalt, az intézményt, a szövetkezetét, az iskolát, a gazdaságot, mert... Hét végén azért nem lehet megkapni, mert... Sok történetet tudok erről, de a rövidség kedvéért hadd mondjak el csak egyet. Az egyik vállalatnál már többször beszóltak: „Tegye le a kagylót!”, de a telefonáló nő nem tette le. Sürgős megbeszélnivalója volt a húgával. Arról volt szó, hogyan kell a jó rétestésztát elkészíteni. A húg húsz kilométerre volt a nővértől és állami pénzért, táv. beszélőn kapta a távtanácsokat. A példa lehet, bár én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem tipikus, egy kicsit eltúlzott. De egy biztos: aki telefonál, az tapasztalhatja, hogy a hétfő és a péntek a telefoncsevegések napja. Becslésem szerint legalább félmillió olyan ember van ebben az országban, akinek a ke. ze ügyében olyan telefon vari} amelynek nem ő fizeti a számláját. Ha ennek a félmillió embernek a fele nem telefonál magánügyben, akkor is marad még egy negyedmillió, akik közül legalább százezer többször is magánügyben tárcsáz. Ezek nem mind helyi beszélgetések .'.. Ha az állami telefonokon lezajlott magánbeszélgetések számláját külön számláznák, becslésem szerint a hétfői és pénteki számla egy napra eső átlaga kitenne egy milliót} Száznégy hétfő és péntek van egy évben, nem beszélve a többi napról, amikor szintén ,,magánbeszélgetnek”, az annyi} mint.., Aki nem hiszi, hogy a magánbeszélgetésekre az állami kasszából kifizetünk évente legalább kétszáz milliót, az ne sajnálja a fáradságot, számolja össze egy hétfői vagy pénteki napon: a saját vállalatánál, intézményében, gazdaságában, hivatalában, iskolájában, kik és hányszor tárcsáznak állami fizetésért, állami pénzen, fontos magánügyben, majd rádöbben arra, hogy tévedtem: talán még kétszáz milliónál is többe kerül ez az országos beszélgetősdi. Ha pedig erre rájött, akkor legyen bátorsága ahhoz is, hogy vállalata, intézménye, gazdasága, hivatala, iskolája-} fórumán számoljon is be a tapasztalatairól, és követelje a vezetőktől: hozzanak intézkedést azok ellen, akik évente „elmagánbeszélgetnek” négy, öt, hat, hét, nyolc, mit tudom én hány óvodát, lakást... Sok pénzünkbe kerülnek ezek a csevegések. . És ami pénzben ki sem fejezhető: sürgős, állami, vállalati ügyek megbeszélése miattuk főleg hétfőn és pénteken szinte lehetetlen. Szj. 1 Ma rossz napom van I lyesmi mindenkivel megesik, és akkor mi van ? Semmi, csak éppen mondom. O A mai nap értekezlettel kezdődik. Sok beszédnek sok az alja, ismételgetem magamban, s a rám váró feladatokra gondolva, az idegességtől reszketni kezd a gyomrom. Amit három-négy mondattal el lehetne intézni, s utána ki-ki frissen, vidáman mehetne a dolgára, az némelykor negyedórákat vesz igénybe, az ember tűkön ül, gondterhelt képpel nézi az óráját, de hát hasztalan minden, folyik a szó időt rabló buzgalommal, cselekvést bénító szorgalommal. Figyelmem elernyed, érdeklődésem mélypontra süllyed, gondolataim elkalandoznak. Ördög tudja hogyan, észrevétlenül, de immár nagyon is érzékelhetően „bőbeszédű ország” lettünk. Mikor kezdődött, hol kezdődött ez a túl- hömpölygés, ez a buzgó körülményeskedés, és egyáltalán miért van? Valamelyik megyei tanácskozáson Z. mindössze öt percig vette igénybe hallgatósága idejét, türelmét, mégis sokat mondott. Aztán, számtalanszor végigszenvedtem másokkal együtt, kiselőadás hosz- szú, félórás dumát, mindenkor hozzászólás címén hangzott el, ám a hozzászóló úgy ült le, hogy az égvilágon nem mondott semmit. 1974. szeptember 29. Gyanítom, ahol túl sok a szöveg, ott valami van. Az van, hogy „valami nincs”. Szórakozottan számba vettem embertársaim közül mindazokat, akik elöl valósággal menekülök. Típusok. Három kategóriába sorolom őket. Az első típus vezéralakja kétségkívül a kopasz G. kartárs. Örökké liheg, lelkendezik. Tegnap délután a postán késve vettem észre, s mire megléphettem volna előle, rámszállt, és hetvenöt percig szóval tartott. Töröm a fejem. Miket is mondott? Ha megfeszülök, akkor sem tudom. Azért nem, mert miközben a kabátom gombját fogta, kizárólag azon járt az eszem, miként szabaduljak meg tőle, még azon az áron is, hogy jól fel varrt gombom a tenyerében maradjon. Képzeljék el, mire képes egy értekezleten, ha nemcsak kér, — de kap is szót. Az órámat nézném, sajnos nincs nálam, s az értekezlet vonaglik, ám kimúlni képtelen. o Hát, ma csakugyan, átkozottul rossz napom van. Értekezlet után munkahelyemre bandukolva összetalálkoztam a „kerülendők” második kategóriájának képviselőjével. Ez még egy csudabogár. Tulajdonképpen soha nem hazudik, mégsem mond igazat, szóval mindig hazudik. Fából vaskarika? Hogyan? Oly egyszerű, akár a pofon. Tudománya az „elhallgatásból” áll. Azzal hazudik tehát, amit érdekeinek megfelelően elhallgat Különben, amit elmond, az mind igaz. Ez a típus akkor félelmetes, akkor okoz rengeteg kárt, amikor vezető valahol — a nép szolgálatában. o Zsebre teszem a levelet, és indulok felkeresni a panaszost. Ezúttal egy fiatal mérnök, az üzemi demokrácia megcsúfolása miatt háborog, úgy tűnik, teljes joggal. Mégis lehangoló az egész, főleg azért, mert előre tudom: jövő héten újból kapunk Leveleket, csupán any- nyi eltéréssel, hogy nem egy fiatal mérnök, hanem esetleg egy idős szakmunkás fog panaszkodni az üzemi demokrácia megcsúfolása miatt. S legfeljebb annyi különbséggel, hogy a levelet nem a megye déli részéről, hanem északi tájairól hozza majd a posta, vagy éppen Szekszárd valamelyik üzemébőL Hol itt, hol ott, de valahol mindig megcsúfolják az üzemi demokráciát. Hol itt, hol ott, de valahol mindig „újratermelődnek” a jól ismert gondok, bajok, panaszok. Ez az átmenet velejárója? Zsebemben a levéllel, arra godolok, igazából azt lenne jó' tudni, megtudni, milyen mélyebb, általánosítható emberi okai vannak annak, hogy a jól ismert konfliktusok, gondok, bajok, nanaszok, szünet nélkül ismétlődnek, újratermelődnek. Ma ebben az üzemben, holnao abban az üzemben, ma ebben a hivatalban, holnap abban a hivatalban. Itt megtörténik a felelősségre vonás, amott elölről kezdődik minden, mintha senki sem tudná, női jár érte. Mitől van ez? Érzékenyebbek lettünk? Hajlamosak vagyunk a bolhából elefántot csinálni, mégpedig oly fáradságot nem ismerő buzgalommal, hogy végül a bolhából valóban elefánt lesz? Megesik, de nekem inkább az a gyanúm: szókimondás ürügyén, felelőtlenebbek lettünk, s legtöbbször ez üt vissza. Itt kezdődik, hogy a sértő, sértettként, a sértett sértőként kezd viselkedni, s ilyenkor a feszültségek mind jobban felhalmozódnak, bekövetkezik a robbanás, megromlik a munkahelyi klíma, s valóban, kimutathatóan, bizonyít-1 hatóan előáll az üzemi demokrácia megcsúfolása..De hol, mivel kezdődik? Némi életismeret birtokában, megkockáztatom leírni; legtöbbször fele-fele alapon megy a dolog, szinte mindig legalább annyira ludas a sértett, mint a „hatalmával visszaélő”, „önkényeskedő”, durva, goromba sértő. Újra leírom, érzékenyebbek és felelőtlenebbek lettünk. Isten őrizz, hogy általánosítsak, de végiggondolva, hogy ma hányféle emberrel váltottam szót, annyit mondhatok: kétfélével. Az egyik „valamiről”, a munkájáról, a terveiről, a filmekről, a könyvekről szokott beszélni, a másik mindig „valakivel” foglalkozik, mindig „valakiről” szokott érdeklődni, puhatolózni, véleményt nyilvánítani. Ez utóbbiak elöl is menekülök, „harmadik kategória”, de nem mindig sikerül egérutat nyernem. Szájukból ma délután négy óráig tíz ismerősömre hallottam, hogy tehetségtelen, íellemtelen, iszákos, erkölcstelen és gerinctelen. Ezzel együtt szemforgató jószándékkal velem is tudatták, hogy mióta utoljára találkoztunk, ki mit mondott rám és rólam. A „valakivel” foglalkozók egyike megállít az utcán, hogy csőbe húzzon. — Hallom, új főnökötök van.’ — Igen. i — Nó, és milyen ember? ' — Hogy, hogy milyen? Azt akarod megtudni, alacsony-e, vagy kövér, magas-e vagy sovány ?.„ Közbevág. — Amúgy milyen? Látom rajta, eleped a vágytól, hogy értesüléseket szerezzen, aztán a következő sarkon gyorsan ellihegje, biztos forrásból, tőlem tudja, stb, stb. Postára iparkodva hallom, hogy a művelődési ház előtt, a gesztenyefák alatt, a fiatalember ezekkel a szavakkal köszön el a barátjától: „Aztán, nehogy valami jót halljak rólad” — mondja szellemes iróniával. Csüggetegen vigyorgok: Teszünk mi arról éppen eleget, hogy jót ritkán halljunk egymásról. Hát itt vagyunk. Szeretném látni azt az embert, aki huszonharmadszor is képes lenyelni, hogy Z. a háta mögött úton, útfélen, tehetségtelen ökörnek nevezi. Visszavág, s kezdődik a „móka”, a sértő egyből sértett lesz, az eredeti sértett meg valójában azt teszi, amit tennie tilos: megcsúfolja az üzemi demokráciát. Szemet szemért, fogat fogért. Mikor vesszük észre, hogy ezzel sokra nem megyünk? SZEKULITY PÉTER J
