Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-04 / 181. szám
Fóth-MáthS Miklós $ Beatrix írt Kanadából, hogy a nyarat az óhazában szándékoznak tölteni. És ha nem veszik rossz néven Krisztináéit, akkor náluk szállnának meg. — Drága jó Krisztinám, — írta — csak az emlékeinknek élünk majd! Ö, a gimnázium. O, a tanárok, ó a ballagás, ó, az érettségi! Az egész levél egy nagy sóhajtás volt. A sóhajokból a gimnáziumi éveken kívül, jutott jócskán a Citadellának, a Lánehídnak, a Balatonnak, az egri várnak, ahol tanulmányi kiránduláson voltak, a Cserhátnak, a Mátrának, a Bükk- ne, sőt még a bárányfelhőknek is! Hiszen sehol olyan bárányfelhők, mint a magyar égen. Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök; porával keveredve! — Hazám — fejezte be a levelet — kicsi elhagyott hazám, te régi szerető, te kisírt szemű, te ősz halántékú, meg tudsz nekem bocsátani?! HAZÁM! — Már csak a Szózat hiányzik! — mondta Balázs, aki szintén elolvasta a levelet, aztán a levél emelkedett stílusával ellentétben kijelentette, hogy öklendezni volna kedve és hogy azt a dögöt mindig utálta és hogy lakjanak szállodában, vagy a Duna-parton, mert ha idetolják a pofájukat, egyszerűen lehányja őket. — Ezt mondod a legjobb barátnőmre? — sírta Krisztina. — Aki tele van honvágy- gyal! Aki zokogva fogja megcsókolni a földet, amelyre lép! Aki ideg-összeroppanást is kaphat a megrázkódtatástóll Te, lelketlen barbár! Aztán a könnyein keresztül szemrevételezte a lakást és felnyögött, mint aki valami szörnyű látomással került szembe, — Két szobánk van! Jaj, istenem Balázs, nekünk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Balázs. — Örülök, hogy végre észrevetted. — De én azt írtam Beának, hogy négy! — Nyilván elnézted — mondta gúnyosan Balázs —, vagy beszámítottad a mellékhelyiségeket is. — Mit hülyéskedsz? Nem érted miről van szó? Mit fog szólni Bea, ha látja, hogy csak két szobánk van?! — összementünk — tárta szét a kezét Balázs. — És hol van Belzebub? — kiáltotta Krisztina, tágra nyílt szemmel bámulva az ajtó felé, mintha onnan várná a megoldást. , — Ki az a Belzebub? — A kutyánk! A dán dog. Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem van egy szép, nagy kutyánk. És hol a Csontváry-kép?! — A Csontváry-kép? Ä Nemzeti Galériában szivecském. — Balázs — borult a férje nyakába Krisztina, — én any- nyi mindent hazudtam Beának, hogy az valami rettenetes! És belesuttogta a hitvesi vállba, hogy miket. Balázs megtudta többek között, hogy a pesti négyszobás lakáson kívül autó- és villatulajdonosok, természetesen nem akármilyen berendezéssel. Krisztina, milliomoshoz illő nagyvohalúsággal, lakberendezőt megszégyenítő szakértelemmel bútorozta be a lakásukat és a villát Balatonaka- rattyán. Ahová volt képe még fürdőmedencét is építtetni, holott igazán beérhette volna a Balatonnal. Az, hogy a villa kertjében Rodin, Amerigo Tot világhírű szobrainak másolatai állnak, már meg sem lepte. Meglepte viszont, amit Utoljára és a leghangosabb zokogás között vallott be Krisztina, — Balázs, te nem vagy bérelszámoló! — Akkor mi vagyok? — sóhajtott Balázs. — Miniszter? — Az mégse, de... — Hadseregtábornok? — Te... Jaj, istenem... ne haragudj... te, dr. Benkő Balázs vagy, a matematikai tudományok kandidátusa! Pofozz meg! Balázs nem pofozta, csak leült a tört rugójú, nagyanyjától örökölt fotelbe és nézte merően a feleségét, mint betegét az ideggyógyász. — Miért kellett neked hazudnod? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint egy énekesé, hajnalban. Rekedt és tompa. — Balázs — kezdte Krisztina, nagy szemét engesztelő áldozatként (ez eddig mindig hatott!) Balázsra függesztve —, te is tudod, örök riválisok voltunk Beával. Untam már a hozsannáit, férjéről az illatszergyárosról, a lakásukról, a kocsijukról, az utazásaikról... Apropó, voltunk Japánban is! — Igazán? És jó volt? . — Ugyan... Az olaszországi utunk jobban sikerült, láttuk a pápát is. — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Nyugodt lehetsz én is! De azt Beának nem szabad megtudnia. Mit gondolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett? — Ugyanazt amit én. Nem volt máshová pénzünk! — A fizetésedből?! Az én örökségemből? El sem hinné! Balázs nem szólt! Cigarettára gyújtott, Fecskére. Krisztina megrovó pillantást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beá- ék itt lesznek, hagyd ezt a Fecskét. Te illatos szivarokat szoktál szívni és néha pipázol. A holland dohány a kedvenced. — Holland dohány! — fújta a füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemutatsz saját j magamnak. — És most mi lesz? — kérdezte Krisztina. — Mi lesz, ha jön a Bea?! — Mi lenne! Szépen bevallód, hogy csak a leveleket színesítetted a hazugságaiddal! — Az nem lehet! Az lehetetlen! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött indulatba Balázs. — Most aztán már vége! Ez van és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugságaidnak megfelelően átvarázsoljam az életünket! — Pedig lehetne... — sóhajtott Krisztina és odakuporodott az öreg fotel karfájára. Átkarolta a férje nyakát, belemarkolt a hajába, dorombolt. — Micimackó, lehetne pedig... Persze csak akkor, ha még szeretnél. — Kíváncsivá teszel, — pislogott fel rá Balázs. — Fogalmam sincs, mit tehet itt egy szerető szív. Ide még egy pénztárca sem lenne elég, mert a kandidátusi címet, amivel voltál kedves megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím! — legyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit tervezek...! És részletesen előadta a tervét. — Nem! — ugrott fel Balázs. — Nem! És nem! Krisztina sírt. Aztán újra dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepélyes alkalomkor viselte!) Sírás. Dorombolás. Csönd. — Még van egy hónapunk, — suttogta —, meglásd mindent elrendezünk. Másnap este az üresen tátongó lakásba tért haza Balázs. Krisztina a padlón vetett ágyat. — Ezt az éjszakát kibírjuk — mondta —, holnap már itt lesz az a barokk stílű csoda- nyoszolya, tudod, amit Béláéknál úgy megcsodáltunk. Kölcsönadják erre az időszakra. — És Béláék min alusznak majd? — A heverőinken. Már oda is vitettem. De az ágyát csak holnap hozzák. És Krisztina elmondta, mit, honnan hoznak majd. — Karcsiéktól azt a zöld szalongarnitúrát. Csodálatos fotelek, ök adják a szerecsen- fiú-szobrot, a zenélő hamutá-| lat és a díszkardokat. Mariska' nénitől jönnek a függönyök, aranyrojtokkal. . — Aranyrojtokkal? Nem is divat! — Ezt csak bízd rám! Keverjük a régit a hipermodernnel. Ugyancsak Mariska nénitől jön egy kakukkos falióra, két rézmozsár, egy vajköpülő, egy szénvasaló és szegény Zsiga bácsi légycsapója. — Légycsapó? Nincs is légy! — A légycsapó csak dísznek. Különben sem hiszem, hogy Bea hülye férje valaha is látott légycsapót. Folklór. És ez is szempont. — Folklór? Érdekes. — Kerényiéktől perzsaszőnyeg és egy Vaszary-festmény. Csontváryt sajnos nem tudtam szerezni, majd azt mondjuk Beáéknak, hogy elcseréltük egy Vaszaryra. Kerényiék még adnak két Szőnyi-rézkarcot, nekem három kalapot, egy cuki táskát, meg egy kisestélyit. Azonkívül kölcsönadják Robit, a német juhász kutyát. Dán dog nincs. Ezt is elég nehéz volt elkunyerálni. Papírt vett elő a táskájából, Balázs elé tartotta. — Olvasd! Robi étrendje. Pontosan be kell tartani, mert hajlamos a gyomorhurutra. Azonkívül reggel, délben, este séta. A déli sétáltatást vállalom, á reggeli és az esti a te feladatod lesz. Figyelsz? Balázs nem figyelt. Valahol a Múltban járt gondolatban. Apósával ultizott, a vasúti mál- házóval, a MÁV szolgálati lakásban, ahol annak idején két vonatfütty és egy tolatás között megkérte Krisztina kezét. — Krumplin iS elélünk — mondta akkor Krisztina —, csak tető legyen a fejünk fölött! — Balázs, te nem is figyelsz! — riadt a felesége hangjára. — Úgy látszik minden az én vállamra szakad! Gyújts rá. Belga szivar. Lajostól szereztem. Kiküldetésben járt Belgiumban. Minden nap új változást hozott. A két szoba lassan olyanná alakult át, mint egy bizo-. mányi áruház bútorlerakata. — Csináltass új névtáblát, — figyelmeztette Balázst Krisztina — dr. Benkő Balázs, a matematikai tudományok kandiSÜMEG Gottvald Károly felvétele dátusa. Ezt csak előző este szögeij ük fel. — Miért éppen matematikai?... — sóhajtott Balázs. — Na hallod! Ez áll legközelebb a bérelszámoláshoz. És ezt írtam meg Beának. Egy héttel Beáék érkezése előtt bóldogan újságolta Krisztina. — Megkapjuk a kocsit! Volvo! Szigethyék kölcsönzik majd egy hétre, de tovább nem tudják. Annyi baj legyen, majd azt mondjuk szervizbe kellett vinni. — Kocsi? Észnél légy! Nem is tudok vezetni! — Erre is gondoltam. —■ Krisztina hosszú ujjaival végigzongorázott Balázs fején. — Majd gipszbe teszik a bal karod. Elég lesz aznap reggel, ha jönnek. Beszéltem Tirpák doktorral, tudod, azzal a szimpatikus kórboncnokkal, akivel Károlyéknál ismerkedtünk meg. El fogja intézni. — Nem! — hördült fel Balázs. — Ez már több a soknál! Krisztina sírt. Dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. Sírás. Dorombolás, Csönd. Két nappal Beáék érkezése előtt, minden készen állt a fogadásukra. Krisztina izgatottan leltározott. Járta a lakást, nyomában Robival, a juhászkutyával, és egy kis noteszbe jegyezgetett, áthúzott, beírt. — Dr. Szeberkényi^: villájába mehetünk majd le — mondta Balázsnak —, igaz, hogy az Máriafürdőn van, de majd azt mondjuk elcseréltük. Ott szebb a kilátás. A lakást is elcseréltük természetesen, mert sok volt a négy szoba kettőnknek. Azonkívül a négyszobás lakásunk hatodik emeleten volt és neked tériszonyod van. A jelzett nap hajnalán aztán megérkezett a távirat. — Jaj istenem — bontogatta remegő kézzel Krisztina —, vajon melyik géppel jönnek?! „Floridába megyünk. Stop. Talán majd a jövő nyáron. Stop. Millió puszi. Stop. Beáék.”. Krisztinát az ájulásból közös erővel élesztgette Balázs, meg Robi, a német juhász kutya. Egy hét múlva pedig Balázs, bőröndjébe csomagolta á legszükségesebbeket és csak egy levelet hagyott hátra. Ezt: „Krisztina! Kicseréllek egy másik nővel.'Jön egy barátom az Elefántcsont-partokról, aki úgy tudja, hogy nekem pgy egyszerű, kedves, őszinte nő a feleségem! Nem akarok szégyenben maradni! Balázs.” — A gazember! — tépte apró foszlányokra a levelet-Krisz- tina. — Én csináltam belőle kandidátust! Harminc fok meleg, árnyékban. Szomjasan botorkálok a tikkasztó hőségben, mint vándor a Szaharában. Már-már elvesztettem minden reményemet, amikor enyhet adó oázisként felbukkan előttem egy kacéron csalogató tábla: JÉGHIDEG JAFFA. GYÜMÖLCSLÉ, SÖR. Lezuhanok egy székre: — Legyen szíves egy jéghideg .. . — Tisztelettel. Pincehideget tudok hozni — mondja udvariasan a felszolgáló. — Tisztelettel kérem, hogy hozza. Térül-fordul, s már ott is van előttem ez ital. Megfogom a poharat. Langyos. Alázatoson rebegem: — ön azt mondta, hogy pincehideg italt hoz? — Igenis, kérem. Ilyen a mi pincénk. A szomszédban pékség van és a kemence melege bizony átjön a falon. — De hát frizsiderük nincs? — Van, kérem. — És? — Nem működik. Sajnos, torokgyulladása van. — A frizsidernek? :— Nem, a szerelőnek, akinek meg kellett volna javítania. Hideget ivott a Béla. — De bizonyára nem önöknéL. — Nem. Kedves uram, okulhatna a Béla példájából. Az orvosok kimutatták, hogy a jeges ital fogyasztása rendkívül egészségtelen. — De nyár van és én egy könnyelmű fráter vagyok. Mit csináljak, ha csak a hideg oltja el a szomjamat? — Mélyen tisztelt vendég úr! Legyen szabad megjegyeznem, hogy nyáron a forró tea fogyasztása biztosít igazán kellemes közérzetet és ami a legfontosabb: az egészségre nézve, teljesen ártalmatlan. — Igen, de én .. . — Álljon meg a menet! önnek bizonyára felesége van, gyermekei. Óvnia kell magát. Gondoljon a szeretteire! — mondja lágy, duruzsoló hangon a pincér. Mit felelhetek erre? A szerető gondoskodás elérzékenyít: könnyes lesz a szemem. Felhajtom a langyos italt és arra gondolok: hála a pincérnek, ma sem vétettem a családom ellen. Galambos Szilvesztet KDOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC PINCEHIDEG oooooooooooooooooooooooocooooooo
