Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-07 / 157. szám
I I Kende Sandon Mühelygondok Elég régen tantó folyamat, hogy a művészet minden ágá. ban (irányzatképpen vagy alkalmanként — de egyre érzékenyebben) vissaa-vissza. nyúlunk az ősi, úgynevezett primitív (bár nem is olyan nagyon primitív!) ábrázolási farmákhoz. Morcos ősapáink talán jobban értettek a gondolat kifejezéséhez? Vagy a szándék kivitelezése ment vol_ na jobban nekik? Ezért fordulunk hozzájuk segítségért? Egymással történő érintkezésünk technikájában például hányszor alkalmazzuk a hosszadalmas betűírás helyett újabban a képírást? — Az expresszvonait fülkéire nem írjuk már ki, hogy „Dohány, zó”, hanem két vízszintes vonalból fölfelé kunkorodó görbe jelzi ezt Ugyanez pirossal áthúzva: „Nemdohányzó”. Vagy: a csap fölötti zománctáblán egy lefelé fordított csonkakúp (pohár): „Ivóvíz”. Áthúzva pirossal: „Nem ivó. víz.” Pompás, hogy ilyen egyszerű! — Az utcán egy vörös tábla a sarkon, fehér csíkkal keresztbevágva, már egy egész tiltó mondat, felkiáltójellel együtt: „Bahajta- ni tilos!”. A túlsó sarkon íme egy másik tábla, mely lám, egy hosszú, összetett mondatot képes közvetíteni: járműveknek csak megállni szabad, de tartózkodni nem! — A pirossal határolt háromszögű fehér tábla közepébe rengeteg egyezményes jel kerülhet, s aszerint rögtön meg is változik a jelentése mindegyiknek: „kapaszko. dó következik!”, vagy „vigyázat, sorompó!”, esetleg „lassíts, mert iskola van a közelben!” — és így, egy-egy szimplácska vonással, ponttal, nyíllal, vagy más leleménnyel variálhatjuk ugyanazokat a jeleket tetszés és szükség szerint a végtelenségig. Hát nem ez-e az ősi képírás lényege?. Ök valószínűleg nem azért csinálták így, mert siettek. Nekünk azonban minél rö- videbb idő alatt, minél többet kell közölnünk, s minél többre figyelmeztetnünk egy. mást. És olvasni is minél gyorsabban kell tudnunk. Minél gyorsabban, és egyre gyorsabban, és még-még- gyorsabban. Különben nem ismerjük ki magunkat. Különben eltévedünk a saját világunkban, vagy elgázol valaki, aki már e jelek szerint közlekedik. — Pont, vonal, kör, háromszög, nyíl: mindegyikük mást jelent a ház falán, mint ugyanaz esetleg egy közlekedési eszköz sárhá. nyóján. Jelek a gyárban, jelek a postán, jelek a villany- póznán, jelek a kertkapun és a háztartási eszközökön — de más-más gondolatat, közölnivalót, ijedelmet közvetít ez is, az is. Fényjelek és képszövegek erdejében járunk — ismernünk kell ezeket a fényjeleket és képszövegeket, ez nyilvánvaló. A művésznek azonban nemcsak ismernie kell ezeket — hanem elemez, nie a hatásukat. A hatásukat önmagára, persze. És azoknak megfelelően kell átalakulnia, ezek szerint éreznie — különben nem tud majd élni. Ami a kisebb baj lenne. A nagyobb az, hogy ha nem érzi, mit éreznek körülötte azok, akik ugyanezeknek á behatásoknak vannak kitéve — akkor hogy a pokolba volna képes ábrázolni őket ebben az átalakulási folyamatban?! Mi tepvetkezik mindebből? Hogy rengeteg tárgy és fogalom megnevezése hiábavaló, s a magasztalások és fenyegetések még oly bő választéka is hatástalanná vált. — Mindenféle nosztalgia nélkül és lehetőleg érzelemmentesen, hadd próbálkozzam néhány példával. Egy amolyan „százszázalékos” metropolisban született és ott felnövekvő emberszabású értelmes lény képzetében ugyan milyen indulati hullámot vethet egy ilyen hasonlat: — „mély, mint egy kút”? — Kút! Belenézett-e emberünk valaha egybe is? Felindultan, kétségbeesve, át- kozódva fölébe hajolt-e, s megcsapta-e lázas homlokát egyszer legalább az iszonyú feketeségből markolászó hideg? Könyörgött-e tébolyul- tan az odalent táncoló holdkaréjhoz? — Akkor hát honnan is tudná, milyen mély?! Vagy ez: — „erős, akár a ló”. — Elakadt netán az ablaka alatt egy söröskocsi, s fölverte-e az utca csöndjét az ostorcsapások vijjogása, s a kocsis káromkodása, míg a nekifeszülő állat szü- gyéről, pofájából sűrűsödött a hab; látta-e az izmok roppant feszülését, a tomporok heroikus táncát, s a patkók szikravetését? „Lusta, mint egy bivaly.” — Hát egyáltalán: látott-e életében bivalyt? Elfekve a latyakban, mozdíthatatlanul, olyan feketén, akár a végérvényesség? Próbálta-e arra nógatni, hogy mellső lábára emelkedjék, figyelte-e a paraszt hiábavaló küzdelmét naplementéig ? Nem. Sem bivalyt, sem lovat, sem tehenet, sem csökönyös szamarat soha életében nem látott. „Hajlik, mint a jegenye.” — Mit mond ez neki, hiszen nemcsak, hogy nem látott jegenyét, de nem is tudja már, mi az; honnan tudná? S ha félelmetesét akarok mondani: nehogy a tűzzel próbálkozzon, hiszen tüzet se látott, hogyan is félne tőle?! — hiszen az elektromos főzőlap nem félelmetes, igazán nem az, s a vasalóból ma nem röpködnek ki lázadó szikrák, mint a régi faszenes jószágok huzatos fogai közül — azzal se lehet hát ijesztegetni már senkit. És hogy: „kék a szeme, mint a nefelejcs” . . , Ugyan! Mi az, hogy nefelejcs?! A lexikon semmi olyat nem mond a kékségről, amitől el kellene ájulni. Az ábra pedig, a lap jobb alsó sarkában: no, ennél aztán a hároméves lurkó is különbet firkant! — Tehát? Tehát: nem elegendő újat mondanunk — hanem új jelzőrendszerek kiépítéséhez kellene sürgősen hozzáfognunk. S kitalálnunk a mai ember képzetét ma íölzaklatni-el- nyugtatni-csodálkoztatni képes új stratégiát. Vagyis: az élet a szemünk láttára adódik — „csak” ész. re kell vennünk. De szavakat bizony újakat kell teremtenünk. És ezeknek egymáshoz való viszonyát meg kell próbálnunk új hadrendbe sorakoztatnunk. Ez a nehezebb része a dolognak — de az irodalomtörténetben többször is megesett már ilyesmi. Art Buchwaid: Á tv áldása Égy napon New Yorkban az elektromosipari dolgozók sztrájkja miatt elsötétültek a tv-képernyők. Milliók verték dühükben az asztalt odahaza, Barkins úr viszont a saját haját tépte a hallban lévő tv-készülék előtt, mert a középsúlyú boxmeccset volt kénytelen nélkülöznie. Átrohant a hálószobájába, hogy ottani készülékét is bekapcsolja, de felesége rászólt: — Nem akar működni az itteni készüléked, egyszerre sötét lett. Talán a hallban még működik. Vagy az antennával volna baj? Egyáltalán van-e áram? — ön kicsoda? — kérdezte meglepődve Barkins úr. —- Ugyan. Hát Edit vagyok, a feleséged. — Aha, — nyugodott meg Barkins, — akkor ezek a gyerekek az enyémek! Nahát, hogy megnőttek. Nemrég alig 2—3 kilós kis fasirthúsoknak láttam őket. — Pedig 13 és 15 évesek! — mondta a feleség. •— Nagyszerű! üdvözöllek benneteket, gyerekek! — Heíó! — mosolyogtak vissza azok. Aztán az egyik gyerek odasúgta az anyjának. — Ki ez a pohos alak? — Hallgass, Henrik! Az apád. Barkins úr kissé kínos helyzetben folytatta: — Emlékszem, még a „Háromszor megölve, s mégsem megelégedve" című filmsorozat idején volt egy kislányom, aki tudott gitározni. Most gitározhatna a tv-műsor helyett. — Az Suzy volt! — felelte a felesége. — Mér rég férjhez ment. Az esküvőre nem emlékezhetsz, mert mint mindig, akkor is éppen tv-t néztél — Mi a csoda! — lepődött meg Barkins úr. — Remélem, ezek után, hogy egy jó ideig eltart ez az áramhiány és nem lesz tv-adás. ördögien érdekes, becsületemre, megismerkedni az embernek közelebbről is a családjával! . . . Fordította: Dénes Géza Szellemjárás Tomodoron kísértet járt. Elsőül Jég Mátyás éjjeliőr látta. Éjfélkor találkoztak a tsz bikásháza előtt. A körülmények szabályszerűek voltak: sötét felhők takarták a Holdat, a szellemalak fehér lepedőt viselt, valahol bagoly is huhogottE felfedezés jutalmául a tsz-elnök tüstént leváltotta tisztéből Jég bácsit. „Ilyen hülyeségeken, jár az esze, ahelyett, hogy meglesné a kukoricatolvajokat!” Viszont még mindig volt kísértet. Mert röviddel ezután Göntér Feri látta. Névnapi mulatságból ment haza, kicsit beszerzetten, s egy utcasarkon botlottak egymásba a túlvilá- gi lénnyel. — Tudtam, hogy kivel állok szemben, gondoltam, ledurrantok neki egy retteneteset — mesélte, — de a kísértet fürgébb volt. — Jókora véralá- futás bizonyította emberünk arcán, hogy a szellemeknek nemcsak lelkierejük van. A malom vezetője másnap jóindulatúan figyelmeztette Göntémét, hogy sürgősen utaltassa be férjét elvonókúrára. — Elvtársnő kedves — mondotta. — Ez a kísértet úgy nem egyeztethető össze az űrhajókkal, meg minden. Ezért ugye érti ? ... Értette. •; Hozott némi változást a kísértet Lépő Lajos tanító életébe is. ű az éjféli vonattól hazafelé bandukoltában — vesztére megpillantotta a to- modoriak riogatóját. Másnap lila arccal mesélte el a dolgot igazgatójának, aki ridegen fogadta a közlést. Nem csodálom! Ki látná, ha nem egv volt kántor? Mindenesetre keresek helyetted valakit az úttörők vezetésére. Mert ilyen zavaros fejjel nem is mehet neked az a munka — közölte. Szóval így.; 1 Jég bácsi a majorudvart söprögette, Göntér barátunk az elvonókúrán szórakozott, Lépő tanító úr önmagát igazolandó előfizetett az ateista folyóiratra, amikor a kísértet még egyszer beletenye- relt Tomodor életébe. Nem kisebb személyiségek találkoztak vele, mint a világnézetileg híresen szilárd Kós Kelemen ÁFÉSZ-pénztáros és sógora, Magdics, a vadőr. Éjféltájt történt egv kis szőlőhegyi poharazgatás után. Ballagott hazafelé a két rokon, ám a temető mellett a pénztáros szó nélkül oldalbaAUTÖSTOP Napsütéses kora őszi délután. Hamvasszőke, formás alakú lány állt az országút közepén és kétségbeesetten integetett egy Opel Rekordnak, de a kocsi elszáguldott mellette. A lány csüggedten ült le a kilométerkőre. Az autó hirtelen megállt, megfordult, majd lassan visszafelé gurult. — No, szálljon be, kislány — mondta a volán mellől egy ötven év körüli, napbarnított arcú férfi, és szélesre tárta a kocsi ajtaját. — Hallatlan! Micsoda könnyelműség ez? — mondta komolyan a lány. — Egy vadidegen személy integet magának az országúton, és erre maga gondolkodás nélkül megáll, és be akarja ültetni a kocsijába? Honnan tudja, hogy nekem tisztességesek a szándékaim? — Nőtlen vagyok. Ezt a kockázatot vállalom. Fantasztikus novellák — Ez nem tréfa — kiáltott rá szigorúan a lány. — Nem olvas újságot? Egy autóstopos nő leállítja a kocsit, aztán füttyent egyet, az erdőből előjön egy egész banda. Elveszik az értékeit, aztán örülhet a vezető, ha ép bőrrel megússza. Látja, itt van az erdő mellettünk. És ha én most füttyentenék? A férfi most mór egy kicsit ideges volt. — Biztosan nem Is tud fütyülni. Szálljon be kislány, mert lassan beesteledik. ■— Szó sem lehet róla. Kizárólag azért állítottam meg, hogy emberbaráti kötelességemnek eleget teqyek. Á leghatározottabban figyelmeztetem: az ember nem lehet elég óvatos! Ez rám is vonatkozik. Tehát nem ülök egy idegen férfi kocsijába, Volt szerencsém! — biccentett kimérten a lány, és gyalog nekivágott az ország útnak. FRONTÁTVONULÁS öt perccel kilenc óra előtt megérkezett Géza, az eladó, és felhúzta a rolót. — Ma nehéz napunk lesz, Gézukám. Sokféle új áru érkezett. Rengeteg vevőre számíthatunk. Miért hallgat? Mi van magával? — kérdezte aggodalmasan a főnök. Géza nem szólt semmit, reszkető kézzel rágyújtott egy cigarettára. Kettőt szippantott, aztán eldobta, hogy egy perc múlva másik cigarettára gyújtson. — Tulajdonképpen nincs semmi okom, hogy ideges legyek. Talán megint ez a frontátvonulás ... Majd elmúlik,.. Munka közben talán elfeledkezem róla. A főnök barátságosan, de határozottan így szólt: — Kedves Géza, ön ma ingerült, feldúlt. Ilyen lelkiállapotban nem foglalkozhat a vevőkkel. Esetleg goromba hangot használna és megsértené, megbántaná őket. Nem kockáztathatjuk üzletünket, a kereskedelem jó hírnevét, ön ma zaklatott lelkiállapota miatt nem alkalmas arra, hogy vevőkkel foglalkozzon. Most szépen veszi a kabátját, és sétára indul a budai hegyekbe, A jó levegő, a festői táj majd megnyugtatja. Ezután a rolót visszahúzták. Az üzlet ajtajára egy tábla került. Nagy, kézzel írott betűkkel ez állt rajta: AZ ELADÓ. IDEGESSÉGE MIATT MA A KISZOLGÁLÁS SZÜNETEL! Galambos Szilveszter verte sógorát és reszkető ujjakkal mutatott egy fehérségre— A kísértet — csúklott a vadőr. — Tiporj a lábamra, hadd ébredjek fel — könyörgött Kós Kelemen. Magdics izgalmában ráemelte flintáját a kísértetre: — Állj, ki vagy! Csend. A kísértet meglebegtette lepedőjét, s futtában, a lepedő alól, nagy fekete korongok hullottak ki. Az ÁFÉSZ világnézetileg híresen szilárd pénztárosa rövid lelkitusa után (utóbb elmondta, hogy rögtön tisztán látta, elvtársnak mégsem szólíthat .egy kísértetet, sőt a szaktárs sem dukál neki) így rivallt a túlvilági alakra: — Uram! A vadőr pedig most már elsütötte fegyverét. Igaz, csak a levegőbe, de annak is hatása volt. Lehullott a lene! a ki" sértettől. Ott állt előttük, ar_ cán riadt mosollyal Tulipán, a temetkezési intézet helyi embere. Lábánál két művirág koszorú kornyadozott. Nem kellett lángelme annak tisztázásához, hogy rájöjjenek a kísértetesdi indítékára. Ösz- szesen az történt, hogy Tulipán mester éjféltájt rendszeresen visszalopta azoknak a művirág koszorúknak egy részét, amelyeket az aznapi temetésekhez eladott. így némelyiket tízszer-húszszor is is megmentette az enyészettől. A lepedőre csupán azért volt szüksége e mutatványhoz, hogy a kellemetlen érdeklődőket elriassza. A járásnál megkérdezte valaki Kós Kelementől, vajon nem tűnt e föl neki, hogy Tulipán egy éven belül autót vett, házat épített és családostól külföldön nyaralt. — Emelkedilc kérem az élet- színvonal. És csuda takarékos ember ez a Tulipán, meg kell hagyni. Egy feketét is sajnál magától. — A fizetése? — Havi ezerhétszáz — felelte a pénztáros. ... A-z ügy egyébként a műi napig sem zárult le. Tomodoron hevesen vitáznak arról, hogy Tulipán megkárosította-e a közösséget, vagy sem. Arról nem is beszélve, hogy szinte felderíthetetlen: melvik ' másod unokatestvér koszorúja t csente el az idők folyamán a tomodori temetések rendezője és melyikhez nem nyúlt. A vita tart. Kísértet nincsA ház és az autó maradt. ! Bajor Nagy Ernő
