Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-21 / 169. szám

Egy délelőtt Alsónyéken

Ha pesszimista és főleg igazságtalan lennék, azt írnám: Alsónyék is a társult községek sorsára jutott. Ugyanis közigazgatásilag Bá- taszékhez csatolták, s ha a település meg is maradt Alsónyéknek, önállóságát voltaképp elveszítette.

A „sorsára jutott” kitétel azonban két okból is igaztalan. Egyrészt Alsónyék az egyesítést megelőzően sem volt független az alig két kilométerre fekvő Bátaszéktől, másrészt tneg, sem a falu népe, sem a közigazgatás szervezete az ég adta világon semmit sem veszített ezzel az átszervezéssel. Sőt. De majd kiderül, hogy miért nem, s talán kiderül az is, miért munkálnak néhányakban ellenérzések. Egyre kevésbé ugyan, de ne feledkezzünk meg erről sem, mert feledtetni csak az emlékezés birtokában lehet.

Paksi Bénivel, a tanácsi ki- rendeltség vezetőjével beszélgetünk, akiről később' kiderül, hogy keresve sem lehetne alkalmasabb tárgyaló partnert találni, mert úgy látszik mindent tud, amit Alsónyékről tudni lehet. Huszonegy éve szolgálja itt a közt, s a huszonegy év nemcsak arra volt elég, hogy magába foglalja a községet, hanem arra is. hogy a község is magáénak fogadja pl őt.

(Közbevetőleg hadd mondi ■ jam, odafelé menet én a ! tanácsházát, sőt községházát kerestem, s egyetlen kalau- f zom sem mondta, hogy „csak” kirendeltség immár.

1 Pedig az épületen már az M új tábla hirdeti az új státust, de ott van még a régi is.)

Mielőtt akaratlanul tápot adnék általam is helytelenített ellenérzéseknek, sietek kijelenteni Paksi Bénivel együtt: az egyesítést helyeselni kell, mert csak helyeselni lehet. A fejlődés parancsa egyrészt, másrészt meg Alsónyék fejlesztésének egyetlen biztonságos útja.

— Hogyan fogadták az emberek a társulást?

— Az egyesülést? — én így fogalmazok. Nem nagyon ujjongtak. Arra is válaszolok mindjárt, hogy miért nem. Van néhány dolog, amit eddig helyben intéztünk, a magunkét és a pörbölyiekét, most emiatt Sátaszékre kell menni. De végeredményben ezt nem kell túlértékelni, hiszen tulajdonképpen szerencsés helyzetben vagyunk. Az anyaközség központja mindössze két kilométerre van a mi faluközpontunktól.

— Presztizs-okok? Olyanok nem voltak?

— Voltak. Van egy olyan régi bélyegzőnk, hogy Alsónyék „nagyközség”. Tudják ezt az emberek, s kérdezték, miért kell akkor feladni az önállóságot. No, persze ez az idősebbek véleménye, a fiatalok már nem törődnek ilyesmivel.

(Álljunk meg egy pillanatra. Fel kell elevenítenem, hogyan is kezdődött a beszélgetésünk. A liszthar- mattal, igen a lisztharmattal. Vigasztalom Paksi Bénit, van belőle Szekszárdon is elég — amennyiben Szek- szárd gondja egyáltalán vi- ■ gasz lehet Alsónyék számára. Ez az indítás arra mindenesetre jó, hogy ne feledjük, még a szekszárdi szőlővidéken vagyunk. Idáig nyúlik ugyanis a hegy, jó távolságra persze innen, amely az alsónyékieknek valaha sokkal több volt, mint manapság, akkor a termelési szerkezet egyik meghatározó ága, meg hely

„ahol a férfiak addig ittak és danoltak, amíg el nem fogyott a kenyér.” Aztán hazajöttek. A bor soha nem fogyott el. Ez völt a régi időkben. Ma? Ma is »an ilyen szokás, de a hajdanvoltak csak gyenge mása.)

Ha az egykorinál tartunk, néhány szót a községről.

A rég volt, ma már érré silányult Sárvíz deltavidéke ez. itt települt a község, s akkor a Sárvíz még három ágra szakadtán folyónak számított. A templomtól — egykori feljegyzések szerint — 140 láb- nyira folyt a Duna (a Sárvíz volt ez, egy mellékág csupán, amit a halászok ladikkikötőnek használtak, meg amelyik kettéosztotta a községet Sífó- részre, meg a Falu-ra.)

Azt mondja Paksi Béni:

— Arra emlékeznek az Öregek, hogy a Kunköz volt a halászok lakhelye. Aki át akart jutni a Síki-részre, vagy onnan ideátra, az ladikba szállt, ha bírta a karja, a ti*-. talok meg átúsztak.

Megyünk a faluban.

— Ez a Délő utca.

Nézek csodálkozva. — Igen Délő utca, ez volt a gazdagok, a nagyon gazdagok utcája.

Most úgy hívják: Vasút utca. Szabadjon nekem, az újságírónak, egy kis kitérőt tennem. Perbe szállók mindazokkal, kik megváltoztatták és még ma is megváltoztatják a régi szép, igaz hagyományokat őrző utcaneveket. Miért fontosabb egy egykor volt — harmadrangú — politikus, vagy író nevét használni utcaelnevezésre, amikor oly szép elnevezéseket tartogat az emlékezet. Örömmel írom le,

égen elmúlt már ax idő, amikor egy távoli, „mesés” világ csodájaként, pata- góniai bennszülöttek módjára bámulták körül hazánk fiai a nyugati rendszámú gépkocsikat. A hazulról kifelé áramló idegenforgalom évről évre milliós nagyságrendű. A hozzánk érkezők száma még magasabb. Van miért megnézni a kijevi Lavrát, Luxort, az Escorialt, az Invalidusok templomát, Róma hét dombját — ezt soha nem vitatta senki. Másoknak — ezt tények bizonyítják — okuk van a magyar tenger partjára jönni, koncerteket hallgatni Martonvásáron, vaddisznóra lesni erdeinkben, észrevenni azt, hogy Nagy- kálló temploma sok távolabbi műemlékkel vetekszik, a Tarpatak és a Bükk-fennsík valóban feledhetetlen csendet és nyugalmat kínál. Mindezek részben a múlt, részben a természet ajándékai, melyek élvezői azonban azok az emberek, akik a mában élnek a jövőnek, és ha eszük van hozzá, arra is kíváncsiak, hogy ki-ki hogyan formálja életét szűkké vált földgolyónkon;

Kíváncsiak vagyunk egymásra, és ez a kíváncsiság jogos. Az a külföldi, aki hazánkba érkezik — az intelligensebbjéről beszélünk — látni és tapasztalni akar. Mást látni, és összehasonlítani. Természetesen a segítségünkkel, enélkül bajosan boldogul. Nem mi vagyunk legjobb hírvivőink a világban (önmagát ritka ember, aki szidja), hanem aki nálunk jár. Mit vár, mit szeretnénk adni és mit kap? Az összkép, enyhén szólva, tarka.

Vendégszeretetünk kétségtelen. Kétségtelen, de távolról se olyan minden mást ken terhe verően „magyaÁlsónyéken van Rétrejáró utca (itt kötöttek ki a dereglyék, amelyek hordták a szénát a pörbölyi részről, amely akkor a szépen hangzó Szálláskertek nevet viselte. S vis- sell máig Is.)

— Gazdag volt ez a község “ Paksi Bénit idézem —. Nád volt a határ jelentős része, meg legelő. Hal a vízben annyi, hogy fele víz, fele hab Rengeteg állat, főleg szarvas- marha. Szántóföldek a Síki- részen és a hegyben. Ott szőlőkkel vegyest. Csak egykés község. Tudja mit jelent ez? Sorolhatnám hány család lett a múlté. Van még néhány öregemberünk, egyedül élnek, gyerekük nem volt, vagy már nincs meg az egyetlen. Pedig igazán gazdagok voltak egykoron.

Megint csak közbevető- leg: A község közepén áll egy kút. A falu népe úgy hívja, hogy vízmű, a valóságban bizony csak egy kút.)

“ Harci bácsi építette 1909- ben. Azóta van a községnek saját vízműve. Kovácsmester volt az öreg. A kút működött mégpedig úgy, hogy a réten legelő állatokat is ellátta vízzel. Aztán 1962-ben elapadt. 1963-ban létesítettük mai. modem vízmüvünket, sajnos az Is kezd akadozni,

— Kilátások?

— Nehezen megy a dolog, de van remény. Most már a víz- és csatornamű feladata, hogy megoldja a gondunkat

(Paksi Béni: — Azt mondják a régiek, hogy annak idején a képviselőtestület meg sem köszönte Harci bácsinak a munkáját.

Az újságíró: — Annyi műemléket és emlékművet őrizünk indokolatlanul, talán jó lenne Harci bácsi kútját, amolyan ipartörténeti emléknek megőrizni, ha már gyerekeiben nem, folytatódik az öregúr, hiszen — híven az alsónyéki hagyományokhoz — utódtalanül halt meg, s nevét sem őrzi más, mint az emlékezet.)

—- Pakli elvtárs, mielőtt elérkeznénk az utolsó kérdéshez, mondjon valamit Önmagáról, hiszen az Itt töltött huszonegy év okán, benne lesz abban az egész falu is.

— Magamról ? Harmincöt

óta vagyok közszölgalatbän, abból huszonegyet itt töltöttem. Egyik nagy élményem a termelőszövetkezetek alakulása, működése. 1953-ban itt máf két tsz is volt, ötvenkilencben lett a Dózsa Népe, amely aztán összeolvadt a bátaszéki Búzakalásszal. Aki tudja, mit jelent szövetkezetét szervezni, annak felesleges mondani, aki nem tudja, annak hiába mondanám. Nagy élmény volt, szomorú élmény, amikor a jeges árvíznél ki kellett üríteni, majd az ér elvonultával visszatelepíteni Alsónyéket, meg Pörbölyt. 1961- ben már csak Pörböly kiürítésére került sor. Volt aztán 1956 is. Azok kiabálták rám, hogy „le vele”, akikért előbb a legtöbbet tettem, de erre már ne emlékezzünk. Láthatom, hogyan változik, alakul a község. Van olyan Utcánk, amelyben már csupán 3—4 őslakos található. „Ezt eredményezte az egyke. Viszont a betelepültek nagyon rendes, szorgalmas emberek. Van 110 vasutascsaládunk is. Szeretem ezt a falut. Ötvennyolc évesen mehettem volna nyugdíjba, maradtam inkább. Nem a pénzért, hanem mert nehéz elszakadni. Hát ezek az élményeim.

—- És az Utolsó kérdés, a fejlesztésben nem került-e

hátrányba Alsónyék a táfSu^ lássál?

— Nem, egyáltalán nefnj mondtam már, hogy sőt... Ha nem is nagyon látványosak az azóta született eredményeink^ de fontosak. Az óvodát itt isj Pörbölyön is még annak idején építettük, de a korszerűsítésre már nem lett volnai erőnk. A pörbölyi klubkönyvtár munkáinak befejezése iá azóta vált lehetővé, mióta egyesültünk. A jórdásítás folyik, részben társadalmi munkával. A Zsikó-féle ház eme-; létén egy budapesti játékké- Szítő üzem létesít fiókot, bedolgozási lehetőséget adva aZ asszonyoknak. Mit mondjala még? Nézzen körül a község-* 'ben.

I

Kalauzolásával végigsétál^ tam a falu egy részén. A kéjí kielégítő, a házak általában rendezettek, elég sok új házat látni, s az itt a sárközi talajon a fontosnál is fontosabb járdahálózat is kielégítő.

(1957-ben 3 százalékot

szavazott meg a tanácsülés községfejlesztési alapra, ez mindössze 17 ezer forintot tett ki. Egy évvel később két százalékkal megemelték. Jószerint egy malacólat sem lehetett volna belőle megépíteni.)

— Most az évi községfejj lesztési alapunk 140 ezer forint.

Az iskolánál búcsúzunk élj

s a kirendeltségvezető, miközben megmutatja a gyalog utat, .amely Bátaszékre vezet, mindjárt nyugtat is: nemsokára korszerűsítik ezt Is, s akkor aztán valóban egy kőhajítás- nyira lesz az anyaközség, pár évtized múlva meg, ha összeérnek az utcák, már alig né^ hányán emlékeznek, hol is végződött egykor Bátaszék és hol kezdődött Alsónyék,

LETENYE1 GYÖRGY

Azért, mert egy vendég a

gyomrán keresztül is méri egy ország „vendégszeretetét”, de a kereskedelmi egységekben tanúsított udvariasság fokmérője révén éppúgy. Ne tévedjünk! Nemcsak azt kifogásoljuk, hogy még csak egy külföldivel szemben se tanúsítjuk a minimális udvariasságot, hanem azt, hogy az idehaza kénytelen-kelletlen, honfitársaink által már megszokott hányavetiséget a távolról jöttékkel szemben is érvényre juttatjuk.

Talán nem lenne ártalmas elgondolkodni afelett, hogy fontos-e hírünk a világban, nekünk magunknak? Bizony, az! Nem is kevéssé. Évtizedeken keresztül, a felszabadulás előtt, cseppet sem enyhe nacionalista gőggel hirdettük, hogy senkinél nem vagyunk alább- valóak, ami gőg nélkül, de valóban igaz., Csakhogy az átlagember (márpedig a hozzánk látogatók 99,9 százaléka az) nem Nobel-díjasain- kon méri Magyarországot, hanem azon keresztül, amit tapasztal. A magas francia kitüntetést átvevő Illyés Gyula nemrégi tévériportjában teljes joggal rándíthatott vállat afelett, hogy Európa tudomásul veszi-e a mi századok óta valóban európai színvonalú irodalmunkat. Az európai marad. Mi ezt, kicsiségekben, fontos apróságokban mérve, nem tehetjük meg. önmagunk nagykövetei vagyunk, Tolna megyében éppúgy, mint az országban bárhol egyebütt. Nem másokat kell meggyőznünk arról, hogy több mint egy évezredes itteni történelmünk Európához csatolt bennünket, hanem önmagunk előtt, magunknak kell bizonyítanunk aprócskának tűnő, de cseppet sem elhanyagolható színtereken is. Olykor ránk fér.

Ordas Iván

IDEGEN SZEMMEL

Hírünk a nagyvilágban

rosch”, amiként azzal önmagunkat ámítani hajlamosak vagyunk. Aki a Szovjetunióban, ezen belül például Grúziában járt, élvezte a lengyelek vendégszeretetét, és azt, ahogyan egy szerb paraszt a távolról jött idegent fogadja, nem lesz hajlamos belhoni maxlmalizmusra. Sok tapasztalatunk igazolja, hogy a külföldi — esetünkben nyugati — vendég már eleve lényegesen kevesebbet tud rólunk, mint amennyit szeretnénk, vagy elképzelünk. Minap francia kommunistákkal volt módunk tölteni néhány napot. Tolna megyében, ahol épp oly kevéssé van titkolni valónk, mint bárhol egyebütt, hiszen a tényéknél különb érvelő nincs, jó szándékú látogatók előtt pedig végképp nincsen.

A tapasztalatok.

Ha az érdeklődő vendég (aki semmilyen delegációnak nem tagja, nem kíséri „protokoll”) információkat óhajt, megkaphatja. A megyeszékhely tanácselnök-helyettese órákon át szívesen áll rendelkezésére, számokat mond, adatokat közöl, melyek nekünk nem jelentenek újdonságot, az idegeneknek igen. Mert távolról jöttek, szeretnének képet kapni a magyar valóságról. Módjuk van rá. Az aratás kellős közepén, amikor egy gazdaság vezetőjének bőségesen akad más dolga Is, a regölyi termelő- szövetkezet elnöke ugyanezt teszi. Sosem fejből idézi az adatokat, mindig benyúl az Íróasztal fiókjába, dossziékat vesz elő, ténysz.ámtKkai érvel, sőt bizonyít, anélkül, hogy

ez szándékában lenne. Ami neki természetes, az a miénknél magasabb termelési eredményeket produkáló francia mezőgazdasági ismerőseinknek mégis fantasztikus. 8—900 szarvasmarha, évi 9000 sertés, 40 000 exportált baromfi, másfél száz — darabonként 20—30 ezer forintért elkelő — lé>, tagonként évi harmincezres jövedelem 2200 hektárról, melyen jó, ha négyszázan dolgoznak. De mindannyian tulajdonosok, a nagy egész kicsi gazdái.

A vendég azonban nem tudhat mindig kísérőket maga mellett, akik segítenek a nyelvi nehézségeket áthidalni; Portyázik. Nézi, lesi az idegen országot és kézzel-lábbal igyekszik magyarázkodni.

Megértetni önmagát. Részben azért is, hogy ehessen. Például a bajai híd melletti halászcsárdában, ahol este kilenckor étel helyett csak bort, vagy részegen danászó cigányokat talál. Esetleg Szek- szárd legrangosabbnak minősített éttermében, ahol a Pannónia Vállalat nagyobb dicsőségére egy vacsora elfogyasztása 19 óra 45 perctől 20 óra 30 percig tartott — kritikán aluli lassúsággal, enyhén provokatív fizetési feltételek mellett — és ahol a külföldi mégse adott borravalót. Feltehetőleg azért, mert az éppen távol lévő tolmács segítsége nélkül is észrevette a kiszolgálás osztályon aluli lassúságát és gyatraságát. Ellenpélda: a tamási benzinkút melletti harmadosztályú vendéglő, villámgyors és kifogás- tálán kiszolgálásával.

Miért említjük mindezt?