Tolna Megyei Népújság, 1974. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
* I t y 4. Küzdelmes életút Boldog ember NYUGDÍJAS EVEIT rendhagyóan kezdte. Amikor 1960- ban, negyvenévi szolgálattal a háta mögött búcsút vett a vasúttól, nem éV^ett örömet, hogy elérkeztek a csendes napok, a munkátlan évek. Mint mindig, akkor is hajtotta a belső kényszer: dolgozni kell. És 1960- ban nem új, de más életet kezdett, teljes erejével a társadalom szolgálatéba állt. 1960-ban lett a szekszárdi 2-es választókörzet tanácstagja, népi ülnök, a Hazafias Népfront városi bizottságának tagja, később elnökhelyettese és a Szakszervezetek Tolna megyei Tanácsának tiszteletbeli elnöke. A konyhában beszélgetünk. Pál József a díványon ül, ahova mindjárt ledőlhet, ha szédülés fogná eL — 1972-ben szinte minden tisztségről, munkáról lemondtam az egészségem miatt. Csak a tiszteletbeli elnökséget vállaltam... Azaz, már azt sem, mivel két hete kértem, hogy mentsenek fel. A halk szavú öregember szemét könnyek öntik el. — Mi bántja, Józsi bácsi? — Ez a rossz egészségem. Látja, milyen öregember lettem én is. Kucsmát hordok, .melegen öltözöm, mint a többiek. Decemberben múltam hetvenöt éves. — Lépjünk át néhány évtizedet. Mire emlékezik a gyerekkorából? — Szegények voltunk. Ten- gelicen születtem, kétéves koromig nevelkedtem ott. Apám gulyás volt az ottani uradalomban. Akkor pénz gyűjtöttek, és a mostani ÁFOR-telep mellett vettek Szekszárdon kis szoba-konyhás házat. Apám itt lett vincellér. — Hol kezdte az iskolát? — Hatéves koromban a Kálvin téri református elemibe Írattak, s amikor a hat osztályt elvégeztem, munkába ' álltam. Nehéz évek következtek. A tizenkét éves fiúcska egy cse- repesmester mellé került, s ahogy meséli, naphosszat hordta a maltert a mester keze alá. Két évet töltött így, majd a Szekszárd mellett lévő Scheü-uradalomba került, mint mezőgazdasági munkás. Munkás? Alig tizennégy éves volt akkor, így azután leg- töboször lóvezetéssel teltek a napok. Onnan ment a vasúthoz és ott érte a nyugdíjazás éve is. — Raktári munkásként kezdtem, — mondja Józsi bácsi. — utána 1917-ben Szabadkára vittek vonatkísérőnek és egy évet voltam ott. Itthon megint csak mint raktári munkás folytattam. A Tanácsköztársaság itt ért Szekszárdon. Nem tudtam én akkor, hogy mi a párt, mi a munkásmozgalom, mi a szocializmus. Csak azt tudtam, hogy egyszerű munkás vagyok, így hát a helyem se volt kérdéses. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEJÉN megalakult a vasutasok és hajósok szakszervezete, Népújság 7 1974. január 27. s abba elsőként lépett az akkor húszéves Pál József. Emlékezetében tartja a Tanács- köztársaság néhány Tolna megyei mártírját, hiszen jó ismeretségben állt Soós Sándorral, Ocskó Lászlóval, Bencze Ferenccel, akiket a dühöngő fehérterror később meggyilkolj — Erről már nem szeretek beszélni. Rég volt és sajnos megtörtént Egy biztos, sosem felejtem el Soós Sándor kivégzését. Nem ismertem rá szegényre, úgy megkínozták. Józsi bácsi az orvosi tilalom ellenére cigarettára gyújt. — Én jóformán gyerek voltam akkor, nem sokat tehettem. De azért a buliás után engem is lefogtak, s a Bartina utcai csendőrlalctanyába vittek. Ennek még ma is iszom a levét, hiszen az egyik vesémet később emiatt kellett kivenni. 1921-ben nősült meg Pál József. Meséli, hogy örökké megmaradnak emlékezetében azok az esték, amikor szolgálat után hazatérve asszonya azzal fogadta: nekünk nincs vacsora, csak a gyerekeknek. — Mondtam erre, iszunk jó sok vizet, azután alszunk. Hát így volt. Sokat zaklattak engem az 1919-es dolgaimért. Például a társaim, akikkel egyszerre kerültem a vasúthoz, mind megkapták a kinevezésüket, tehát egyenruha, háromévenként magasabb fizetés járt nekik. Nekem nem. Végül 1935-ban rendeződött úgy-ahogy a dolog. Jött ide egy új állomásfőnök és hivat magához. Mondja, Pál, hogy végzi maga a munkáját, hogy még mindig nem nevezték ki? *— kérdezte. Én meg mondom rá, hogy úgy, ahogy a főnök úr látja. Erre azt feleli, a munkámban semmi hiba. No, én akkor elmondtam neki mindent 1919-ről. Megjön Pál néni a piacról, nyitja a konyhaajtót, hideget hoz magával. — ötvenharmadik éve élünk együtt. Ezt a házat is együtt szereztük. — De hogy? Azt mondd el! — szól közbe az asszony. — Én ezért a házért huszonkét évig fizettem, mivel az öreg tulajdonosokkal eltartási szerződőst kötöttünk. Minden évben adnunk kellett a ház fejében egy százhúsz kilós hízott disznót, négyszáz liter jó bort, négy mázsa búzát, négy mázsa kemény- és négy mázsa puhafát, meg negyedévenként ötven pengőt. Mindezen túl fizettük a ház adóját is. A FELSZABADULÁS IDEJÉN, 1945-ben lett szakszervezeti tag, 1947-ben pedig párttag Pál József. 1947-ben egyhónapos pártiskolára küldték. — Utána alakítottuk meg a vasúti pártszervezetet, aminek én lettem a titkára. Ez nagy szervezet volt akkor, nagy körzet tartozott hozzánk. Harminchét taggal kezdtünk, de később többen lettünk, mivel újakat neveltünk ki magunk mellé. 1954-ben a városi párt- bizottság tagja lettem, s munkám mellett tizennégy hónapig láttam el a káderügyeket. — Józsi bácsi, a felesége soha nem neheztelt magára? Hiszen mindig úton volt, munkaidő után is. — Nem. Sőt, ha bajban voltam, ő biztatott, mellém állt. Nagyon megértő, jó asszony a feleségem. 1954-ben a túlfeszített munka miatt idegösszeroppanást kapott Pál József, s hónapokig tartották kórházban. *— Két gyerekünk van; A lányunk a szakszervezeti könyvtárban dolgozik, a fiam mérnök... Nem is tudom, mondjam-e? Talán most is annak a betege vagyok. Az ellenforradalom alatt Svédországba ment, ott is van. Feleségemmel 1959-ben meglátogattuk, ő háromszor volt idehaza? Mit csináljak? Nem foghattam meg a kezét, hogy maradj fiam, az apádra hallgass! * — Csendes a ház, ketten lakják. Jönnek-e néha látogatók? — Nincs hiány bennük. Ugye, a lányunk, a családja és az elvtársak. — mondja Józsi bácsi. — Ha netán beteg voltam, már másnap jöttek a szakszervezettől, látogattak, vigasztaltak. — Mit csinál napközben? — Én már semmit. Reggel behoztam ezt a kis fát. Utána ledőltem, mert belefáradtam. — mondja, alig észrevehető mosollyal. 1967-BEN ÉS 1969-BEN, tehát két alkalommal kap*a meg Pál József a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Kétszeres tulajdonosa a Szakszervezeti Munkáért kitüntető jelvény aranyfokozatának, az Élmunkás jelvénynek, a Tanácsköztársasági Emlékéremnek, a Magyar Békemozgalom jelvény arany fokozatának. — Boldog ember, Józsi bácsi? — Igen, az vagyok. VARGA JÓZSEF Felvenni, vagy felkenni Szerencsére még idejében a kezembe került az Ez a Divat januári száma. Többek között megtudtam, hogy fiatal fiúknak tavasszal a bézs színű tűzéssel díszített, tengerészkék blézert kék-bézs pettyes masninyakkendővel illik viselni, hogy Carven a koktélruhát fekete bársonyból ajánlja... Ezért azonban kár lett volna négy forintot kiadni, mert hát istenem, mi tagadás, koktélpartira nemigen jár az ember és sokan anélkül is kitűnően érezzük magunkat, hogy tudnánk, mi az a dzsömper, vagy Trench coat. A pénzt azonban nem dobtam ki hiába; az arckikészítés legfrissebb divatját a tehető legtökéletesebben elsajátítottam. Mindenekelőtt azt, hogy ebben az évben tartózkodni kell a mesterséges színektől. Helyette: barna színnel kell alapozni, halvány mályvapiros színezést felrakni, de nem harsányan, csak annyira, mint akit pirosra csípett a téli szél... A szemhéj világos alapra pasztellszínű réteget kap, a szem alatti táskát, vagy a fáradtság bármilyen más jelét elfestjük. A szempilla spirálozása feketével történik, de a szemöldök színe követi a hajszínt, még akkor is, ha valaki^ parókát hord. A szemöldököt vékony félhold alakúra szedik, ezáltal az egész arc némi csodálkozó jelleget kap. Mintha a tükörbenéző azt mondaná: „Ó, ez a szépség én vagyok? Ez igaz?1' Képzelőerőm teljében; látom a magyar dolgozó nők társadalmát, amint a napi nyolc órai munka, mosás, leckekikérdezés, vacsorafőzés fáradalmaitól nem letörve, fején parókával, éppen a tükör előtt csodálkozik. Sőt, látni vélem a férjüket is, akik úgyszintén csodálkoznak: „Ű ez lenne? Ez igaz?” Tehát az most már világos, idén a jelszó: el a mesterséges színektől! Ami pedig az adottságokat illeti. Ki tudta azt eddig, hogy az arc „neon testrésze” a szem és a száj? Ki gondolt arra, hogy a látószervünk, valamint a beszédre és táplálkozásra szolgáló berendezésünk úgy világít az arcon, mint a fényreklám az éjszakában? Hálisten- nek, kevesen . .. Igaz, az esti kikészítésre is van recept Báli divat: a már teljesen kikészített arcra rendszerint báliétól pici virágot festünk. No, nem egész csokrot, csak egy szerény kis szálat a jobb halántékon pedig igen jól mutat egy szívecske . .. Szóval — Ó, mi naivak! — azt hittük eddig, hogy olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, s akinek nem tetszik, ne nézzen ránk, akinek meg tetszik, annak olyan mindegy, hogy milyen a szemünk, kicsi, vagy nagy a szánk. De ha ez olyan egyszerű lenne, de jó is lenne! Tudniillik: a modern nő optimista kifejezést ölt. Értik? Nem az arckifejezése optimista, hanem az arcán lévő arca optimista. Ezen belül az ajka cakkos vonalú, szív alakú. Nem ám festeni világnak! Hol vannak már azok a régi idők, mikor még élveteg jelleget kölcsönzött a megvastagított ajak. Messze, kérem, nagyon messze. A cakkos ajak a keskenyre kanya- rított szem ugyanis romantikus babaarcot mutat! És optimistát, szerény kis virágszállal a bal halántékon! Csak valaki össze ne keverje, és nehogy a szemét kenje cakkosra és a száját kerekre. Én különben optimista vagyok. Talán egyszer divatba jön az is, hogy a jól bevált saját arcunkat viseljük. A cikkírónak pedig mindnyájunk nevében megbocsátom a cakkot, a neont, a szívet, a virágot és az optimistát. Ugyanis férfi. V. M. Kakas-paszta A Kakas-pasztás, piros bádogdobozt tizenöt éve őrzöm. Kedves emlék H. Józseftől, aki a szekszárdi Jókai utcában lakott. A paszta-dobozt akkor kaptam Józsi bátyámtól, amikor már vagy hatodszor találkoztunk, és a hatodik liter kadarkát is megittuk. A dobozban horgok voltak, jó erős, békebeli horgok. Józsi bátyám horgász volt, örök életében „futókártyás”, azaz talpai voltak az engedély lapjai. A horgokat és a dobozit ajándékba kaptam, ő már nem járt a vízre, mivelhogy a 85. névnapot is megülte, szép csendes egészségben, de annyira egészségben nem, hogy a vízre tudjon ballagni. Mert a víz is elment már a város alól, ahol ő még gyerekkorában, a század- forduló előtt, a Pacsirta-dűlőben, meg az alsóvárosi temető alatt is szép pontyokat, csukákat fogott. A dobozhoz, horgokhoz történetet is kaptam. * — A nagyapám apja mesélte. A múlt században, itt a Bakta oldalában volt a tanyás házuk, mert tanya is meg ház is volt az egyben, nem úgy, mint a sárközi embereknek, akik nyárára merítek a hegyre. A szekszárdi paraszt az ott tanyázott mindig a högyön. A nagyapámnak is volt egy darab szőlője, tán kilenc láncalja. és részibe dolgozott a módosabbaknak. Ebből éltek. A szőlőből bort csináltak, a bort eladták. Akó- ban számoltak. Kapott húsz akó részbort, meg harminc volt a saját. Ez jó termésnek számított. Jöttek a cenzárok, megvették, nagy, erős kocsikkal, nagy hordókkal megálltak a belvárosi templom előtt, akkor még ott volt a piac, meg a nagypince. Oda hordta mindenki a bort, amit a cenzár előre megkóstolt. Szóval odavitték a bort. A vizi emberek tudták, hogy ezen a napon van a városban pénz, ők is megjelentek. Jöttek a kis osiklikkel, a nagyobb molnárladikokkal. Halat hoztak, meg lisztet. A liszt az Alföldről származott, mert a dunai molnárok, az alföldi Bogyiszlóról vették a búzát, — a nagy gátépítés előtt Bogyiszló még alföldi község volt. Szép lisztet hoztak mindig. Nyolc-tíz molnárladik jött rendszerint a vásárra. Lisztes képű molnárlegények bontották a zsákokait, pergették tenyerükből a lisztet, étvágyat csináltak az asszonyoknak — mert az asszonyoké volt a lisztvásár, az embereké a borvásár. Szóval, megtörtént az alku: ki egy zsákkal, ki kettővel vett. A molnárlegények elszaladtak borért, kishor- dóikat megtöltötték, egy-egy borjút is beállítottak a ladikba, és elindultak a város alól a nagy vízre, az örökké surrogó vízimalmok felé. Szóval megtörtént a vásár. Azért mondom el ezt magának, mert itt, ahol most ülünk, még víz járt az én nagyapám gyerekkorában. Ott az utca végén, ahol most a kisbolt van, ahol a kórházépülete kezdődik, oda kötöttek ki a molnárok. Ott volt a lisztpiac. Itt, ahol mi ülünk, a szilvafa alatt, víz volt, meg sár. Meg minden. Csíkhalak, békák. * A történet megmaradt, Józsi bátyámnak *meg csak az emlékezete — nyolc éve szépen eltemették —. Házát a múlt héten kezdték szétszedni. A cigányok fölmásztak a tetőre, vágták, ütötték az évszázados gerendákat. hajigáliták le, rá az öreg szilvafára. A falakkal nem bírtak. Tömésfa], vertfalnak is mondják. Löszből verték a múlt század közepén. Kemény, mint a beton — ha száraz. Ha eső éri, omlani kezd. mint melegben a vaj. Józsi bátyám házának a hét elején nekiindítottak egy dóserlapos traktort. A ház eltűnt a föld színéről, a kútba benyomattak minden szemetet. Az utca végén, ahol Józsi bátyám szerint a molnárok ki szoktak kötni nagy ladikjaikkal, két hónap alatt fölépült egy hatszintes ház. Öt szinten lakások vannak — harminc összesen —, az alagsorban pedig garázsok, meg a hőelosztó gépek. Józsi bátyám dédunokája ötvenes népboltban. pénztáros az A Kakas-pasztás doboz ott van a fiókomban értékes holmik között, értékes, filléres „vacakok”, de mindegyik valamilyen történetet tartogat, emléket emberekről, eseményekről — és ezért számomra nagyon értékesek. PÁLKOVÁCS JENŐ
