Tolna Megyei Népújság, 1974. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

I 1 ? Hősök városa A LADOGÄTÖt A BALATONIG Mottó: Harminc éwrefl ezelőtt, 1944. január 27-én, a szovjet csapa­tok szétverték a német fasiszták Lenjngrádot körülvevő gyűrűjét. JP* Icncszaz napos blokád után 9 város feíszabadult, Az ember nem születik hős­nek; de megtörténik, hogy akár akarja, akár nem, hőséé kell lennie. Ha élni akar, ha em­ber akar maradni, önmagáért és másokért legyőzhetetlenné kell válnia, A kilencszáz napos fasiszta blokád teljes szétzúzásának 30. évfordulóját ünneplő Lenin­grad azért lett Hős Város, mert hűséges lakói emberként élni. dolgozni, szeretni, gyer­meket nevelni, barátkozni akartak. Sétálni a Néva-parton< vagy a Nyeyszkij sugárúton, dolgozni a Kiroyrpl elnevezett gépgyárban, szórakozni a vá­rosi operettszínházban, gyö­nyörködni az Ermitáas kincsei­ben, vagy az Orosz Múzeum műalkotásaiban, kirándulni családjukkal a Ladoga-tóhoz, vagy Petrodvorecbe. A történelem úgy akarta, hogy mindezekért a leningrá- fü oknak élet-halál harcba kel­lett szállniok a szovjet hazára és szeretett városukra törő mindenre elszánt ellenséggel. Es ők harcra keltek, példa nélkül álló küzdelemben hő­sökké váltak és győztek. A hősök közül sokan, na­gyon sokan elestek, de még sokan élnek, emlékeznek és emlékeztetnek, őket kerestem Leningrádban. tőlük akartam hallani: mi történt velük. A FÜHRER PARANCSÁRA Leonyid Iyanovics Barko- vics a városi taxivállalat 50 éves gépkocsivezetője, két szép, komply fiú édesapja, számtalan kitüntetés tulajdo- sa: — 1941 őszén, amikor a fa­siszta seregek körülzárták Leningrádot, a mentőszolgálat­nál dolgoztam, mint gépkpcsi- villanyszerelő. 17 éves voltam akkor. A németek nem tud­ták rohammal bevenni a vá­rost. ezért háromszoros túl­erővel körülzárták, a földről és a levegőből rombolni kezd­ték. Arra számítottak, hogy akiket a védők közül nem pusztít el a gránát, vagy a bomba, azokat elpusztítja majd az éhség vagy a járvány. És itt félbeszakítom L. I. Barkovicsot, hogy ismertethes­sem a hitlerista fegyveres erők vezérkari főnökségének Lenin­grad sorsára vonatkozó külön­leges intézkedését, amelyet 1941. október 7. keltezéssel ad­tak ki és szó szerint így hang­zik: ,,A Hadsereg Főparancsnoká­nak (hadműveleti osztály) A Führer újból úgy dontpth hogy Leningrad, Moszkva kapi- íulálását nem szabad elfogadni, niég abban az esetben sem, ha az ellenség felajánlaná. Ennek az intézkedésnek a helyessége az egész világ szá­mára érthető. Ha Kijevben a? időzített aknák robbanása nagy veszélyt jelentett csapatainkra nézve, annál fokozottabb mér­tékben számolni kel) azzal Moszkvában és Leningrádban. Arról, hogy Leningrad aló van aknázva, és az utolsó emberig védekezni fog, maga az orosz rádió adott hírt. Nagy járványveszéllye! is szá­molni kell. Ezért egyetlen német katonának sem szabad belépni ebbe a városba. Aki vonalaink­kal szemben elhagyja a várost, tűzzel kell visszakergetni. A nem ellenőrzött kisebb át­járók létét, amelyek lehetővé teszik, hogy a lakosok egyen­ként evakuálhassanak Orosz­ország belső körzeteibe, csak üdvözölni kei!. A többi várostól kapcsolatban is be kel! tartani azt a szabályt, hogy elfoglalások előtt tüzérségi tűzze! és légitá­madásokkal földig le kell rom­bolni őket, és a lakosságot me­nekülésre kell kényszeríteni. A káosz annál nagyobb lesz Oroszországban, a megszállt ke­leti területek iQaigotásq és ki­aknázása pedig annál könnyebb, minél nagyobb számban mene­külnek Öros?or$j!pg belső terü­letei felé szovjet Oroszország vá­rosainak lakói. A Führernek ezt az akaratát tudtára kell adni minden pa­rancsnoknak. A Fegyveres Erők Főparancs­noksága vezérkari főnökének megbízásából: Jgdl.* AZ „ÉLET ŰTJA” És mpst következik ismét Leonyid Barkovics: — A körülzárt Leningrád ellátására, egyáltalán az élet­ben maradásra egyetlen hal­vány reményünk, lehetőségünk maradt: a várostól mintegy 50 kilométerre lévő Ladoga- tavon keresztül teremtsünk összeköttetést a Nagy Földdel, és így juttathassuk el a leg­szükségesebbeket Leningrád védőinek, és a Városból az anyaországba szállítsuk a pol­gári lakosok egy részét, min­denekelőtt a betegeket, a gyer­mekeket és az öregeket.-T- A Ladoga két partján, amelyeket az ellenség szünte­lenül ágyútűz alatt tartott és repülőgépekkel bombázott, he. tek alatt kikötőket, raktárakat, utakat kellett létesíteni, meg­szervezni az átrakodásokat, a szállítmányok menetrend sze­rű indítását és fogadását, az összeköttetés egész vonalának védelmét. így jött létre az örök emlékű „Élet Útja”, amely 1941 szeptemberétől 1943 januárjáig, a blokád át­töréséig egyetlen vékony, de elszakíthatatlan kapcsot jelen­tette a fasiszták által ostrom­lott Leningrád és a szovjet haza között. — Apám kezdettől fogva gépkocsivezetőként szolgált az Élet Utján. 1941. november vé­gén, amikor befagyott a La­doga és a hajók többé nem közlekedhettek, a gépkocsik vitték a szállítmányokat végig a tó jegén. Ám keyés volt a gépkocsi- vezető. Apám november 28-án hirtelen otthontermett és ma­gával vitt alakulatához. Mind­ez anyám távollétében történt, aki hazatérve, helyettem csak A bundás-cilinderes úr ide­gesen járkált fel és alá az utca sarkán. Ezt láttam már messziről. Mikor én is odaér­tem, hirtelen mellém lépett, és megszólított: — lírám, a legkisebb kö- nyöradományi is ... Csodálkozva néztem rá, ámbár az az alapelvem, hogy aki kér, annak adni kell. Ö megértette csodálkozásomat, és így folytatta: — Háztulajdonos vagyok, pesti háztulajdonos ... A szívem összefacsarodott, megszorítottam a kezét. Könny szökött a szemembe, mikor tovább mondta: — Tizenkét házam van. Mind négyemeletes.,. — Rémes! — mondtam én. — Tizenkét házban három­százhatvan lakó! Csupa nagy lakás, csupa nagy lakás! — Iszonyú! És nem fizet­nek, ugye, egy krajcárt se fizetnek? — Ügy van. Ketten egy krajcárt se fizetnek. De egy sárgaréz krajcárt tel — Ketten? — Igen, Ketten. Nagyon meg voltam törve. Megcsókoltam a háztulajdo­nos jobb arcát «- Köszönöm — mondta 6, —, köszönöm, a részvét szép. Azonfeliii Mnm lakásom üresen átt, — ürmsmf OrttaH lajdonot bai orvát egy pár soros búcsúlevelet ta­lált. — önkéntesként a 804. gép­kocsizó zászlóaljhoz vonultam be, ahol másfél tonnás, ma már nagyon törékenynek látszó GAZ típusú gépkocsira ültet­tek. Ezzel jártam éjjel-nappal a két part között a Ladoga jegén. Szállítottam élelmi­szert, lőszert, mindent, amit kellett. December végén, amikor még szinte alig volt légelhárí­tásunk, az egyik repülőtáma­dás alkalmával kocsim meg­7. — Máskülönben nem kellett volna bemutatkoznod — mond­tam. Elfehéredett az arca. Tud­tam. hogy szavakat keres, mi­nél tüskésebbeket. Nem kel­lett sokáig keresnie, — Semmit sem változtál — mondta —. épp olyan, öntelt vagy, mint voltál. Sarkon fordult és otthagyott. Nagy lett már addigra a sür­gés-forgás. Egymás után ér­keztek a tröszt kocsijai, a já­rástól tűzoltóautók iöttek. szá­mítva minden eshetőségre, ké­sőbb láttam visszatérni a mentőkocsit is. Volt tudniillik egy sürgető feladat. aminek végrehajtása nem kis veszély- lyel járt. Meg kellett menteni a berendezést, a gépeket, le kellett szerelni legalább az értékesebbjét. Ne is mondjam, hogy a feladatot biz apostolok vállal­ták. Kelemen már a nevemet kiáltozva keresett. Gábor Andor: Szegényke ról is szép. Azonfelül az egyik házmesterem fizetését is fel kellett emelnem... — Sokkal ugyebár? — Nagyon sokkal. Havon­ként 3 forinttal. Mert azt mondja, hogy most az embe­rek otthon ülnek éjszaka, nincs kapupénz-jövedelem. Nekem kellett pótolnom. — Havonként három fo­rinttal? — Annyival — mondta ő, és belemeredt az éjszakába. — Mi lesz velem? Mi lesz velem? — sóhajtotta. — És a családjával, nem­de? — Nem. Családom nincs. Agglegény vagyok. Ha csa­ládom volna, régen ki kellett volna irtanom, A legszűkö­sebb megélhetésre sem futja. Hiába minden. Nem futja. Lesújtottan álltam előtte. Vannak bánatok, amikre nincs se balzsam, se ír, se vi­gasz. Vörösmarty megírhatta a Kis gyermek halálára cí­mű elégiáját, én éreztem, hogy hiába írnék akármit, a földretaposottat nem tudnám felemelni... — Jóember... — mondot­tam —, jóember... hát mégis mi a szándéka? — Nem tudom — válaszol­ta tompán. — Talán eladom a járadékaimat... — 9aá mi — kiáUot­Semmisült, én pedig meg­sebesültem. Gyógyulásom után haza akartak küldeni assfd, hogy még fiatal vagyok. Nem mentem. Ismét kocsit kaptam, apámmaj együtt jártam to­vább a vastag hóval borított jégutat. — Egy alkalommal útköz­közben váratlanul elfogyott a benzinem. Hóviharban, ke­gyetlen hidegben állt meg a kocsim a tó jegén. Szigorú parancs tiltotta, hogy egymás­nak benzint kölcsönözzünk. Ugyanis ez — az üzemanyag 9 * n y — Egv percet sem késleked­hettünk. « Tudja, ahogy megközelítet­tük a fúrótornyot, gumicsiz­mában és vízhatlan köpeny­ben. a felünkön bánvászsisak- kal. egyszerire meghűlt ben­nünk a vér. Pedig a torony aljában ugyancsak forró volt a levegő a feltörő víztől is. meg a látványosságtól isi Mi­csoda erő szabadult ki a ke­zünk közül, atyaúristen! Ál­landóan úgy éreztük, hogy a következő pillanatban szétveti az egész tornyot, a Föld meg­nyílik alattunk, s mindenestől elnyel bennünket A cső sírt a nagy erőfeszítésben, de nem engedett. Elképzelheti, milyen munkát végeztünk mi ott Nem részletezem, ezt nyilván elmondták magának. Én azt akarom elmondani, hogy bennem mi ment végbe attól kezdve. Akár hiszi, akár nem: a legfeszültebb pillana­tokban, amikor minden kis mozdulatra ügyelni kellett, amikor már nem tudtuk, hogy tam ijedten. — Hiszen most aligha kapna értük valamit. — Aligha! — dadogta az ár­va. — Ha négymillió koronát adnak érte, akkor sok. De lehet, hogy még azt se ka­pom meg. — Egyebe nines? — Nincs. Egy birtokom, ami van Zala megyében... egy cukorgyáram Pozsonyban .., egy gőzfűrészem Szlavóniá­ban ... egy gabonatáram Bá­nátban ... úgy állok, mint az ujjam, mint a meztelen uj­jam! És mutatja az ujját. Csak­ugyan: a nagy gyémánt­gyűrűkön semmi ruha nem volt. Felvittem magamhoz az élet e kivert kutyáját. Le­ültettem az asztal mellé, ke­nyeret adtam neki, friss és jó ízű sárga kenyeret. Mohón evett, mgy falutokat nyelt. Szerettem volna a nyaká­ba borulni tönkrement em­bertársamnak. — Istenem — sóhajtott ő evés közben- — Hat hónapja nem ettem kenyeret! A sírás most már az én torkomon szorongott: — Hát mit evett, szegény barátom? — Csak zsemlét! -— mond­ta, és a hangja elcsuklott a zokogástól. (1918) [A héten volt Gábor Andor születésének 90., halálának 21. évfordulója. Írását a kettes évforduló alkalmából közöljük.)- szigorú kíporeiőzasa miatt =3' a kölcsönzőt is veszélybe so­dorta volna. Apám, akivel ezen az úton is együtt voltam, kivételesen ezt a parancsot megszegte és benzint adott ne­kem. Uticélunkat szerencsésen elértük, de apámat megbün­tették. Hát akkor ilyen is megtörtént velünk. Leonyid Barkoyics, aki a háborút Balatonfüreden fejez­te be, újévi üdvözletében ezt írta a fiaimnak: „Kívánom Nektek, hogy soha ne kelljen hazaszereteteteket olyan meg­próbáltatások közepette bizo­nyítani, mint amilyenben ne­künk, leningrádiaknak kellett.’’ GYERTYÁNOS ZOLTÁN Következik: A „Btokádkak", parancsnoka. • forró «szennyes lé, vagy a* teaadság marja az arcunkat. — bennem akkor is folyton a feltámadt «mlétafc kavarog­ták. Zsuzsával a kollégium bari ismerkedtem meg. Odahaza egyetlen gyerek voltam, anyám szülésznő, és mindenáron or­vost akart belőlem nevelni, de nem vettek fel az egyetemre, hát addig járt Ponciustól Pilá­tusig. amíg az ápolónő- képzőié sikerült bejutnom. lg* kerültem a kollégiumba. Anyámnak az volt a tervei hagy utána újra nekirugaszí az egyetemnek, a képzőről talán maid sikeresebben. Ne- kém semmi tervem sem volt Orvos szívesen lettem volna, de alapjában véve nekem mindegy volt, hogy mit fogok csinálni. Jól akartam élni. ’A kollégiumban csak a háló-: szobákat különítették el,' egyébként egész nap együtt le­hettünk a lányokkal. Ott vet­tem észre először, hogy ée milyen Jó vagyok” a lányok, nál. Zsuzsa sem mutatkozott kjJ vételnek. Úgy csüngött rajtam esténként a klubban, mintha a bálványa lennék. Pedig töb­bet tudott nálam, vagyis őszin­tébben igyekezett tanulni. De talán épp az én könnyedsége­met szomjazta. Nehéz bor szó­dát kíván. Zsuzsa árva lány volt. úgy küzdötte fel magát az ápcűpnőképzőig. s állandóan tele volt aggodalommal. Véré­vé vált a szorgalom, a többre törekvés. Gondolom, jólesett nekj egy kicsit lazítani ve­lem. Már az első hetekben igen jóba lettünk. Hanem, jó­ba lettem én ott másokkal is, és ahol sokan kínálkoznának, ott egyvalakivel nehéz kezde­ni valamit. Én hát azok közé soroltam Zsuzsát, akikről azt tartottam, hogy csak az alka­lom hiányzik hozzájuk. Félre ne értsen! Nem olcsó kalandokkal akarom én itt untatni. Art akarom. hogy megértse: milyen emlékekből táplálkozott az az érzés, amely ott a fúrótorony aljában fel­tört belőlem. Olyan messziről tört fel és olyan erővel, akár­csak a föld mélyéből a forró' víz. Sötétedésig dolgoztunk an­nak a forró víznek a zuhata- gában. Sikerült a legfontosabb alkatrészeket leszerelnünk. Nagy értékeket mentettünk meg ezzel, csakhogy az igazi érték, a gáz továbbra is sza­badon szökött a levegőbe, a szennyes lével együtt. Látja, a természet is néha mennyire könnyelmű! No. szóval. bealkonyodott tpár. amikor elvonultunk a fúrótorony alól. Elképzelheti, milyen látványt nyújtottunk. A libalegelőn úsv vettek kö­rül bennünket, mintha egye­nest a pokolból jöttünk volna. — Mosakod ianak le! -» mondta a tröszt főmérnöke. — Nem sok értelme lesz — mondta a harmadik brigadé- rps. — Amott sem járnak kü. lön bili. (Folytatjuk) jJk , Szüts László: Pokolfűz — K i s r e

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom