Tolna Megyei Népújság, 1973. december (23. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
í Babits Csokonairól A XX. század két nagy magyar írói nemzedéke, a Nyugat nagyjai és tanítványaik, újra fölfedezték a régi magyar irodalmat. Saját természetüknek és ízlésüknek megfelelően szellemi ősöket kerestek és találtak. Ady Csokonait. Petőfit és Vajda Jánost, Kosztolányi Balassit, Mikest és Virág Benedeket, Szabó Dezső Berzsenyit és Eötvöst, Laczkó Géza Zrínyit és Pázmányt. Móricz Zsigmond Kemény Zsigmon- dot és Tolnai Lajost választotta és ismertette. Babits nevéhez fűződik Vörösmarty és Arany modern értelmezése. Holott neki Janus Pannonius- tól Komjáthy Jenőig egész sereg íróportréja maradt, még ha nem is olyan terjedelmes tanulmányok formájában, amilyeneket két nagy kedvencéről és példaképéről többször is írt. Sosem szokták emlegetni, milyen melegen, sőt rajongva írt Csokonairól. Pedig nagy tanítványa, az ugyancsak debreceni Szabó Lőrinc éppen nekrológjában hívta föl a figyelmet arra, mennyire közel áll Babits világirodalmi érdeklődése éppen Csokonaihoz. 1927. november 29-én közölte a Debreceni Független Újság Babits üzenetét Debrecennek abból az alkalomból, hogy őt is meghívták az ottani Adv-naora. Ennek fakszimi. le szövege a következő: „Kedves emlékem az a pár nap, amit néhány évvel ezelőtt Debrecenben töltöttem. De Debrecent nem ez az egykét nap ismertette meg velem. Debrecent talán mindig ismertem; kora gyermekkoromtól fogva tudom különös levenője ízét. amit a Csoko- naiali ritmuséval együtt szívtam magamba, mint ahogy szereHk mindannyian, mert ez a debreceni levegő elválaszthatatlan eleme és alkatrésze a szert magyar levegőnek. Különös élmény volt ezt a lelkemben élő gazdag emlékezetű várost — o Múl*nak (és ahogy Ady mondja, a Maradandóság- nak) ezt a városát — mint friss. modem, fiatal és jövőbe induló metropoliszt látni mén testi szememmel; mén különösebb; ebben a friss, modern, szinte amerikaias lendületű metropoliszban is megérezni a mnnyar józanság városát, az ősi cívis-levegőt, s különösen a Kollégium szent városát. a Mannar Szellem egyik kiröpítő fészkét.” Az urbánusnak elkeresztelt Babitsról egyre inkább kiderül, mennyire telítve volt a magyar nénköltészettel, menynyire szerette a magyar népmesét és müven sokra tartotta Bartók Bélát. De diákkora óta többször megkísérelte a néni haneszerelésű lírát, sőt elbeszé’ő költeményt is írt népi főm ára. népies hangvétellé1. Érthető, ha Csokonait oly sokra becsülte. „A debreceni diák. — írta róla — vany olvasó és tanuló volt. Leikéből Hortobágy sóhajtott a kultúra felé. Az irodalom p°dig, ami eljutott. hozzá ... még a rokokó irodalma volt... Szavainak színe. íze és ereje minduntalan ellentmond a rokokó hideg kedvességének. S már maga az a fölszabadult gyönyörködés. a költő naiv öröme, amellyel a saját játékait kíséri, megkülönbözteti ezeket a rokokó etikettes játékaitól.” Fiatalkori összegezésében a magyar irodalom világirodalmi helyéről Csokonainak már egészen kiemelkedő szerepet juttat: „Kölcsey, Berzsenyi és Csokonai olvasmányaikkal és írásaikkal a világirodalom legnemesebb hagyományaiba kapcsolódnak.” Babits szinte saját fiatalkori fölfedező és hódító kedvét fedezi fel a fiatal Csokonaiban : „Temperamentumának teljes mohóságával szinte az egész európai irodalom asszimilálására tesz kísérletet... Már szabadon él az összes formákkal... Előszavain végigvonul a közös kultúra szereteté- nek és féltésének hangulata.” Művei közül elsősorban a Lilla-dalokat, a Dorottyát és a Lélek halhatatlanságát emeli ki. Az elsőről ezt Írja: „Csupa gyönyörködés és gyönyörűség. Érzésekben, színekben, szavakban, nem utolsósorban rímekben, s ritmusokban. Itt minden tarka és édes és hangos... A Lillá-ban finom, kecses játék, csengő rímjáték, gáláns szerelmi játék. A rokokó játékhaihoz hasonló. És vem is független azoktól. Csokonainál senki élénkebben át nem élte a rokokó anakreoni hangulatait, watté aui pásztorálmait. Lilla egy pajkos és érzékeny suhanc lírája: csillogó, tűnő színek, édes incseloések és kéjes szomorúság. Ez a suhanc néha naivul fejezi ki magát, néni zamattal és ennszéfűsénnel. Majd véginnróbálja, játékból, a legrafináltabb formákat, s legpresziőzebb jelzőket.” A Dorottyáról is van eredeti értékítélete: „Az ő szeme a valóságán csüng, s farsangi eposzának avult rokokója, dekoratív mitológiája éles és friss valóságképét keretezi... Bizonyos, hogy előreszaladt, egy realisztikusabb ízlésű időbe... Nem annak a kornak irodalma hatott rá, amelynek költője volt. De nem is annak a kornak volt költője, amelyben élt. Ö maga a XX. századot jelöli korának.” Babitshoz azonban valószínűleg a nagy filozófiai mélységű siratóének, a Lélek halhatatlansága állhatott legközelebb. Erről ezt írja: „A Lélek halhatatlansága remekmű... Hosszú-hosszú költemény, leszámolás élettel, halállal, hittel és túlvilággal, kicsit apológia is... Franciás alexandrinjaival egy XVIII. századi tanköltemény... Csokonai verse mégis modern, éppen nem hideg ész. Inkább csupa romantikus vívódás, s ahogy az egyes hiteket jellemzi, csupa couleur locale.” Mindezek az idézetek elszórva ugyan, de nagy példány- számú művekben jelentek meg, az Irodalmi problémák Magyar irodalom című tanulmányában és Az európai irodalom történetében. Az utóbbi egy közös svájci—osztrák kiadónál németül is, tehát Csokonairól formált jelentős véleményei a magyar irodalom iránt érdeklődő külföldi olvasóközönség számára is hozzáférhetőek. Európai irodalom- történetében számos világirodalmi párhuzamot hoz fel Csokonai életének és műveinek jellemzésére, ezek közül csak ezt a kettőt idézem: „Schiller állítólag szegényes viszonyok közt halt meg. Akik ezt mondogatták, sohasem hallottak Csokonairól.” A rrés’k pedig egyezik Adynak állás- foglalásával saját eszményeiről: „Csokonai és Petőfi a tipikus lírikus”. Az irodalmi köztuda+tal ellentétben tehát megint helyesbítenünk kell egy balhiedelmet Babitsról; ez a pár kiragadott idézet élénken ábrázolja pozitív értékítéletét Csokonairól. GÁL ISTVÁN VÁZLATOK M. Érdi Judit rajzó Csokonai koszorúja Immár a harmadik antológiát adta ki a Hajdú-Bihar megyei Tanács, Debrecen és a Hortobágy irodalmi emlékei után ezúttal Csokonainak szentelt egy kötetet. A hely- történet egyre divatosabb manapság, annak megannyi veszélyével együtt, hisz nagyon gyakran a kutatókedv és a szereplési vágy nem párosul megfelelő szakértelemmel, megalapozott ismeretekkel. A helytörténeti kutatásnak sajátos formáját választotta Hajdú- Bihar megye Tanácsa, midőn nem egyéni kutatások eredményeit teszi közzé, hanem kötetbe gyűjt egy 6ereg valóban forrás értékű irodalmi emléket, s ezeknek tükrében mutatja be Debrecent, a Hortobágyon vagy jelen esetben Csokonait. Milyennek látta két évszázad azt a költőt, akit most az évforduló ürügyén oly sokat emlegetünk? Ady ,,a legvidámabb és legsúlyosabb már- tírságú magyar költőnek nevezte”, s a Csokonai koszorúja című antológia ennek a Több mint százötven év elteltével az a ház, amelyben Goethe Rómában élt, végre fel- keltdtte a németek részéről azt a figyelmet, amelyet megérdemel. Kezdjük az elején. Az a ház, amelyben Goethe kétszeri római tartózkodása idején 1786—1787-ben, valamint 1788-ban, összesen tehát megszakításokkal kb. két éven át élt, Róma főútján, nem messze a Piazza dél Popolótól helyezkedik el a bal oldalon, szemben a Palazzo Ronda- ninival. Meglepően jó állapotban maradt fenn, szinte ugyanúgy áll ott, mint a XVIII. században. Kb. száz év- vei ezelőtt a római városvezetőség emléktáblát helyezett el rajta, amely olasz nyelven közli, hogy „itt lakott 1786 és 1788 között lohann Wolfgang Goethe, és halhatatlan műveket írt." És több mint száz év óta minden német idegenvezető röviden közli, hogy Rómában a Via de! Corson van az a ház. amelyben Goethe 1786 bán lakott. Mindeddig azonban ez volt minden. A ház második emeÁ ház, amelyben Goethe Rómában lakott létén lévő szobájában, amelyben hajdan Goethe lakott, az utóbbi évszázadban mindig magánszemélyek éltek. A lakást ennélfogva a közönség nem látogathatta. A Rómában járó turistáknak pedig meg kellett elégedniük azzal, hogy kívülről nézzék meg a házat és elolvassák az olaszoknak szóló emléktáblát. Az olyan turista számára viszont, aki tiszteli Goethét és magával vitte Rómaba Itáliai utazás című könyvét, ez nagyon is sajnálatos. Ha eltekintünk Goethe frankfurti szülőházától és weimari házától a világon alig van más olyan hely, ahol ilyen sok időt töltött volna, amelyről maga is ilyen részletesen beszámolt volna, és ahol két éven át ilyen jól érezte volna magát, mint a római Corsón levő házban. Goethe 1786. november 1-én, alig egy órával azután, hogy Rómába érkezett a Porta dél Popolón, ahol a vám volt, rögtön ebbe a lakásba költözött. Ebben élt akkoriban barátja, Tischbein festő, aki átengedte néhány szobáját Goethének. Később, amikor Tischbein több hónapra Nápolyba költözött, Goethe lett a lakás egyedüli ura. Nagyon szerette, főként nagy, utcai szobáját. Ezekben a termekben telt Goethe római tartózkodásának jó része. Itt dolgozott az Iphigénián, a Tasson és más műveken. S itt állította fel a hatalmas Juno-mellszob- rot, amelyet olyannyira csodált. Itt rendezte azt a híres koncertet, amelyen részt vettek Angelika Kauffmann, Reif- fenstein tanácsos és barátai, és amelyrő1 később Rómában olyan sokat beszéllek. Ebből a lakásból hallgatta éjszaka a rómaiakat a Corsón énekelni és kacagni. Itt töltött szerelmes éjszakákat fekete, fürtös Faustinájáva1, akinek karjaiban, ami- kor az elaludt, gyakran írt verseket, s akinek csupasz hátán, amint római elégiáiban elárulja, csendesen kopogó ujjakkal számolta a hexameter mértékét. Sok másról is beszámol a lakással kapcsolatban az Italienische Reisé-ben, amely egyik legcsodálatosabb műve, s amelyből az egész embert, jellemét és lényét közvetlenebbül kiérezhetjük, mint bármely más alkotásából. S ha igaz az, amit Goethe egyszer bevallott, hogy egész életén át csupán néhány napig volt valóban boldog, joggal feltételezhetjük, hogy e boldog napok közül néhány éppen itt a Corsón álló házban jutott osztályrészéül. Elsősorban a Goethe Intézet vezetőjének, dr. Marschall von Biebers- teínnek az érdeme, hogy ösztönzésére — egyelőre kilencévi időtartamra — kibérelték Goethe római lakását, kb. olyanná alakították, amilyen okkor lehetett, és kicsiny Goethe- múzeumot hoztak itt létre, melyet az elmúlt hetekben nyitottak meg. Goethe és Róma minden tisztelője számára jelentős kultúrtörténeti esemény ez és örömet jelent ezentúl a Rómába látogatóknak. költőnek utóéletét mutatja be, • kezdve a kortársi visszaemlékezéseken egészen mai költőink vallomásáig. Az első megnyilatkozások 1792-ből valók: Kazinczy levelének kétsornyi részlete és Pálóczi Horváth Ádám verses levele, majd sorra következnek a ma már jobbára feledett kortársak, mint Fodor Gerzson, Szabó Mihály, Vályi Klára. Simái Mező István, Kovács Sámuel s a jóbarát, Fazekas Mihály. Az antológia egyik jelentős értéke éppen az, hogy ismeretlenségbe merült költőket szólaltat meg, szinte új életre keltve a méltatlanul felcdette- ket. S ami már ebből következik: egy mindennél teljesebb Csokonai-kép rajzolódik ki az olvasó előtt, hisz úgy ismeri meg a költőt, ahogyan a kortársak, majd az új és új nemzedékek látták. Bényei Józsefnek, n kötet szerkesztőjének szándéka így találkozik a legjobb értelemben vett ismeret- terjesztéssel és ha úgy tetszik, helytörténeti kutatással, mert valóban mindennapi olvasmányul szolgál könyve, ahogy utószavában írja. „népművelőknek, pedagógusoknak, diákoknak, mindenkinek, aki a verset szereti, s aki tisztelettel emlékszik Debrecen legnagyobb költő-fiára Csokonai Vitéz Mihályra. Serkentő akar lenni ez az antológia ahhoz, hogy vegyük le a könyvespolcról egyre többször az ő verseit. A legszebb szavú magyar poéta volt.” A Csokonai koszorúja példa lehet arra, hogyan lehet méltó módon tisztelegni egy nagy költő előtt, s arra is, hogy egy évforduló ünnepi kiadványát hogyan lehet mindenkihez szóló. valóban hasznos könyvvé tenni. A verseket Bényéi József válogatta, s ő is szerkesztette n kötetet, melyhez Kiss Tamás írt hasznos, érdekes bevezető tanulmányt, melyben végigkíséri Csokonai csaknem két évszázados utóéletét, hatását. Cs. L.
