Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

JLTa kimondjuk a nevét er- re gondolunk: a magyar rokokó. Chloé szólítja Daphnist, ő pedig a hajnalnak énekel, a rózsaujjúnak, mert a rododaktülosz eosz ismét személyes valóság, amint az is valóság, hogy „emeli Zephyr nectárral tölt szárnyait”. A ligetben, a „tanúnak hívott ligetben” Lilla szép nevét visszhangozzák a nimfák, s filomé. Iák dalolnak, boldogan és önfeledten, a kegyes gráciák pedig táncolnak, pontosabban táncot lejtenek az örökké zöld pázsiton. Watteau és Frago- nard világa ez, lampionos kerti ünnepélyekkel, nimfákkal. borággal koszorúzott Bachusszal, s ha néha csikóbőrös kulacs is kerül az asztalra, ez is jó mulatság, éppúgy, mint özvegy Karnyóné vagy Tempefői bohóságai. Ügy tűnik, Európa folyton ünnepel ; Velencében félévig tart a farsang, a koldusok is álarcban kéregetnek, az apácakolostorokban bábszínház van, s az égi jegyesen kívül földi jegyesekkel is köttetnek boldog és boldogtalan frigyek vagy még inkább alkalmi viszonyok. De közben valami más is történik: Boucher gyönyörű női-.ek, akik már minden ruhájukat ledobták, fejük a fűrészporos kosárba hullik, a szép királynő. aki áttáncolta életét, a bakó hívására vár, emitt pedig egy hóbortos császár az aufklärista szerepét próbálja, miközben egy másik bakó, aki majd a budai Vérmezőn szolgálja a jóvátehetetlen kegyetlenséget, már nyugodtan fenheti bárd- ját.

Ünnep van. pásztoridill, örök tavasz és nem múló fiatalság, s mi van még? A gráciák közben már szedelőzködnek. a nimfák megkeresik ruháikat, s haza mennek a pásztorok is, legtöbben azért, hogy fegyverrel cseréljék föl kampós botjukat. S közben Európa keleti zugának legkeletibb csücskében egy ifjú — sajnos, örökké ifjú — költő, bizonyos. Vitéz, Csokonai Vitéz Mihály, komolyan veszi az örök tavaszt, a gráciákat, s a boldogságot is komolyan veszi, mert még nem tudja, hogy soha semmi köze nem lesz hozzá.

A múzsákkal társalkodik, meghitt viszonyban van a természet jelenségeivel, s úgy mellékesen az örökkévalósággal is, de erről egyelőre fogalma sincs. Ahogy környezetének sem. Ahol megjelenik, fény lobban körülötte, de ezt sem látja senki. A komáromi lányos házban is — elvarázsolt királyfi — csak az ág- rólszakadt vándort látják benne, aki szerelemről beszél és versekről, de fogalma sincs a búzaárról. Senki nem is sejti, hogy ez az éhenkórász szerelmes. az örökkévalóság el jegyzettje, aki tudja, hogy „egyedül a tudományok teszik halhatatlanná az embert, kivált a poézis”, s bele kell törődnie abba, hogy a szépséges Lilla kilép a versek bűvös köréből, hogy Vajda Júlia néven másnak nyújtsa kezét. Végső kétségbeesésében mindent megpróbál. leveleket ír a hatalmasoknak. a diétán nagyurak előszobájában kuncsorog, aztán úgy gondolja, hogy mérnök lesz. a múzeumnál remél állást, majd szatócsüzletről ábrándozik, s arról, hogy fölcsap marhakereskedőnek, s közben egyre vastagabb falat épít köréje a magány; kis házuk leégett, anyjával egy szobába szorul, betegen, egyre betegebben, de semmit föl nem adva.

A debreceni Darabos utcai

ház egyetlen ablakán kitekint.

Népájság 9

1973. . -m'.-r 13.

Csányi László:

Csokonai

ve ugyan mit látott a világból? Mit mondott néki a gondtalan és könnyelmű rokokó, mit hallott, ki a bűvös varázsfuvola szavából? Mindent. „Semmi tudományban sem volt ő járatlan” — írja kortárs életrajzírója, Dom- by Márton, egyaránt bírta a zsidó, arab. görög, latin, olasz, francia, s német nyelvet, hogy „rajtok könyveket folytában olvashatott”, s a kortárs fájdalommal folytatja: „Egy ily készületű. s pallérozottságú ifjú micsoda tudomány-óriást jövendöl vén korában a maga nemzetének!”

S most azt kérdezhetnénk, mit kezdett ezzel a tudománynyal, s azzal is. amit a lángész formál ismeretből és ihletből, a poros Debrecenben, ahol csak annyit tudtak Árkádiáról, hogy ott bőséges marhalegelők vannak? „Nincs semmi az egészen kívül” — tanítja jóval később Nietzsche, a másik nagy magányos. s kevés költő volt a viiágiroda- lombap. aki ily egyetemesen érezte volna az „egészet”, korát és aminek utána kell jönnie, a XX., XXI. századot. Nem a kései elégtételt, hanem a benneélés örömét, az univerzális önértelmezést”, miként egy XX. századi filozófus. Husserl. nevezte, természetesen anélkül, hogy akár csak hallott volna Csokonairól.

Ez az univerzális önértelmezés egyre sűrűbb magányban valósul meg, szava már a szomszédba se hallik át, pedig folyton Európához beszél, mert tudja, s mily fájdalmasan kell tudnia, hogy a legjobbak közt a helye, „ember és polgár”, tehát szabad, akkor is. midőn végleg megköti a debreceni sár. Tragédia? A magány hősiessége, a végsőkig kitartó kötelességtudat, mely akkor sem mozdul Őrhelyéről, amikor már látszólag semmi értelme. Az eljövendő századok oly érzékletesen jelenlevők számára, mint mindennapjai, de azt is tudja, hogy e vigasz nélkül is érdemes. Minden ellene fordul, szegénység, szerelmi csalódás, a világ hűtlensége, s a magányos, aki végképp magára maradt, a magányosságot szólítja: Áldott magányosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet.

Mit is jelentett hát számára ez a végső egyedülvalóság, melyhez képest még Nietzsche hetedik magánya is derűs közeg? Próbatétel volt. vagy megalkuvás. múzsák szelíd társalkodása vagy fogvacogta- tó félelem? Talán mindegyik, de bármi volt is, mindent javára fordított. Mert, ha csak így lehet, hát legyen így, erényt csinálva a kényszerből, nem Debrecennek, nem a feledékeny Európának, hanem saját magának, szinte a csend, dél feleselve mondta el, amit el kellett mondania.

S talán ez a legnagyobb csoda ebben a csodákat termő életben. ..Nékem zöld olajág, s rózsalevél fedi Békés homlokomat” írja Virág Benedek úrhoz, „míg Lillán zokog”, a „szép kínzón”, aki „kedvese karjain A Cythere lugassa közt Próbálgatja nevem mesz- sze felejteni”. Hihetünk-é a zöld olajágban és a rózsalevélben, mikor egv helven maga is felsóhajt: Ki ád a sok

örvendésre. Ki ád a verséneklésre Annyi erőt már nekem? — vagy inkább azt kell mondanunk, hogy a felismert elhivatottság mindent megszelídít közelében, s a szegénység és a bánat is emberi arcot kap. Vagy ennél is többet, mert- magában hordja a megfogalmazás parancsát. a fel- lebbezhetetlen kényszert,

amely alól nem tud kibújni. Az ember a poézis első tárgya, írja egy verse fölé, s mindent emberi mértékre vesz, saját kínját, rövid élete minden keserűségét is.

Talán ez a titka. S ha csalódnia kell mindenben, ha áthatolhatatlan falat rak köréje a magány, tudja, hogy nincs egyedül. Megismeri és megfogalmazza a világot, s ír, hogy valóban ne legyen egyedül. ír, mert csak a szóban bízhat, amit a csend sugall, a világ és lelke csendje. Már át se tudná törni magánya falát, ez majd azok gondja lesz, akik utána jönnek.

öt már csak a végtelen érdekelte, halálos ágyán is, midőn „szája és nyelve már koromfeketére üszögült”, „Utoljára pedig — ahogy mór idézett Domby Márton írja — a Volf véghetetlen matézisének terhe alatt holt meg: mikor ágyba feküvén. kezei azt nem bírnák, mellére tévén úgy olvasván azt. hogy szoktassa előre képzelődését azon vég- hetetlenhez, melybe menendő vala.” Győztesként lépett át magányából a még nagyobb magányba, mert tudta, nagyon jól tudta, hogy amit maga után hagyott, beszél helyette, mindörökké, amíg magyarul szólunk.

GALAMBOSI LÁSZLÓNÁSZ

Csönget a szán. Sugarak lécein siklik a Nap. Vőlegény pattan elő.

Hajlik a mennyei nő.

Röppen a hószagú föld. Izzik a tánc. Aki tölt, tudja, ha telt a pohár: lángol a télben a nyár

Kongat az álkonyi táj. Nyílik a csókteli száj. Hajlik a mennyei nő. Vőlegény pattan elő.

Pendül a lant. Jön az est. Fénylik a fátyol, a test. Hallgat a Hold. Jön az éj. Serken a mámor, a kéj.

BODA ISTVÁN:

TÉPETT TAKARÓ

Kőre a szél. A füvekre dől az arany.

A délutáni tájon omlik az inda füstje.

Meddig? a múltam habja a számig elér.

A fájdalmat az ember rejti és letagadja.

Ingünk sója kiszáradt, mint a bőr meg a, test.

De a dac, de a kín égeti most is a számat.

Rajtam is mind ez a régi rettenet és menedék. Árnyékot ont a világ, őszben a nő meg a férfi.

Szép fejüket csoda hó az idő meg a lélek ezüstje. Pólyálj be szívig, állig hűség, te tépett takaró!

Egy hajdani pedagógus arcképe

A PROFESSZOR. Kemény vonású, kissé öntelt, most azonban mintha ideges lenne. Az ajka rángatózik néha.

— Minek hozakodik ezzel

elő kérem? Kit érdekel az most már, hogy milyen pedagógus volt? Arról írjon az úr, milyen költő volt! Ahhoz semmi közöm! És tudja mit?! Fenntartom azt, hogy pimasz volt, fennhéjázó és pökhendi, így könnyű a diákok kegyeibe belopni magát... Olvassa kérem a jegyzőkönyvet: a

poétái osztály praeceptora ügyében a vizsgálat megtörtént oly módon, hogy a saját mentségére felhozott feleleteit is meghallgatták, s a tanúk ellene szóló vallomásait is gondosan összevetették...” Láthatja az úr, körültekintőek voltunk. A költészetben lehet valaki bátor, de a kollégium falain belül húzza meg magát, alkalmazkodjék a törvényekhez, az előírásokhoz és a feljebbvalóhoz. Végeztem kérem.

A professzor kidobott. Mit tehetnék mást, én is elsétálok a város széléig. Öt is eddig kísérték a diákok... Aztán másfele vette az útját. Költött és körmölt, örült a szerelemnek és csalódott a szerelemben. És másutt újra a katedrára állt.

A TANÍTVÁNY. Tisztség- viselő a vármegyénél, megfáradt ember már. Amikor a renitens pedagógusról kérdezem, felderül az arca.

— Milyen jó, hogy erre is kíváncsi. Az emberek többsége a költőt tartja számon, s ez így is van rendjén. De a katedrán is nagyszerű volt... Ezt számon tartja-e az utókor? Én az emlékezésemben csak erről írtam: „.. .nappal a tanítványai között volt, kellemesen és mulattatólag tanította a különben száraz deák- retorikát. Tanított egyebeket is — mint száraz tudományt. Bo- íanicát, Históriát, természet- históriát — melyet tanítványai

tőle gyönyörűséggel — sőt örömmel hallottak és tanultak — szerették... mint barátjokat, testvérieket, attyokat, soha egyik tanítványát se bántotta, de ő se tett embertelenséget, se törvénytelenséget... — ha tanítványa gyengélkedett felfogásban ott kezdette a világosí- tást, ahol tanítványának felfogható eszét állani észrevette — s a tanítvány örült útba vezettetésén — s nem volt oka eltsüggedni.”

A GRÓF. Tulajdonképpen nem csalódtam benne. Kissé fáradt, vagy inkább fáradtságot mímelő, felvilágosodott úr, hanyag eleganciával fogad. Kissé cinikus is.

— Nem is gondoltam, hogy az utókort érdekli a mecénás véleménye róla. Hiú volt és érzékeny, amilyennek egy költőnek lennie kellett. Én szerettem, főleg az öntudatát. Következetes Roueseau-vonzal- mát. Kitárulkozásait egy finomkodó, arcrejtegető, udva_. riaskodó korban, öntudatát szerettem azért, ahogy paro- lázott velem: az iskolaalapítóval, s nem mint földesúrral. Hogy milyen pedagógus volt? Erről nemigen tudok. Tudom már mire céloz, a feddésre, amit tőlem kapott! Amiért abban a darabban a Rákóczi- dalt énekeltette diákjaival a játékszínen! Nézze, tulajdonképpen nekem tetszett az a darab... A feddést meg ő 6e vette komolyan. Ö tudta azt, amit maga talán nem, hogy néha „reálpolitizálni” is illik egy magyar grófnak, aki a hírhedt felvilágosultsága miatt amúgy sem túlságosan kedves az udvarnál.

A KÖLTÖ. Szeretnék eloszlatni egy tévhitet. Nem olyan fennkölt és klasszikus, mint

amilyennek az eszmények és versek alapján képzelik. Látszik. megint átírta az éjszakát.

— Tömjént és korbácsot igen bátran osztogatni! Hisz ön ebben? Ha igen, csak akkor érdemes szót váltanunk... Én azzal a poétával szemben is ezt tartottam mércéül, akit ön emleget. Meggyűlt a bajom a civis professzorékkal emiatt. Pedig ők gyűlölték. Kicsapták a kollégiumból is. Jóllehet érdemes magister volt. Persze, persze, ön éppen arra kíváncsi, hogy milyen volt a katedrán. De miért erre? Arról írjon, zengjen, hogy milyen volt a költészetben. A pedagógia egy aprócska darab életében. No igen pedagógusnak kiváló volt, de hát mit tesz ez? Követte Rousseau-t a pedagógiában. Lássa én a politikában próbáltam követni és Kufsteinben volt némi alkalmam elmélkedni efelett... A magatartás persze lényeges. A pedagógusmagatartást nála a költészete határozta meg. Ezt leírhatja a lapjában kérem. De tudja én bizonyos vagyok benne, hogy nemigen fontos az olvasóknak. Hiszen a korban, ahonnan ön idejött, már nem újdonság ez a pedagógustípus... Az a kor... az a kor...

A TANÁRNŐ. Óráról jön. ö is meglepődik amikor nem a költőről, hanem a pedagóguselődről faggatom.

— Nézze én azt hiszem, ha magunk elé képzeljük, mint pedagógust, akkor példakép lehet ma is. Kevés ilyen pedagógus van. Gondoljuk csak végig. Amikor ebbe az iskolába érkezett nagyon közel volt már az év végi egzámenek ideje. Ahogy a jegyzék mégis megemlíti: a vizsgákra már egészen nagyszerű eredményeket produkáltak diákjai, Tehát

a didaktikához kiválóan érthetett. A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy rajongtak érte a diákjai. Nem használta a korban egyébként általánosan elfogadott fenyítést, mégis fegyelmet tartott. Nem vakfegyelmet, hanem olyan rendet, melyet szívvel, önként vállal a diák. Esténként is találkozott gyerekeivel, őszintén beszéltek a világ dolgairól. Ezt nevezzük ma egyébként a demokratikus tanárdiák viszonynak. És ami fő: híve volt az öntevékeny műkedvelő mozgalomnak. Már akkor! — gondolja csak végig'. Hány iskola van ahol ennek még mindig nem látják értelmét. Darabot írt, a diákjaival közösen játszották.

A DIÁKLÁNY. Felszabadultan beszél arról, hogy szívesen írna pályázati dolgozatot a költőről. A szerelmi lírájáról elsősorban.

— Higgye el, én is azt mondom, hogy a költő és a tanár egy volt benne. Hiszen nagyon kevés lehet azoknak a magyartanároknak a száma, akik olyan felszabadultan beszélnek a szerelmes versekről, ahogyan ő beszélt róla akkor. Szinte élvezi az ember, ahogy maga elé képzeli az óráját! Ahogy gátlás nélkül, őszintén beszélnek a diákok. Mi itt a gimnáziumban büszkék vagyunk arra, hogy az iskola az ő nevét viseli. Csak tud ín, arra is gondul az ember, hogy ezt ő akkor hitte-e. gondolta-e itt. Azt hiszem igen. Talán...

A renitens pedagógust Csokonai Vitéz Mihálynak hívták, hívják.

A róla mondottakat a debreceni kollégiumban, a keszthelyi kastélyban, a kaposí megyeházán, a széphalmi kúriában és a csurgói gimnáziumban a XIX. század elején és 1973-ban feljegyezte:

TROSZ TIBOR