Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

Vallomás a halott katonafiáról Osztályfőnöküket, Várkonyi Máriát hallgatják a hetedikesek. A falon Berkó Péter fény­képe. Péterke. tudja, mindig annak hívtuk, meg azután az pont olyan volt mint én. No, erre azt mondja a tiszt, hogy nincs, merthogy az éjjel meghalt. Én csak odavágok a lovaknak és hajtom őket Előbb értünk, mint a tisztek autóval. Amint az asszonynak mondom, mi van, ő csak elesett, ott a konyha előtt, s fejét beverte egy kőbe, hogy mindjárt meg­hasadt. Orvost hívtunk. Ami­kor úgy, ahogy rendbe jött, öltöztünk, mentünk a tisztek­kel. Rá két napra itthon is voltunk. A fiamat itt temet­tük el a bátaszéki temetőben. Az öreg ember .elhallgat, birkózik a sírással; o 1967. május 30. Éjszaka zi­vatar vonult át a határ felett. Az ügyeletes tisztet értesítet­ték, hogy a határ félé egy férfi közeledik, fegyver van nála. A tiszt megkérdezte, van-e vállalkozó. A lajvéri Berkó Péter, meg a mohácsi fiú vállalkozott rá. Eközben dörgött és villám- lőtt, ömlött a víz. Péterek el­indultak. s kis idő múltán egy fa mellett álltak meg, ne­szeket hallottak. Ekkor tör­tént a tragédia. Villám csa­pott a fába, s végzett mind a két fiúval. Az ügyeletes tiszt sokallta az időt. Végül autóba ült, hogy megkeresse távol lévő határ­őreit. Mindkettőt holtan találj ta. Ott feküdtek egymás mel­lett a földön, eső mosta őket. o Kijött két úttörő is velünk, a bátaszéki általános iskola VII. A. osztályának tanulói, Kőműves Sanyi és Mózes Zol­tán. Szeles, mozgékony fiúk. Amint beléptek, mindjárt az­zal kezdték, hogy mama, se­gítsünk-e valamit, vágjunk-e fát. hozzunk-e be vizet? — Végül is Berkó Péter ne­vét vette fél a.raj. — Igen — mondják egy­szerre. — Mit tudtok róla? — Azt, hogy katona és hős volt Csak ezt tudjuk. meg azt. hogy meghalt, szóval, ami történt vele. Idősebb Berkó Péter nagy hasznát látja a gyerekeknek. Például az ősszel is az egész osztály kijött kukoricát szed­ni, de nemcsak azt végezték el, hanem behordták, góréba vitték a termést. — Segítenek ezek az ara­nyos gyerekek. — mondja Ber­kó néni és magához öleli a két fiút. Olyanok ezek, mind, akár az unokáink. Szeretjük őket. Berkó Péterék nem marad­tak egyedül. Három gyerekük van még Péteren kívül és hét unoka. — Jönnek ám a Péterke alakulatától is mindig. Külö­nösen sokat jár hozzánk a Csáki őrnagy elvtárs. Hálásak vagyunk nekik — mondja Ber­kó néni. @ Az osztály őrzi a halott ka­tona emlékét. A falon aranyo. zott keretben ott a fényképe. Fekete, mosolygós, erős fiú. — Nem volt kötelező elvál­lalni az öregek gondozását, patronálását — mondja Vár- konyi Mária, a VII. A. osz­tályfőnöke. — Ügy gondoltuk, hogy jót teszünk -azzal. ha segítünk a két téesz-nyugdíja. són, akik felneveltek négy gye­reket, s közülük egyet a ha­zának adtak. Ügy gondolom azonban, hogy a hátramara­dottakról gondoskodni vala­mennyiünk, az egész társada­lom erkölcsi kötelessége. És erről a kötelességről so­sem feledkezhetünk el! VARGA JÓZSEF A tanácselnök imakönyve 0 Innen indult el a katona. Er- , re kell gondolnom, amíg kör­bejárom a házat. Góré, disz­nóól, istálló, baromfiak. Itt. ta­nult Péterke járni. Vajon mi őrzi az apró lábak nyomát? Cseperedett, nőtt, mint a fák. majd elhagyta a házat. Szek- szárdra ment, . szakmát ta­nult és bevonult katonának. Eddig az életrajz. Az öregember hajlott há­tú, széles vállú ember. Ul, hallgat, barna kucsmáját ke­zében tartja. Az asztalra később fényké­pek kerülnek, kis és nagy . fiúkról, katonákról, emberek­ről. Megjön Berkó néni is, hűvöset hoz magával az ud­varról. Sír és sír. Egy szava . sincs. o Idősebb Berkó Péter mond­ja: — Már mindjárt másnap jöttek hozzánk. Éppen kocsi­val mentem Bátaszékre, s lá­tom, hogy a nagyobbik fiam, a János ül a katonák mellett. Előbb arra gondoltam, vele van baj. Amikor megálltak, az egyik tiszt odajött hozzám, egyik kezével a kocsioldalx fogta. Maga Berkó Péter? — kérdezte. Én vagyok. — mon­dom erre. Akkor elhallgatott hirtelen. De én láttam, hogy beszélni akar. Sürgettem, er­re azt mondja, baj van. meg azt kérdezi, van-e nekem egy Péter nevű fiam, aki katona, aki a határőröknél szolgál Mondom van, hogyne lenne a nnak idején — talán valamikor a * múlt században — szép helyet vá­lasztottak a bátai temetőnek. A dom­bok közé ékelt jókora völgy a sárközi síkságra nyílik, arra néznek a kőke­resztek ovális üveglapjai alá préselt riadt szemű fényképarcok is. A század eleji barnuló fotográfiák és az ötvenes­hatvanas évek agyonretusált, kiszíne­zett képei szinte kivétel nélkül fiatalo­kat ábrázolnak. Három-négyesztendős Pistikék, Juliskák, Bözsikók; pörge baj- szú huszárok az első világháborúból, Bocskai-sapkás bakák a másodikból Itt-ott szép arcú fiatal menyecskék jut­tatják eszünkbe, hogy annak idején Bá- tát sem kerülte el a magyar betegség, a tudőbaj. MEMENTO MÓRI Memento móri— emlékezz a halálra! Talán nem is ismerik ezt az intelmet azok a feleségek, akik még életükben fölvésették a nevüket elhalt férjük fej- f áj ára. Ott van a leánykori név, a szü­letés évszáma, a halál dátumából pe­dig két szám: az egyes és a kilen­ces. A másik kettőt majd valamikor a temetés után vési kőbe a kőfaragó, ha ugyan az utódok meg nem feledkeznek róla, vagy nem sajnálják az érte járó pénzt. Mert akad olyan fejfa is. ame­lyiken örökre üres marad az utolsó két szám helye. Fejfák. Parádés márványoszlopok, tisztességes, téglából készített keresz­tek és szegényesek, fából. A néhány emlékmű-szerű építmény többségét az utóbbi években készítették, követve a divat változásait. Mért ,a divat még a temetőben is úr. Szinte évtizedenként változott a fejfák anyaga, formája. Mint. ahogy változtak a temetési szo­kások is. Bizony sokszor végigvonult a hosszú főutcán a temetési menet. Öregeket, fia­talokat egyaránt kísértek — az utób­biakat talán még gyakrabban. Ha fel­ütjük a bátai halotti anyakönyv bár­melyik lapját, első pillantásra sze­münkbe ötlik, hogy 50—150 évvel ez­előtt megdöbbentően nagy volt a gyer­mekhalandóság. Néhány példa (az itt közölt adatok csak a község lakossá­gának akkor kb. háromnegyed részét kitevő katolikusokra vonatkoznak): 1833-ban meghalt 42 ember. Ezek közül tízévesnél fiatalabb 32, hatvan év fö­lötti pedig mindössze 4 volt. Különösen sok gyerek esett áldozatul a különböző járványoknak. 1879-ben 103-an haltak meg, 1880-ban 250-en. Ez utóbbiak kö­zül 155 a gyerek. Ok: diftériajárvány. RÉSZLETEK EGY SZAKDOLGOZATBÓL E szomorú bevezetés után lássuk, milyen szokások fűződtek a halálesettel kapcsolatos eseményekhez. Ha vala­ki haldoklott. szentelt gyertyával há­romszor „megkerítették”, azaz a feje körül három kört írtak le... Nem is olyan nagyon régen megtörtént, hogy az egyik háznál haldoklott a férj és vá_ ratlanul magához tért, amikor a felesé­ge kerítette a gyertyával. Ráadásul ahelyett, hogy az asszony próbálta vol­na megnyugtatni, gorombán rá is för- medt. Szegény ember — talán az ijedt­ségtől is — kis idő múltán csakugyan kiszenvédett. Közvetlenül a halál beállta után el­készítették a ravatalt. Minden háznál volt egy nyújtóztató deszka. Ezt rátet­ték két székre, leterítették fehér lepe­dővel és ráfektették a halotti ruhába öl­töztetett elhunytat. A háznál lévő ösz- szes tükröt kendőkkel, abroszokkal le. takarták, mert „a tükör egy halottból többet csinál”. A ravatalt a szoba kö­zepén helyezték el. Általában késő dél. után kezdődött a virrasztás. A halottal egy szobában csak az asszonyok ma­radtak. Egy előénekes vezetésével éne­keltek. imádkoztak. Kétoldalt ültek a közvetlen női hozzátartozók, akik han­gos szóval siratták az elhunytat. Ha valaki nem siratta elég hangosan, elég meggyőzően a hozzátartozóját. azt megszólták. Bizony sok mindenre kellett vigyáz­ni a temetéskor, mert könnyen a falu szájára került, aki vétett a sok évszá­zados szokások ellen. Azonban ezek a szokások sem örökéletűek. Az idők so­rán változtak, a legutóbbi esztendőkben, hónapokban pedig teljesen átalakultak. Itt van például a virrasztás. Fentebb nem esett szó róla, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy virrasztáskor ritka alkalom kínálkozott az ismerő­söknek, rokonoknak, no meg mások­nak . is egy kis „szemlélődésre”. Ugyanis a ravatalt általában az „első házban”, a tisztaszobában állították föl. Így aztán szemügyre vehették a berendezést a falon lévő családi fotók­tól kezdve a vetett ágyig, vagy a vilá- gítós rekamiéig. (Persze túlzás lenne azt állítani, hogy mindenki ezért, illet­ve csak ezért ment el a virrasztóbaj SIRALOMHÁZ HELYETT RAVATALOZÓ A bevezetőben már említett szép fek­vésű bátai temetőt egészen a legutóbbi időkig egy kopott épület csúfította el. Ez volt a .siralomháznak nevezett, hul­laház. Ahány boncolásra sor került, annyiszor tiltakozott a hatósági orvos a tűrhetetlen egészségügyi feltételek, a fertőzésveszély miatt. A nyáron aztán elkészült az új ravatalozó. mégpedig széles körű társadalmi összefogással: bontott anyagból, meg a lakosság által összeadott pénzből. Nyolcvanezer forint gyűlt így össze. Ennek pontosan a fe­lét egy magányos öregasszony adta. Egy reggel cédulát talált az udvarában, a kapun keresztül dobhatta be valaki. A gyalázkodó hangnemű írás szerint az öregasszonynak szégyellnie kellene ma. gát: „Még a halottainkat is elveszed tő­lünk” — vetette szemére a névtelen levélíró. Az idősebbek között is akadtak néhányon, akik azt mondták: „Én épí­tettem a házam, én gürcöltem érte, most meg annyit sem érdemiek meg, hogy legalább egyszer — ha holtan is — az elsőházba fektessenek, ott ravata­lozzanak föl!” A község vezetői ellen­állásra számítottak — alaptalanul. Mert eddig — júniustól „üzemel” a ravata­lozó — nem kellett intézkedni, minden halottat onnan temettek. A ravatalozó — a maga módján — szép, ízlésesen és célszerűen megterve­zett épület. Ma már az olyan vélemé­nyek a jellemzőek, mint amilyent a te­mető szomszédságában, egy, a szőlő­be igyekvő bátai nénitől hallottunk: — Jól van ez így. Oda (a ravatalpzó- ba) legalább nem azért mennek vir- rasztani, hogy körülnézzenek. Ne is le­gyen kíváncsi senki az én első szobám­ra! A virrasztás tehát a ravatalozóban történik. Már amikor. Mert az is előfor­dult. hogy az oda igyekvők kénytele­nek voltak visszafordulni, a halottra rázárták az ajtót. Ügy látszik egy ré­gi szokással megint kevesebb lesz. ÜJ TEMETŐ A RÉGI MELLETT Az új, háromszintes tanácsház első emeletén beszélgettünk Sükösdi Ferenc tanácselnökkel. A szekrényből fekete műbőrbe kötött kis dossziét vesz elő. Nevetve mondja:. — Ez az „imakönyvem”.. A dossziéban gémkapoccsal összefű­zött gépelt oldalak. Mindegyiken ott a cím: Gyászbeszéd a ravatalnál. Gyász­beszéd a sírboltnál. Ünnepi beszéd név. adásra. Bátán egyre több az úgynevezett társadalmi temetés, névadás, házasság- kötés. A beszédeket többnyire az elnök mondja. Tősgyökeres bátai, ismeri a szokásokat, tudja mit várnak tőle. — Mennyi időt szán egy-egy be­széd elkészítésére, a felkészülésre? — Általában egy estét, meg egy fél napot. Ugyanazt soha nem mondom el kétszer, ezért ilyen vastag a dosszié. Elég nehéz a dolgom, különösen a te­metéseken. Mert ugye halottról vagy jót. vagy semmit. Meg aztán azt is számon kérik ám, ha valakit kifelejtek a búcsúztatásból. Előfordult, hogy a gé­pelt szöveget kellett utólag megmutat­nom bizonyítékként. Valaki nem figyelt éléggé a temetésen és azt hitte, hogy az elhunytat nem búcsúztattam el egyik rokonától. Mielőtt elköszönünk, az elnök még pl­mondja, hogy nemsokára új temetőt nyitna^ a régi mellett. Ott már nem össze-vissza lesznek a sírok. hanem szépen sorjában, parcellák szerint. —a —y

Next

/
Oldalképek
Tartalom