Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
Népművészetünk Pesten Kiállítás a Nemzeti Galériában Van abban valami igazságtevő természetesség, hogy az egész ország küldte legszebb néprajzi kincseit a centenáriumát ünneplő fővárosba, Mert 1973, nemcsak a mai Budapest egyesítésének esztendeje, és nemcsak annak a fazekasden- csi spanyolozott borotvatartónak az évszáma, amelyet a kiá'lítás plakátjára és katalógusára jelképként odanyomtattak; — ez a korszak, a múlt század vége szülte azt a sokáig mérgező ál-ellentétet is, amely az állítólag „bűnös- ma ivartalan világvárost'’, srt állítólag „romlatlan-magyar vidékkel” próbálta összeug- rasztani. Hogy nem mindig sikertelenül. arra még emlékezünk. Hogy minden ok nélkül, azt most, a kiállításrer.dezők ismét bizonyítják. Bizonyítják a 19 megyéből küldött — jó szívvel küldött és jó szívvel fogadott — kiállítási tárgyak révén. S bizonyítják a katalógus szövegével, szép tudományossággal kimutatva, hogy ugyanaz az országos fejlődés, ugyanannak a népnek a gazdasági és politikai sorsfordulója teremtette meg a pesti metropolist, és a sárközi szőttest, a fővárosi nyüzsgést és a dunántúli szűrök kiszínesedését: a polgárosuló magyar XIX, század. Egyszóval igazságtevő kiállítás ez; kétfelé is. Igazságot szolgáltat a fővárosi gőggel szemben, amely a „falusi kislány Pesten” olcsó humorából élt egy évszázadig, s igazságot a vidéki gyanakcdás-lené- zés, a „buja városi'1 nem kevésbé értelmetlen szemlélete ellenében: városiak, ffjlysiak ezrével nézik a kiállítást, ■ amely, ha úgy tetszik „népművészetünk Pesten”, s amelyet a megyei múzeumok válogatott anyagából rendeztek a Nemzeti Galériában. S nem is csak a szokásos népművészetből — ebben is igazságtevő a Néprajzi Múzeum által összeállított gyűjtemény. Mert a szokásos, csak vasárnapra figyelő, csak módos paraszti módira néző. hímre és tulipános ládára ügyelő kiállításokkal ellentétben, most az egyszerűbb és mélyebb népművészetre is irányítja a figyelmünket. Régebben az effajta kiállítások úgy mutatták, mintha a magyar parasztság egy szálig dúsan hímzett köntösben járt volna, csak díszesen faragott kanállal ette volna az ételt, amit kizárólag virágdísze® edényekben tálaltak elébe — természetesen a legszebb festett iszt.alokra,' a d'szpámákkal lúgig tömött tisztaszobában iogy !a nép, a parasztság nar >yobb része nagyon egyszerű- n faragott bútorok, dísztelen, ie a fa és a faragóeszkőz törvényei szerint szép használati sszközök között élt. hogy ■ a nódos ünnepnapok között ;obb volt a hímzés és spanyo- ozott minta nélküli hétköz- íaP, — azt jószerivel most nutatják be először a Sza- aolcs-Szatmárbó) > küldött conyhai alkuim ato-súgrk. a iaja környékéről érkezett halászeszközök, az egyszerűen díszített csákvári cserépedények és a vasi—zalai primitív szerszámok. Természetesen ott van, és többségben van, a mostani kiállításon is a matyó meg a kalocsai hímzés, a vásárhelyi festett bútor és a dunántúli spanyolozott pásztormunka, ott a boldogi népviselet és a palóc faragás. Mindaz, amit népművészetünknek ismerünk — nontosabban: jobban ismerünk. * De ott van, s méltán, mert művészet, a hétköznapok művészete, a mai, modern niCvé- szetszemléletünkkei nagyra értékelt tárgysorozat: ha úgy teszik, a népi formatervezés emlékei. A szamosiraji, nemes- borsavai, gulácsi gr.-c-riririók, amiket úgy faragtak ki egyetlen fatörzsböl. mintha már a mai ipari tervezők törvényeit ismerték volna, a bajai vesz- szővarsák. amelvek — éiv>en mert a hal becsalogatásának és a víz áramlásának törvényei alakították eke* — modern absztrakt ezabrek szép harmóniáira emlékeztetnek, őrségi háncs-.,kópicok”, hatezeréves és ma is divatos edényekkel egyszerre rokon dunántúli cseppek bizonyítják a nénV műve-'ség „modernségét”. Nemcsak a parasztságét "■— ebben is különlegesen igazságtevő ez a kiállítás. A paraszt-művészettel azonosított népművészet panteon iába ezúttal beereszti a mézeskalá- csosokat, kalaposmestereket, kolorhpkészítőket és fazekae- c~h“ket — mindazokat akiket eddig méltatlanul ugyan, de töH^nyii-o klv'agvtak az efnog- ráfiai kiállításokból. Pedig művészet volt az ő tevékenységük. ez látnivaló, s hoay népi vo't mert á néoi ízlést tette magáévá, és csak a népi kultúrára hatott, ez belátható. „Egész” túri vátór szűcs-sátrastul és osegőöntcstül, teljes debT^enj mézeskaláesos sátor és újvárosi kalapos-kollekció, cégtáblástul („Mihalkó Zoltán kalaposmester; Balmazújváros, Nádudvari út 9.”) mutatja, mi minden gazdagította a magyar • népművészetet. Pontosabban: a magyarországi népművészetét. Mert igaz ez a mostafű kiállítás a nemzetiségek, a köztünk élő idegen anyanyelvűek oldaláról is Baranya- az ormánsági magyarok szén „szökrönyei”. faragott székei mellé . elküldte - a . délvidéki németek takaros:' hímzéseit, a fnohácsi bűsók l gazdag délszláv művészetét, s Peri megye a mezővárosi, ceglédi. nagykőrösi kultúra mellett tiszteiég a szentendrei szerbeknek, a Pest környéki szlovákoknak,' Buda környéki németeknek., S így van ez rendién a történelem, a művészet és a kultúra, igaz..tör-- vényei szerint, hiszen így él- • tek egymás mellett, egymásra hatva népek és népcsoportok,, ahogyan itt váltogatják egymást a termekben. S. ha '.. egyik, kékvörösre festett tót- : komlósi falitékáról a minta alapján nehéz volna megállapítani a laikusnak, szlovák-e, magyar-e; a téka felirata bizonyít: „Kárkus István, Roku Pane 1872.”. Ez a magyar keresztnévhez illesztett szlovák „az úr 1872. éve” különös történelmi .szimbólum lehet; szimbóluma egy évszázadok óta önálló, de önállóságában is velünk élő népcsoport kultúrájáról tudósít. A kiállítás tudósít természetesen a vásárhelyi szőr- hímzésről. a mezőtúri fazekasok mestermunkájáról és a hortobágyi pásztorművészet nagyszerűségéről, tudósít borsodi festő-asztalosokról, dunántúli kékfestőkről, sárközi fakötőkről és somogyi ^pásztor - faragásokról is. Felsorolni nem érdemes, mi mindent mutat be, mert a felsorolás unalmas volna, a kiállítás meg-minden gazdagsága — zsúfoltsága ellenére izgalmasan* változatos. Es zsvf slás'g teli nemcsak a látnivalóval, látogatóval is. A vetítettképes előadások, a „megyék napjain-” éneklő, táncoló, zenélő népi együttesek csalogatására szinte nem is szorul: a Nemzeti Galéria napról napra megtelik a novemberig nyitva tartó kiállítás miatt. R. Gy. M. ÉRDI JUDIT RAJZA Múzeum a parókián Nagy sikert arattak a bogyiszlóiak a legutóbbi szekszárdi szüreti napok felvonulásán. Pedig nem volt köny- nvű dolguk, rajtuk kívül még sok falu pályázott az első Helyre. Hogy ők léitek a győztesek, .azt. elsősorban eredeti, szép népviseletüknek köszönhették. Ez a; kis község,» néprajzkutatók számára még pia is - valóságos kincsesbánya -~ bár rögtön hozzá is tehetjük, hogv kimerülőfélben van. megszűnt • elszigeteltsége, kiszáradtak mellőle a mocsarak, a Dunára is már csak néhány holtág emlékeztet. Horváth Emil református lelkész fiatal ember. Tizenegy évvel ezelőtt került a gyülekezet élére, azóta gyűjti, elsősorban a hajdani konyha, meg a lakószoba, a régi életforma itt-ott még fellelhető eszközeit. A parókia folyosóján valóságos kis múzeumra való anyag gyűlt össze, van vagy kétszáz darab. — Látja, ebből a cseréptányérból egyszerre négyen ettek a lakodalmakban, keresztelőkön. disznótorokon, , _ Meg kell hapvni,. jókora adag disznópaprikás “beleférhetett, biitosan nem maradt éhen, aki ebből kanalazott. A tányér alján ' a tulajdonos monogramja jelzi, " hogv rendelésre készült, valamelyik környékbeli fazekasműhély- ben; jóval régebbi, mint, a mostanában divatos, jtt-ott a városi lakások falán Js lát ható cifra- tányérok. Persze a cseréptányér csak . egy,. a sok érdekes, történelmet idéző holmi közptt. Vannak itt im- pozánsabb darabók Is.' például egy lakodalmasfazék. Lehet vagy húszlitefes. -Az oldalán még látázik' a.-korom nyoma, jelezve hogv egykoriéin antiyira dísz-,-mint . inkább használati tárgy .volt. — Bajusz Tamás, bácsi — tíz éve js van már,'hogy eltemettem — a múlt1 század hetvenes, nyolcvanas éveiben kisgyerek volt. amikor az apja először vitte vásárba. Akkor vették ezt a fazekat. Annyi búzát adtak érte. amennyi belefért. Ezt a kisebbet meg szilvaiszedéskor vitték magukkal, úgynevezett keszőcét, valamiféle ' szilvalekvárt főztek benne. Akitől kaptam. elmondta. hogy puha kenyérre] mártogatt^k belőle, frissen, melegében. De ugyanilyen ki- ^sebb.eaerfpfaze^^'. ú'i'ipjé '.' a határba a nyári 'me£ej munkák idején is. Még otthon rágtak meg amit Kellett, kint csak vizet öntöttek rá, körberakták parázzsal és mire a kapások' kiértek egy-egy hosszabb soron, az ebéd is megfőtt. Ha már az ételeknél tartunk, feltétlenül meg kell említenünk azt az. öreg. szúette tésztaszűrő teknőt, amely közvetlenül az ajtó mellett'lóg a falon. Az egyik ■ legrégibb darab. Aki adta. már nagyon öreg ember, aki pedig használta, ennek a bácsinak volt a dédapja. A teknőben biztosan nem cérnametéltet szűrtek, mert. akkora lyukakat fúrtak rá, hogy átfér' rajta az ember kisujja. Az úgynevezett gahea tésztához, vagy más névan a „kalánnyal hányt” tésztához használták azok a férfiak. akik még a külterjes gazdálkodás idején őrizték az állatokat. Ez pedig valószínűleg megelőzte az 1£58—59*es Duna-szabályozást. Akkor vágták át a folyó egyik kanyarulatát és Bogyiszló ezzel a Duna—Tisza közéről egyszeriben átkerült a Dunántúlra. Hogy mindez érthetőbb és világosabb legyen.' a tiszteletes maga készítette színes térképet akaszt a falra. Nevetve mondja: — Már erre is be vagyok rendezkedve, mert sokan jönnek érdeklődők. A tanácstól, az iskolától, a katolikus Plébániáról csak hozzám küldik a falu múltjára. néprajzára kíváncsi vendéget. / — Nem gondolt még arra, hogy egyszer alaposan, tudományosan le’dolgozza a község történetét? — Az elhatározás megvan, csak elkezdeni nehéz, az időpont tolódik’ mind későbbre. Beszélgetés közben a falra akasztott tékából furcsa kis üveg kerül elő: hosszú nyaka egy helyen, jócskán kidudorodik. Már kapjuk is a szakszerű magyarázatot. — Kluttyogtatós üvegnek •mondták, mert amikor a pálinkát itták belőle, minden kortynál furcsa hangot adott. Egykori gazdája nagyon megkedvelhette, ínért vele temét- . fék. Régi sírban találták. Ugyancsak a téka őrzi a „múzeum” feltehetően legrégibb darabját, egy XVIII. századbeli zsírosmécset. Ezt is, akárcsak egy máig használható bllót vasból formálta a rég megholt kováosmester. Már ma is késő. holnap meg talán lehetetlen lenne még akár egy ilyen kis múzeumot is létrehozni. Sok mindent elpusztított Bogyiszlón az 1956- os árvíz, ami meg megmaradt, arra rávetették magukat a „műgyűjtők”, az értékes néprajzi tárgyak után kutató orv- vadász kufárok. Horváth Emil szép kis gyűjteményt mondhat magáénak, mint elmondta, talán egy leendő falumúzeum magját. Hiszen az említett darabokon kívül sok minden található a parókia folyosóján: sarokpad, kelengyés láda, gyönyörű szőttesek, ritka szép viseletek. Valamennyi rég múlt idők embere — a falu történetét, emlékét őrzi. Érdemes lenne rájuk jobban odafigyelni, nemcsak Bogyiszlón, másutt is. Mert akkor válnak igazi értékké, ha nem a múzeumi raktárak feldolgozatlan anyagát szaporítják. vagy a padlásokon, kamrákban porosodnak, míg el nem törnek, használódnak, enyésznek, hanem a mai kor emberének okulására, gyönyörködtetésére tárlókban, vitrinekben -állítják ki őket. persze ehhez nemcsak akarat, lelkesedés, hanem a szakemberek segítsége, no meg némi anyagi, támogatás szükséges. — gy — Népújság 6 19*3. október 7.