Tolna Megyei Népújság, 1973. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
Töprengés a munktisművelödésröl (1) Miért kulcskérdés ? Egyik legnagyobb üzemünk munkás-művelődési háza tisztelte meg zenekarával, tánccsoportjával városunkat, példázva a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. A megyei népművelőt kérdez, tem: vajon hány munkás lehet köztük? És egyáltalán hányán a gyár dolgozói? A ' népművelő felszisszent, mondván: nem tudna valami könnyebbet kérdezni?... Éppen most vizsgáltuk ezt a témát két megyében és megdöbbentően kevés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőrmozgalomban. Hasonlót tapasztaltam az idei „Vándor Sándor” országos énekkari szemle megyei találkozóin. A címében „mun. kás- és ifjúmunkás énekkari szemle” pódiumain részben diákkórusokat láttunk, avagy olyan üzemi-vállalati munkáskórusokat. melyekben nagyon kevés a munkás. hetőség mindenki számára valósággá váljék... A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy a meglévő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kereteket sem töltjük ki eléggé.” (Élet és Irodalom, 1973. április 14.) Vitányi a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, midőn megállapítja, hogy a munkásság művelődése nem. csak közművelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társadalmi életünknek is. Miért? ......Olyan fokra érkeztünk, a melyről enélkü) már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, amelynek a munkásság a vezető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelményeknek megfelelően csak akkor tudja elvégezni, ha maga is átalakul.” közeként jelöli meg a közművelődést. o Ez a nagy emberátalakító tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti. mely az ember forradalma után — a foradalom emberét szolgálja, gyarapítja, építi. S hogy ez minő feladat? Leninre hivatkozik Vitányi, midőn megállapítja: „...A forradalom fejlődésének bizonyos szakaszában a kulturális forradalom: a forradalom maga. (Lenin: „Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk.”) A társadalmi tudat forradalma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom és tulajdonviszonyok immár megvívott forradalma. A Nemzeti Múzeum restaurátorul űhelyéfeen Mindkét kulturális rendezvény dicséretes volt. Azzal a szépséghibával: a munkás „védjegy” mögött nem a munkásember művelése munkált. Miért említem ezt? Azért, mert. szemléletesen példázza a munkásművelődés mai állapotát. Irodalmi színpadok, versmondóklubok, tánccsoportok, énekkarok, zenekarok többnyi, re vállalati „protokoll-képvise- letet” jelentenek a kulturális életben — kevésbé munkásaik tehetségének felnevelését, kibontakozását. Amatőr művészeti csoportjainkban kevés a munkásember. Mit mond a statisztika? Két megye 14 művelődési intézmé. nyében például 136 művelődő csoport van, csaknem nyolcezer emberrel, s ebből mindössze 15 százalék munkás- Még a szakszervezeti intézményekben működő művelődési kisközösségekben is a tagoknak csak 39 százaléka munkás. Ta_ Ián hallgassunk meg egy munkásvéleményt ebben a témában: „Egyre inkább veszélyeztetve van a munkáskórus jelleg... Amikor alakultunk, ugye, majdnem mind munkásemberek voltak. De hát ez most már egyre inkább veszélyben van. lassan-lassan elfogynak az emberek, kimaradnak...” Itt az ideje, hogy elégedetlenek legyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk. Nem mintha közművelődésünk nem tett volna sokat érte, hanem, mert nem tett meg mindent! Elégedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népművelési Intézet igazgatója megfogalmazta: „Nincs okunk szégyen, kezni.. Hogy az ország kulturális fejlettsége (az olvasók, zenehallgatók, kiállításlátogatók. stb. számának mértékében) eléri, sőt túl is haladja a nálunk iparilag sokszorosan fejlett kapitalista országokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünkben a kultúra gyorsabban fejlődik. Elértük, hogy társadalmi körülményei senkit sem zárnak el a kultú- rálódás lehetőségétől,. — de nem tudtuk elérni, hogy a leNépújság 9 Mielőtt a „miérteket” és „hogyanokat” fejtegetnénk, álljunk meg kissé az alapvető problémánál; miért kulcskérdés? A fenti idézetben benne a felelet summázata: mert a munkásság társadalmunk vezető ereje. És mert létszámban is a lakosság több mint felét teszi ki az ipari népesség. És ami a legfontosabb: a szocializmust nem csak az emberen kívül kívánjuk felépíteni. hanem az — emberben is! Nemcsak a társadalom gazdasági-politikai szabadságát jelenti a szocializmus, hanem a társadalom egyedének, ’az embernek a belső szabadságát is. Azaz: képességeinek, vágyai, nak, alkotóerejének, egyszóval személyiségének szabadságát. Ezt hivatott szolgálni köz- művelődésünk. A X. pártkongresszus a szocializmus teljes felépítésének egyik fő feltételeként említette „a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szó. cialista közgondolkodás, a szocialista embertípus” kialakulását. S ezen belül az egyéniség kibontakozásának, a szocialista demokrácia erősödésének, a termelési kultúra emel. kedésének elengedhetetlen eszR emélem, még nem ettem meg a kenyerem javát, korai lenne megírni emlékirataimat, ez az írás is csak azért készült, hogy könnyítsék a lelkemen. Ezek a bűnök súlyosak, csúfak, már-már égbe kiáltanak. Eddigi életem során két ember veretett meg helyettem, miattam. Juhász Karesz gyerekkori cimborámra kerítésből tört bottal vertek vagy huszonötöt, Cirinkovics Lajos nyomdai gépszedőnek pedig ököllel vertek az áliára, az orrára, a szeme alá, a füle tövére, a gyomrára, meg ki tudja még hová, ki tudja mennyit. Juhász Karesz miattam történt megverése tízéves koromban történt, egy füllesztő nyári délután. Abban az évben először főztünk gyenge kukoricát, amit igen-igen kedveltem akkoriban. Duhaj örömömben egy jókora csutkát be is röpítettem a gépészek udvarába, fejbe is sújtottam vele az irtózatosan kövér gé- pésznét, aki ruhákat teregetett éppen. Erre úgy felsikoltott a szegény asszony, hogy én rémülten lapultam a kerítés tövéhez, mert azt hittem, menten összecsődül a környék. De mit tesz a sors! Gyanútlanul baktatott arra Juhász Karesz, a jó cimbora. A gépész meg a fia szegény Kareszt pillanatokon belül lekapta a tíz körméről, s a már említett vesszővel páholni kezdték a dereka alatt. Mire észbe kaptam, Karesz kapott vagy tíz vesszőcsapást, s mivel már jócskán És ebben lehet-e fontosabb feladatunk, mint a munkásság művelődését élővé, egészségessé, erőteljessé, egyszóval: emberformálóvá tenni?! BALOGH ÖDÖN A Nemzeti Múzeum rest au rá tor műhelyében, a múzeum profiljába tartozó — őskori, r mai kori, középkori és újabb ko. ri — leleteket restaurálják és konzerválják. Restaurálnak fát, kerámiát, üveget, vasat és nemesfémet. Képünkön: ásatások során előkerült római kori üvegeket tartósítanak. (MTI foto — Tóth István — KS) Aranysörényű fellegek Antológia a fegyverforgatókról Hagyománya van ennek a szép borítójú, gazdag tartalmú kötetnek, hiszen minden esztendőben meghirdeti a Hon. védelmi Minisztérium és a Magyar írók Szövetsége a honve,, delmi irodalmi pályázatot, s két sikeres könyv — 1968-ban a „Vallomás a katonáról”, 1971-ben a „Sátrak melege” — már kikerekedett a beküldött munkákból. Most a harmadikat kézbe véve — a válogatást, a szerkesztést Illés Lajos végez, te, ugyanő írta a tartalmas, eligazító előszót — már nem elsietett következtetés azt állítani, hogy valójában nem is egy tematikus pályázat eredményeit ismerhetjük meg, habenne voltak a dologban, nem láttam értelmét, hogy magamra vállaljam tettem következményét. Hanem délután loptam két zseb kockacukrot, s az egészet, az elsőtől az utolsó szemig a mártír Karesz barátomnak adtam. Bűneim Cirinkovics Lajos gépszedő pedig cirka tíz esztendő múlva veretett meg helyettem. Akkor már nem a gyenge kukoricát, hanem a tintát fogyasztottam, s írtam egy híres búcsújáró faluról egy nem egészen dicsőítő riportot. Persze, ném tudtam, hogy ott Cirinkovicsnak rokonsága él, s hogy Cirinkovics Lajos búcsú napján a rokonságnál tiszteletét teszi. De elment a jámbor, kicsit szórakozni, kicsit poharazni. Poharazgatás közben egy tagbaszakadt legény megkérdezte az én druszámat, hogy mi a foglalkozása. — Nyomdász vagyok — dül- lesztette ki a mellét Cirinkovics. — Nyomdász? — kérdezte zordan a legény. — Akkor maga szerkesztette ki'a mi falunkat. — Én... — hebegte Cirinkovics. De a legény belefojtotta a szót. — Maguknál jelent meg. — De nem én írtam... nem — és sokkal inkább — életünknek egy olyan területét. amelyről másoknál ritkábban hallhatunk. Ezért váratlan értékeket felszínre hozó, ismeretlent elénk táró fel- fedezőút a kötet forgatása, s ahogy előrehaladunk abban, úgy feledkezünk meg ,.a katonákról”; a fegyverforgató, ha. záját ilyen módon védelmező oltalmazó embert látjuk. Nagy erénye ez a gyűjteménynek. Mert „a katonát” hajlamosak a „civilek” — s aligha szükséges indokolni, miért az idézőjelek — különlegesnek, a vak engedelmesség, a parancsok végrehajtásának — Az nekünk mindegy — mondta a legény. — Maga tette bele. Mert hiába írják azt a cikket, ha maga nem teszi bele... S a legény ököllel rontott Ci- rinkovicsra. Majd a többiek is ököllel rontottak szegény Cirin- kovicsra. A fél falu ököllel rontott rá. Állítólag még a távoli rokonok is ütötték. Végül a kertek alatt menekült ki az állomásra, mint olykor a futballbír.ó. Hát, Cirinkovicsot hogyan rehabilitáltam? A véletlen segítségével. Nem sokkal később írtam egy verset, ami igen-igen tetszett nekem akkoriban. A verset közlés végett odaadtam a szerkesztőnek, a szerkesztő, bár nem tetszett neki annyira, mint nekem, nyomdába adta, egyenesen Cirinkovics kezébe. Ö pedig, a nyomdai szabályoknak megfelelően a hasáb élére szedte a nevét, azután pedig kiszedte a verset. Úgy hozta a véletlen, hogy a vers korrigálatlanul tör- deltetett az oldalba, fölötte nem az én nevem volt, hanem Cirin- kovicsé. Persze, azonnal nyakon csíptem a nyomda ördögét, de hirtelen észbe kaptam, hagytam, s nem szóltam róla senkinek. Úgy jelent meg a vers, akkori legkedvesebb versem, mintha Cirinkovics írta volna. Neki ajándékoztam, mint Juhász Karesznek a. két zseb kockacukrot. De csuda tudja: Cirinkovics egyáltalán nem örült az r’ ’ • ’" *-rtnak. eszközeként fölfogni, aki titkolja érzelmeit, s aki nem kutatja cselekedetei értelmét. A szerzők — huszonhatan vannak, s összesen harmincegy mű kapott helyet a kötetben — törekvése éppen az, hogy az egyenruha tulajdonosát, az embert mutassák meg, azt, aki a háború poklában sem veszti el hitét az igaz szó erejében — Dobozy Imre: „Január” — aki keserves lecke árán, de megtanulja a tiszti csillagokkal járó felelősséget — Gáli István: „A kezdet” — vagy aki már tudatosan, a szocialista társadalomhoz kötődés természetességével teljesíti kötelességét. Jó írások, szép versek kaptak helyet az antológiában, s bár némi egyenetlenség föllelhető, egészében irodalmilag is rangos művek kerültek a könyvtáblák közé. Van, ahol az önvallomás meghittsége tartja fogva az olvasót — így például Szakonvi Károly „Téli tábor”-ában, Zalka Miklós „öt csepp a tenger vizéből” című elbeszélésében —, s van, ahol a cselekmények sodró lendülete. mint Molnár Géza „Távolban kék hegyek’-jében. Ám mindenütt az az őszinteség a legmegkapóbb, amellyel témájukról vallanak az írók, költők, bizonyítván, a pályázat csupán íölerősitette a bennük amúgyis rezgő húrok hangját; mondandójuk, művészi közlendőjük van a fegyverforgatók érdekes, drámai konfliktusokkal és mosolyogtató helyzetekkel egyaránt meghintett vilá- gáróL Az „Aranysörényű fellegek” szerzőinek névsorában a már említetteken túl többek között ott találjuk Fekete Gyulát, Bertha Bulcsút, Garai Gábort, Marosi Gyulát. Bényei Józsefet, Gerencsér Miklóst, Héra Zoltánt, — s talán a nevek sorolása is érzékelteti, hogy a prózai munkák vannak többségben —. s a neves alkotók műveinek megjelentetését a Zrínyi Katonai Kiadó vállalta. <-s> 1973. szeptember 30. MOS
