Tolna Megyei Népújság, 1973. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

V f Legdrágább hangszer — A szombathelyi anyanyelvi konferenciáról — Az idei anyanyelvi konfe­renciának talán még nagyobb a visszhangja, mint az előző­nek, arpelyet 1970-ben tartot­tak. ügy látszik, a dolog lé­nyegének, értelmének tár­sa 4a Imi méretű felismeré­séhez szükség. volt er­re g három évre. Külföldön élő magyarok ezreinek képvi­selői jöttek el Szombathelyre, hogy ápolják kapcsolataikat az óhazával. Magyarországgal; találkozzanak tudományának, irodalmának, művészetének küldötteivel és elvigyék a hí­rét: milyen ma a haza, mi­lyen üzenetet küld az anya- nye)v. Elviszik — egyéb hasz­nos űtravalók között — a ten­geren túlra. Európa sok orszá­gába, Ausztráliába, Afrikába, távoli tájakra, mindenhová, áhol magyarok élnek. „Az öt világrészben szét­szórt magyarság Összetartozá­sának tudata oly kecses kipcs, amelyet minden magyar, kinek lelkében még nem némüH el az anyanyelv csengése. nem halványodott ej a közös törté­nelmi múlt emléke, féltéke­nyen és aggódva őriz énjének legbelsőbb rejtekében.. Bárczi Géza nyelvészpro­fesszornak, az első — Buda­pesten és Debrecenben meg­rendezett — anyanyelvi kon­ferencia fővédnökének meg­nyitó beszédéből idéztünk. Bárczi Géza mellett akkor — akárcsak a mostani alkalom­mal — költők. írók. tudósok, közéleti emberek, egyházi fér­fiak vállalták a védnök sze­repét ezen az igen fontos, a külföldön éjő magyarság .anya­nyelvi műveltségének jövője szempontjából sorsdöntőnek tekinthető tanácskozáson. Nagyon röviden és nagyon egyszerűen: arról van szó, hogy ezer ép ezer magyar szü­lőktől született gyermek ne felejtsen el magyarul beszél­ni Ha beilleszkedett is új ha­zája közösségébe, ha megta­nulta is a nyelvet, amelynek közege körülveszi, ismerje, ápolja eredeti hazája nyelvét, kultúráját is. A Magyarok Világszövetsé­ge kezdeményezte ezt a taláír kozót. Fontos és súlyos okok késztették erre. Tapasztala­tok, vizsgálódások során — európai országokban, az Egye­sült Államokban — derült ki, hogy a kivándoroltak, külföld­re szakadtak, a hazájukat el­hagyottak gyermekei közül igen sokan (túlnyomó több­ségben) felejteni kezdik a magyar nyelvet. Otthon, csa­ládi körben, családi asztalnál, ismerősök és sorstársak között még beszélik ugyan — de mind hibásabban és gyengéb­ben. S az „első nemzedék” is felejt. Beilleszkedni kíván az jdegep nyelvi környezetbe és előfordul, hogy hosszú ideig el sem hagyja a száját magyar szó. Olvas, ír és ért magyarul, de nem. beszel, vagy alig, s nyelvi kultúrája sorvad, sza­kadozik- Mind kevesebbet tud átadni az útódoknak. Ezen az állapoton kíván változtatni az anyanyelvi kon­ferenciák sora. — s két kon­ferencia között az elvégzett nyelvművelő, kultúraterjesztő munka. Az óhaza, erejéhez és lehe­tőségeihez mérten, az elsza­kadtak segítségére siet. Első­sorban a gyermekeikre gon­dol. Nem szeretné, hogy ajku­kon elnémuljon a magyar szó, hogy ne legyen többé közük szülőhazájuk — apáik szülő­hazájának — kultúrájához. Tankönyveket, mesésköny­veket küld a gyermekeknek. Olyan könyveket, amelyek felkeltik — vagy ébren tartják — érdeklődésüket az anya­nyelv iránt. Teli rajzos ábrák­kal. szellemes képekkel, ver­sekkel, mondókákkal, játékos nyelvi feladványokkal. Ezek még a felnőttek érdeklődését is felkeltik. A konferencia részvevői elmondották: szíve­PÁKOLITZ ISTVÁN VERSEI: KÖSZÖNET Az Angyal minden szentestén ott felejtett hajóból néhány szálat a karácsonyfán, és mindig idejében ellibbent, kijátszva még az én nagy éberségemet is, bár a kulcs- lykon nem kukucskáltam be, az igaz. S bizony a Nyuszi is megugrott minden Húsvét reggelen, mielőtt g gang végébe értem volna. És — a beavatottak szerint. — mindig „Sppenazelőbb”, vagy „Pontmost” szaladt el a kerten ót. Mérgelődtem is eleget, hogy nem láthatom se az Angyalt, se a Nyuszit. Köszönöm, hogy akkor egyiküket sem sikerült tetfenérni. MÉRLEQ HAVA Elhagytad, Mert elhagyott. Mit vethetne a szemedre? Semmivel se tartozol. Elhagyott. Mert elhagytad. Mit vethetnél a szemére? Semmivel se tartozik­MOTÍVUM Se a pásztor, se a gúnár nem ad jelet. Magától értetődően halad hazafelé a menet. Végérvényesen-természetes a mozdulat. ahogy az útkanyarban egyszerre fordulnak be a ludak. sen veszik elő esténként a könyvet, hogy megmutassák a gyerekeknek (akik angolul, németül, spanyolul, vagy fran­ciául beszélnek), hogy ők ma­guk is gyönyörködjenek ben­ne. Felidézik emlékeiket, gyer­mekkorukat, az először hal­lott magyar szavakat. Dalokat és játékokat. S ahogy forgat­ják a könyvet, mind erőtelje­sebben tér vissza az eliramlott idő. (Ahogy egyikük megfogal­mazta: mind erőteljesebben és mind fájdalmasabban, hiszen „nappal angolul beszélünk, de éjszaka, magányunkban. rég használt anyanyelvűnkön ál­modunk”.) A konferencia részvevői — lapszerkesztők, tanárok, tol­mácsok, írók. költők, tudósok, s más foglalkozású külföldi magyarok — valamennyien megértették, hogy mit kínál Magyarország. Nyelvet, iro­dalmat, kultúrát. — a múltat és a folyamatosságot. A „ma­gyar nyelvű álmok” bátor folytatását, mondhatnánk. A szülőhaza nem akar sorsokba, életekbe beavatkozni. Kínálja, amit tud. és amit a külföldön élő magyarok szívesen, szere­tettel fogadnak: önmagát, a felszabadulás után újjáterem­tett kultúrájával, szellemi ér­tékeivel, kincseivel. S hogy ez mennyire nem kevés, azt a két anyanyelvi konferencia között érkezett levelek, javas­latok, reagálások és észrevé­telek mutatják. A külföldön élő magyarok megértették a hívást. Eljöttek Magyarországra — az idén Szombathelyre —, hogy felfogják a szülőföld üzenetét. Hasznos útravalót visznek magukkal. Élményeket, talál­kozások emlékeit. — és köny­veket. Könyveket, amelyek segítenek fenntartani messzi tájakon a magyar kultúra, a magyar nyelv élményét, fo­lyamatosságát. Amelyek tudó­sítanak a mai, az új Magyar- országról. Amelyekből a kint születettek, kint serdülők fel­idézhetik, megtanulhatják a nyelvet. Ápolhatják azt a hangszert, amely minden hangszerek kö­zött a legértékesebb és a leg­drágább: az anyanyelvet. T. I. FODOR ANDRÁS VERSEI: CSEND Végül is megbékült a lét. nem kérdi tőlem, mért vagyok. Földről, égről pillámra gyűlnek tollászkodón a csillagok. Dereng a kikötött hajó hamvas kísérteié. Almok túlsó partjára már nem indulunk vele. Pihen a sok ragadozó, maga húsába tépő indulat. Meleg ámyékredők pihegnek a kígyópad alatt. Fénycsövek bordáira fagyva megállt a vad muzsika. Mered az elhült szenvedély. Tündöklő kaloda. Virágzó, hosszú szárú füst kötözi fönt a végtelent. Ki hinné, hogy tüzek kínjából épült mindez a gyönyörű csend? EMLÉK A JÖVŐNEK Ahogy a késve kapkodott ebéd után. a futva elért villamos kegyelme vitt. veled, ahogy keresztutak csapdáin, lépcsők torkában le-föl peregve siettünk, fogtam a kezed, emlékezeted öfzi-e majd a fordulót, a görbe fasoros út könnyebbülését? Házsorok árka, összehajtó ágak között mindig kinyílt fölöttünk valami kékség. Ahogy évődő képzeleted új csodákkal írta körül a mindig sivár kirakatot, — mellékutcából a várt autó játszó parancsaidra buzgón ügetve mindig bekanyarodott. Ott lesz-e majd fejedben a furcsa megoldhatatlan krétafölirat, mely téllel-nyárral dacolva a sarkon vidám csodálkozással mindig kérdő szemünkbe tapadt? Emlékszel-e magadra, hónod alatt fekete táskát szorító arany szál-fürtű fiú, mikor esőbe. hóba. sárba, ujjaid boldog bilincsbe zárva sohase voltál szomorú? Egy régi bonyhádi óvoda Napjaink egyik legnagyobb gondja az iskolaköteles évek előtti gyerekek elhelyezése és foglalkoztatására. Magyarán szólva: az óvodák léte vagy nem elegendő létszáma. Egy- egy napjaink építészeti szín­vonalán álló új óvoda méltán kerül a tv képernyőjére. Uj lakótelepeken nyájas környe­zetben, napfényben, zöldben, virágágyak között szebbnél szebb óvodákat látunk. Nincs nagyobb kívánalom az óvodák elhelyezésével kapcsolatban, mint a megfelelő betájolás, a kedvező elhelyezés. Abban az óvodában, ahová én jártam, mint bonyhádi kis­gyerek 1917—18-ban, semmi olyasféle föltétel nem vo}t adva. amely óvodának pre­desztinálta volna a házat és udvarát. Bonyhádnak akkori­ban 6—7000 lakosa volt és így vagy 1500 háza. Miért éppen abban a házban helyezte el a községi elöljáróság az óvodát, máig rejtély előttem. De el- borzasztóbb példát arra, hogy ilyenbe nem lehet, sőt nem is szabad óvodát elhelyezni, nem találtam azóta sem. A ház két részből állt. Alsó fele, az utcára néző, szemmel- Játhatóan egy háromszobás iakásból lett közintézménnyé átalakítva, a közfalak kivéte­lével. A ház felső felében mű­hely vplt, és nem is akármi­lyen. Asztalosműhely, kopor­sókészítő asztalos műhelye. Ta­vasztól őszig az udvar felső részében a szabadban folyt a munka, kisebb-nagyobb kopor­sók ácsolása, szögelése, fösté- se, agyusztálása. Az asztalos­műhellyel szemben fészer, benne kocsival, éspedig az asztalosműhely-tulajdonos te­metkezési vállalatának halott- szállító üveges kocsija. A ko­porsókészítő asztalos ti. a köz­ség egyetlen temetkezési vál­lalatának tulajdonosa is volt. A koporsókat legtöbbször kö­zöttünk, óvodások sorfala kö­zött; szállították ki az udvar­ból rendeltetési helyükre. Kü- zöttünk, óvodások között, hi­szen az udvar olyan szűk volt, hogy a kocsi éppen csak hogy kifért rajta. Háború vége volt, járványok jártak, pusztult az emberiség, mindennapos volt a temetés. Ilyenkor megszűnt a kisgyerekek játéka, éneke, ug- rándozása. Naponta együtt éitünk éle­tünk tavaszán a halállal. Nem lehetett kikerülni. Még a WC előtt is koporsók halmaza, ta­nulmányozhattuk rajtuk, szí­nezésükön, díszítésükön, hogy fölnőtt, vagy gyerek halott ke­rül-e beléje, gazdag-e. vagy szegény, öreg óyó nénik ro­gyadozó térdeivel, cérnahangú énekével, fáradt mosolygásává) sem tudta elterelni figyelmün­ket a szomorú látványról. Be­lénk ivódott, az egész életünkre belénk rögződött a halál műhe­lye. Lehet-e nagyobb ellentétet elképzelni mint az élet kezde-, tén álló kisgyerekeknek any- nyira szükséges optimizmust és derűt a temetésrendező asz- talosműhellyei ? A halál kéz­zelfogható valóság lett szá­munkra, mindennapi foglal­koztatásaink egyik program­pontja azért, mert szemtanúi lettünk az élet befejezéséhez szükséges ceremónia minden­napi újrarendezésének. GAT ISTVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom