Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-03 / 128. szám

•yy*

A ma embere

és a könyv

Ötszáz éve nyomtatnak könyvet Magyarországon. Gondolom, mindenkinek nagyon ismerős már ez a mondat, jó- néhányszor megjelent az elmúlt hetekben, hónapokban az újságok hasábjain, elhangzott a. rádióban, televízióban. Éppen ezért nem a hazai könyvnyomtatás kezdeteit akarom most felidézni, s nem is az azóta eltelt éveket vallatni. Sokká] érdekesebb, milyen kapcsolatban van a ma embere a könyvvel?

Ha a statisztikai adatokat nézzük, jogosan büszkélkedhetünk. Megsokszorozódott az elmúlt években a könyvvásárlás. Közkönyvtárak tucatjai épültek, korszerűsödtek. Nemrég fejeződött be a „száz falu — száz könyvtár” mozgalom, s máris itt az újabb; a Hazafias Népfront „500 év — 500 iskolai könyvtár” jelszóval indított nagyszabású társadalmi akciót. A Szépirodalmi Könyvkiadó az idei könyvhéten kezdi megjelentetni Magyar Remekírók című sorozatát, amely nemzeti irodalmunk egészéhez vezető kalauz, egyben bibliofil külsőbe öltöztetett tömegkiadvány. Hosszasan sorolhatnám tovább, de megállók.

Mindez, amit eddig felsorol-. tam, s ami még hozzá tartozik, igaz és nagyszerű. Csakhogy; a könyvvásárlás valóban megnövekedett, de még nem mindig a fajsúlyos irodalom talál legnagyobb példányszámban gazdára. Gyakran előfordul, hogy nagyszerű regények, valós irodalmi értéket képviselő verseskötetek szerénykednek 3—5 ezres példányszámukkal 80—100 ezer példányban kiadott, saját műfajukban sem mindig színvonalas krimik és gyenge lektűrök mellett. Akadnak olyan emberek, akik már vásárolják a könyveket, de csak ritkán olvassák őket. Sokkal nyugtalanítóbb az a jelenség, amelyet legutóbb egy megyei felmérést követő jelentésben olvastam, de — sajnos — máskor, máshol is találkoztam már vele. Idézek a jelentésből;

l.Az olvasók mintegy 50—60 százaléka tanuló. Az ipari és

mezőgazdasági dolgozók aránya, létszámukhoz viszonyítva, igen elmarad a totói rétegétől,” Könyvtári olvasókról van szó. de tévedés ne essék, nem diák-, hanem nyilvános közművelődési könyvtárakra vonatkozik ez a megállapítás.

Ugyancsak nyugtalanító az a jelenség amelynek egyfajta megnyilvánulásával egyik üzemi könyvtárban találkoztam. Ott időző, képeslapokat forgató szakmunkástanulókkal

kezdtem beszélgetni, akik beiratkozott olvasói voltak az adott könyvtárnak. 16—17 éves fiatalok. Kiderült, hogy öt beszélgetőpartnerem közül egyiknek sem volt még a kezében irodalmi folyóirat. Mint mondták, az ottani könyvtáros nem hívta fel ilyenekre a figyelmüket. Hozzájuk tehát a legfrissebb irodalom sajnos nem jut el. holott a folyóiratokban talált olyan vers vagy novella, amelyik tetszett nekik, elvezethetné őket a mű írójának könyveihez.

Szándékosan soroltam negatív példákat. Elkeseredésre ennek ellenére nincs okunk, hiszen ha „olvasó nép” — így általánosságban fogalmazva — még nem is vagyunk, tény, hogy évről évre növekszik a rendszeresen olvasók és az olvasottakat hasznosítók száma. Egyre többen értik meg, hogy . a könyv, mint az ismeretek tárháza, munkaeszköz is. Nemcsak az irodalommal foglalkozóknak hanem mindenkinek. Mert amikor könyvről, olvasásról beszélünk, akkor sem csak a szépirodalomra gondolunk, hanem például a szakirodalomra is. Mégsem elégedhetünk meg eredményeink emlegetésével, nagyon komolyan számba kell vennünk a hiányosságokat is.

Először is — nagyon leegyszerűsítve — még újabb, korszerűbb könyvtárakra van szükség, s egyre több könyvre. Mielőbb el kell érni, hogy a klasszikus alapművek mindenkor megvásárolhatók, hozzáférhetők legyenek. Amikor pedig megfelelő könyvtárak és könyvek állnak rendelkezésünkre, tehát optimálisnak

KALDI JÁNOS VERSEI:

A KÖNYVHÉT ELÉ

Ahhoz, hogy a könyv befejezett legyen, te kellesz, olvasó.”

(Kosztolányi Dezső)

Bizony, csak szomorú töredék, széltépte, árva monológ, zokogó torzó, csonka sor,

és mindenképpen befejezetlen a mű, ha nem lesz lélekké benned, olvasó.

Te adhatsz neki szárnyakat, te veted rá a sugarat, te emeled föl, akár a zászlót.

Ha él, csakis általad,

Ha zeng, csakis rajtad át; nélküled, bizony, félálom csupán, ködtakart, őszi sík, semmiség.

P S Y C H É

— Weöres Sándornak —

Hát íme, itt van

az élőnél előbb, a láng-dalú lány. Csillagot kavar a lába, villog az Idő szirtfokán.

Jött, jött a, múltból, támadt halottaiból, a csöngei fűzek alól szüntelen szép szava szól.

Sorsát fújja a szél: vidám és szomorú.

Hol jár? Merre jár?

Díszíti csengő-koszorú.

Vigyáz rá, aki < szülte-küldte őt, aki úgy álmodta: legyen időtelen. Fönt, fönt, messze Tállyán, hófehér fellegen.

Gethon István római naplója

A délutáni nap besütött a frissen épült bérház harmadik emeleti szobájába, ahol elnyújtózva hevert a sarokrekami^n egy szőke fiatalasszony, s idegesen huzigálta magára a színes puha plédet, amely telt idomait takarta. Újság volt az egyik kezében, s éppen ki akarta nyitni, amikor a szőnyegen játszadozó, hatéves forma kislánya megszólalt:

— Anyu?

— Tessék.

— Ma is eljön az a bajuszos

bácsi?

— Milyen bácsi?

— Aki tegnap este is itt evett nálunk, s nekünk Magdival le kellett menni a házmesternénihez a csomagért, ahol vacsorát is kaptunk.

— Igen kislányom.

— Miért, anyu?

Az asszony dühösen forgatta az újságlapokat, de válaszolt

— Mert szeret idejönni.

— Nekünk megint le kell menni a házmesternénihez Magdival?

— Nem tudom kislányom. Ha hoz csomagot a bajuszos bácsi, a Tibor bácsi, akkor le.

A kislány megkötötte a nagy hajas baba kalapjának a zsinórját, s vékony, éles kis cérnahangján újra megszólalt.

— Miért szeret itt lenni a Tibor bácsi?

— Miért, mit tudom én — mondta kissé ingerülten az asz- szony.

— Én is szeretek a nagymamánál lenni, mert ott jó.

Az anya nem válaszolt, mert éppen az érdekességeket olvasr

Árva kérdések

ta az újságban, s ezeket nagyon szerette olvasni.

— Anyu! Miért kellett eljönni nekem a nagymamától, amikor ott szerettem lenni.

— Mert te nem a nagymamáé, hanem az én kislányom vagy, és velem kell lenned, — mondta megenyhülten lágy hangon az asszony, mert éppen nagyon érdekes érdekességet olvasott az újságban.

— És amikor még apu élt, és a nagymamánál voltam, akkor is a te kislányod voltam?

Az asszony alig figyelt, de erre felkapta a fejét, bár elhatározta, hogy nem lesz türelmetlen és szépen beszél a kislánynyal.

— Mert akkor még nem volt ilyen szép lakásunk.

— És sokáig voltam a nagymamánál?

— Sokáig, majdnem három évig kislányom.

— Addig építették ezt a házat?

— Nem, de édesapád nagyon beteg volt.

— Édesapa már nem jön ide soha, csak az a bácsi.

— Ejnye kislányom, hiszen tudod, édesapát baleset érte.

A kislány szomorúan elméláz, s a babát gondosan lefekteti a kispárnára és betakarja egy kendővel.

—• Anyu, akarod tudni, mit mondott a nagymama egyszer, amikor levelet kapott.

— No mondjad, kislányom.

— A fiamat már elvették, most ezt a csöppséget is elveszik tőlem.

mondhatók a tárgyi körülmények, akkor, sőt már addigra is el kellene jutnunk oda, hogy valóban egész népünk szükségletévé váljon a rendszeres és tudatos olvasás. Nagyon nehéz, roppant erőfeszítéseket igénylő feladat ez. Az emberi tudatot kell átformálni, a szemléletet megváltoztatni.

Ehhez, egyre több képzett, szilárd eszmeiségű, szuggesz- tív egyéniségre van szükség. Olyanokra, akik megtalálják a legmegfelelőbb módszereket az olvasás megkedveltetésére. Mint például az a tanár, akiről nemrég olvastam. Látszólag nagyon egyszerű, kézenfekvő dolgot művelt, mégis nagyszerűt, mert eredményest. A tanórán „hirtelen ötlettel” beszélni kezdett egy könyvről, amely nem szerepelt ugyan a tantervben, de számára kedves — s tegyük hozzá: értékes mű volt. Nem a tartalmát mondta el. hanem azt a világot próbálta szavakkal megrajzolni, amelyet a mű hordoz. S mi történt: néhány nap alatt az osztály minden egyes tanulója elolvasta a könyvet, anélkül, hogy felszólította volna őket arra. vagy barmit ígért volna az elolvasásáért.

Senki sem ülhet nyugodtan, azt gondolva vagy ki is mondva: ez a könyvtárosok és pedagógusok feladata. Nemcsak az övéké, mindnyájunké. Közös az érdek, tehát közös a feladat is. Nem mehetünk el vakon és süketen amellett a felismerés mellett, hogy világunk, életünk egyre gyorsuló fejlődése közepette mind képzettebb, műveltebb emberekre van szükség. A szakmai képzettség és az általános műveltség növelése nemcsak egyéni. hanem közérdek is. S mindez nem oldható meg csak az iskolai oktatás során, elengedhetetlenül szükség van fejlett köz- művelődési hálózatra, szakemberekre. Végezetül pedig az önművelésre, amelynek egyik legfontosabb „kelléke” még nagyon sokáig a könyv marad.

MÁTYÁS ISTVÁN

Az anya figyelt, de úgy tett, mintha olvasna.

A kislány pátyolgatva ringatta a babát és tovább pötyögött:

— És még azt is mondta a nagymama, hogy most majd élheti világát anyád, mert megkapja a te pénzedet, ő úgyse kapott apád után semmit, mert elhagyta, amikor beteg volt.

— A vén boszorkány — dobta le az újságot az asszony. Felült a rekamién, s befutott a fürdőszobába. Amikor kijött, szépen meg volt fésülve, s a száján szép piros színben fénylett a sima rúzs.

A kislány karjaiba vette a babáját, s egy párnás székre tette.

— Ne oda tedd, útban lesz.

A kislány újra a karjába vette

a babát, s mint a tv-maci a Paprikát kétoldalt megpuszilta, s mintha csak a babának mondta volna:

— Én is oda mennék, ahol szeretek lenni.

Kint csengettek. Az asszony tétovázva megállt az ajtónál, aztán határozottan megfordult és hátat fordított a kislánynak, mert a csengő többször is felberregett eaymós után. Aztán szófoszlányokat lehetett hallani, s a kislány mégiscsak letette a babáját a párnás székbe, s hátrálva az ablak felé ment, amelyen már a lenyugvó nap piros sugarai csillogtak, mint apa ingén azon az es*én a vér, amikor úov tántorgott be a házba, "mi még kint volt a város szélén, ahol sok fa vol* és virág

Kispofáid József

Kitűnő művészettörténészünk, Genthon István, akinek neve a magyar műemlékek pontos lajstromával valósággal fogalommá lett, 1940—43 között a római Magyar Akadémia igazgatója volt, ezekben az években naplót írt hogy „sebei sajgása enyhüljön”, s melynek „komor díszlete a háború, tárgya az. Urbs, a legnagyobb csoda, melyet eddig emberi kéz alkotott”. Genthon mindent tudott Rómáról, s mindent szeretett benne, az articsókát is, ami pedig tulajdonképpen nem is jó, de „római növény”, amit római módra is lehet készíteni.

Lelkes lapokat olvashatunk Margaritonéról, az arezzói festőről, a Mária-képről, amiről Riedl Frigyes írt, de sose látott, Assisiről, Bartókról, a Petruska római előadásáról. Egy tudós mesél az életéről, Rómáról, s a háborúról, a város bombázásáról, aztán amikor idegenek számára lehetetlenné válik az élet a háborús Rómában, a hazautazás izgalmairól. Ezeknek az éveknek római emlékeit egy másik magyar is megírta, Lénárd Sándor a művész-polihisztor, XX. századi irodalmunk egyik legérdekesebb és legeredetibb alakja. Lénárd a modern európai, aki idegeiben hordja a század minden zaklatottságát, s az Örök Városban is a pusztulás partján érzi magát. Genthon az örök művészetből indul ki. ami soha nem pusztulhat el, mert az élet értelmét

látja benne, a csodát, melyek közül is a legnagyobb Róma.

Maga a könyv is ilyen csoda, mely háborút, évtizedeket vészelt át, hogy váratlanul elénk lépjen, emlékezve és emlékeztetve, a háborúra. Mar- garitonéra, római házakra és római ételekre. S a szerzőre is, aki ezeken a lapokon szinte visszavarázsolja magát az életbe, hogy tanítson s nem mú4- ló lelkesedéséből juttasson valamit nekünk is.

A Római naplót a Corvina adta ki, s a szép kiállítású könyv mindenképp több szerkesztői figyelmet érdemelt volna. Először is Genthon személye, akinek jelentős művészettörténeti munkásságát fel lehetett volna sorolni, de ami ennél is fontosabb, a Napló néhány részlete magyarázatra szorult volna. Csak egyetlen példa, az 1943. január 27-i feljegyzés: „Olvasom az újságban, hogy André Gide, hazájának szolgálatában, Fran- cia-Afrikában, hetvenegy éves korában meghalt. A repülőgépet, melyen az aggastyán utazott, néhány angol tiszttel együtt, lelőtték a németek”. Semmi kétség, rémhírről volt szó, talán Saint-Exunervvel tévesztették össze, mert Gide 1951-ben halt meg, miután megkapta a Nobel-díjat.

Kár. hogy ennek a mindenképp szép könyvnek nem tudunk zavartalanul örülni.

CSÁNYl LÁSZLÓ

/