Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
Látogatóban A ' kórházban a legnagyobb úr a PORTÁS. így nagybetűvel: PORTÁS. Ö a hatalom, a hivatal. A minap is, például, egyik barátom megkért, szívesen vállalkoztam rá, menjek el autóval az édesapjáért. A portán azonban a PORTÁS teljesített szolgálatot, ebből következően beléütköztünk. „Nem lehet”, „de hát betegért”. Belénkfojtotta a szót. „Azérse”. „No de nyolcvan éves, idős ember, és a .hegyről’ hazáig érve újból megbetegszik ...” „Szó sem lehet róla.” Nosza keressük a protekciót. X orvos: kérlek szépeit, ezt a direktor rendelte el. A direktor házon kívül. A főorvos: hát persze, szaladjatok, mindig okoskodnak... Aztán egy másik példa, történetesen nem a megye székhelyén: az irdatlan vaskapu előtt vagy ötszáz ember. Nyomják a kaput. Még húsz másodperc. Visszaszámolás: tíz, kilenc... három, kettő,' egy... bumm. Tódul a nép, mert megnyittatott a látogatás kapuja. Mehetünk látogatni. Persze, nem olyan egyszerűen. Mert a látogatásra készülni kell: virág, sör, bor, rántott csirke, becsinált leves, krémes, csokoládé, és a történetek összegyűjtése, — hogy legyen mivel szórakoztatni a beteget: ezt a múlt hét végén ütötte meg a szél; az öregnek szép temetést rendeztek; a Józsit meg elütötte egy autó. Monzában lőnek úgy a startvonalról az autók, mint például a dombóvári kórház kapujából az emberek: Aki fürgébb, erősebb, gyorsabb lábú, az a lifttel utazhat a hatodikra, aki nem, a látogatás közepére gyalog is fölér — mert a lift kétszer-háromszor fordul a hatodik és a földszint között, aztán megáll — mint óceártjáró, amely hetekig szelte a hullámokat. Megrakodva látogatócuccal, irány a kórterem. A folyosókon kórházi ruhába öltözött betegek. Szerintem a ruha teszi ezeket az embereket beteggé, elesetté. Szinte vánszorognak a nagy-nagy fehérségben csíkos, agyonmosott köpenyeikben. Tágra nyílt szemmel lesik az ajtót: mikor jön a látogató, mert azoknak jönni kell. „Azt mondta a Kati ángyom, hogy bejön, mert meg akarja ismerni a doktor urat, aztán lehet, hogy ő is befekszik majd.” „A gyerekek, azokat engednék fel hozzám” — sopánkodik egy harmincöt év körüli ember, a napokban operálták a gyomrát. De a- gyereknek lent a helye. Zománcozott táblán az írás: Tizennégy éven aluli gyermekek a betegeket nem látogathatják. A betegek is fölkészülnek a látogatók fogadására. A szekrényekből, szatyrokból előkerülnek a mélyen kivágott hálóingek — itt a szeméremhatár másutt van, mint a hivatalokban — pedig ott sem túlságosan magasan leng. Egyik asszony magára ölti a püspöklila, halszálkás bársonyköntöst, azt \ hiszem ilyen anyagból készül a püspök feje fölé a baldachin — merthogy e köntös alatt is elférne négy ministráns gyerek ... A férfiak borotváltan, simára fésült frizurával közönyösen nézik a forgatagot, szemük a szatyrok dudorát figyeli; vajh hasal-e ott jól hűtött sör, netán finom vörös bor, amely vért pótol, miután a szín megmarad az emberben, merthogy csak sárga lé távozik el az emberből, amelyet kacsába kell csurgatni, és a napi csurgatást -andosan jegyzik a zsebkendőszoknyás kisnővérek. No, igen, igen. ök is várják a látogatókat. A kezelőajtót sarkig nyitják, fölülnek a vizsgálóasztalra, polcra, minél magasabbra, előhúzzák a doktor úr sztetoszkópját, nyakukba akasztják. Rúzs, korom, rizspor — minden a helyén. Ja, még a Golden Smrt is kell a szájba. No, jöhetnek. Jönnek is. Csapódik a lengőajtó. Elöl lohol egy fiatalember, ráborul a baldachinra. Mögötte az ajtó mellbe vág. egy. nagy bajuszú férfit, az visszahőköl. Torlódás, csöndes káromkodások, merthogy 3z is írva vagyon a falra, hogy csöndben, lassan járjatok, durva zajt ne üssön ajkatok. Persze itt csak az írás a hallgatag, a néma, folyik már az ölelgetés, hát- baveregetés: dejól vagy öregem; . hálaistenjózsikámmégélsz; ahogytébejöttélhátahhoz; — Szabad ideülni? — már miért ne volna szabad! Hisz’ azért van az ágynak a széle, hogy ráüljön a látogató, azért az ágynak a karfája, hogy pacsuliillatú ballonkabátot, kalapot, sálat tartson... Csak azt nem értem, miért nem járt a lakberendező kórházban, mielőtt a tenyérnyi éjjeliszekrényeket tervezte. Merthogy arra alig lehet rárakni valamit. Mi fér el egy ilyen kicsinyke kis asztalon? Jóformán semmi! Két csokor virág, egv jénaiban1 becsinált leves, dunsztos- üveg tele tavalyi eperrel, felnyitott kóla meg jaffa, egy köteg papírzsebkendő, három citrom... A kis lábas pörkölt már a papucstartóba kerül, szintúgy a finom kelt kalács is. Az ágyat körülállta a rokonság. A barátok, a munkatársak. A látogatók észre is alig veszik a beteget, aki az ágyban sápadtan fekszik, fölötte hömpölyög a város. „Aztán mondtam a Marinak, ne vegye meg azt az izét” .........ez. r ét fizetett a sógor a Trabantért” ....én meg azt mondtam, h a te így, akkor én is így, azóta aztán nem beszél velem” „...és akkor azt mondja a Juli, hogy jött a kiskatona, odaállt elé, hogy na jössz egyet csörögni” „...ott fújta az orrunk alá, még másnap is büdös volt minden, még jó, hogy nem szúnyogcsípéstől kell az embernek elpusztulni, hanem a méregtől, amellyel teleszórják a hálószobáját...” A beteg pis. log. Egyszer-egyszer hosszabban lecsukódik a szeme, szunyókál. közben a város él az ágya fölött. Amott már a második kacsacombot rágja a máj beteg, sört iszik az öreg szüle, merthogy ki tudja meddig ihat még, miután az orvosok minden nagyvizitkor percekig állnak szótlanul az ágya mellett. Szerintem az öreg szülének a „látogatási idő” gyógyszert kellene felírni, s beadni néki tabletta vagy injekció formájában. Sajnos azonban ilyen gyógyszert a kémikusok még nem készítettek... A kórtermekben egy-két csendes beteg is fekszik. Szavukat alig hallani, látogatóik is csöndben, mint templomban, kérdik: Apám, anyám jól vagy ?' Nincs semmi hiányod, vigyázz magadra! Ezek a betegek betegek a látogatóktól. A zajostól, az etetőtől, az itati i ’ 7° pünkösdi rózsák Érdi Judit rajza tótói, a rémtörténet-mesélőtől. — Szíveskedjenek befejezni a látogatást, köszönjük szépen. A kisnővér bekiált minden kórterembe, a szundikáló betegek felriadnak, a látogatóknak még futja egy történetre, egy korty borkínálatra, egy tött hús megetetésére — aztán maguk mögött hagyják a csatateret. A takarítóasszonyok söprűvel, klóros vízzel vonulnak kórteremről kórteremre. A nővérek beszólnak egy-egy ajtón: Józsi bácsi, Julis néni, készüljön,!. Beöntés! A portás becsukja a vas-- kaput, a kórház most, ezután a másfél órai látogatás után mindenképpen gyógyító intéz.’ ménnyé válik. PÄLKOVÄCS JENŐ Szubjektív sorok Látszólag nem nagy ügy. Rendes, napi sétámat folytattam. Bandukoltam, nézelődtem, magával ragadott az utca sokszínűsége, nyüzsgése, tolakodása... Egyszer csak elém áll egy rendetlenül öltözött, sovány, mosdatlan arcú cigánygyerek. A rossz ruha lógott rajta, mintha csak csontvázra akasztották volna az inget. Tenyerét felém tartotta és azt kérdezte tőlem: — Bácsi, van egy forintja? önkéntelenül a zsebemhez nyúltam. A gyerek észrevette a mozdulatot és megmagyarázta a kérdést: — Tejet szeretnék venni. Arra kellene az egy forint. Mindenből kizökkentett ez a gyerek: az utca zsivajából,a sétából, a felületes gondolkodásból. Nem is gondoltam végig a választ. Csak kicsúszott a számon: — Tejre kérj pénzt az édesapádtól vagy az édesanyádtól. A gyerek szemei tágra nyíltak, végigmért és továbbment Tovább zaklatta a járókelőket. En pedig lelkiismeretfurdalással figyeltem: ki ad neki egy forintot, vajon adnak-e neki egy forintot? Ekkor kezdtem csak elgondolkodni azon, hogy miért is nem nyúltam a zsebembe, miért nem vettem elő a pénztárcámat. amelyben nemcsak egy, de száz forint is volt? Logikusan végiggondoltam a hirtelen, gondolkodás nélkül kiszaladt választ. A gyerek éhes. Tejet akar inni. Kívánja a tejet. Pénzt kér. Nem lop — kér. A szüleitől hiába kér. Lehet, hogy a szülei is kérnek. De az is lehet, hogy elisszák a keresetet. A gyerekcsinálás az életmechanizmushoz tartozik — a felnevelését pedig rábízzák a társadalomra, az utcára. A gyerek minderről semmit nem tud talán, ö csak az egészből annyit tud: éhes, tejet akar inni és az emberek jóságára apellál. A végkövetkeztetésem: adni kellett volna neki egy forintot. Figyelem, adnak-e neki mások. Az AUTOKER boltja előtt szólongatja a járókelőket. Annyit már megtanult az életből, aki az AUTOKER-be jár. annak pénze van. Talán meg is tanították erre? Mindegy. Most az a fontos, adnak-e neki. Leszólít egy fiatalembert. A fiatalember nevet _ és egy másik fiatalemberhez irányítja, aki az AUTOKER-ből jött ki és igyekszik át a túlsó oldalra. — Szólj annak a bácsinak, az majd ad! A „bácsi” az út közepéről visszanevet. A gyerek csalhatatlan ösztönével megérzi: — ettől sem kap egy forintot. Nem megy utána. De miért nem adnak neki mások sem egy forintot? A magamét értem, hisz végiggondoltam, de mások „zsugorisagát” elképzelni sem tudom. Talán ők is amiatt nem adnak,' ami miatt én nem adtam? A gyerek cikázik a járókelők között. Nem hazudik. Mindenkinek azt mondja, amit nekem mondott: tejr^ kell a pénz. Látszik rajta, hogy éhes. — Adni kellett volna neki egy forintot! — szólal meg" bennem a lelkiismeret, amely állandóan ott bolyongtat a gyerek körül, talán azért, hogy végül is a zsebembe nyúljak, esetleg behívjam a Tejbárba és fizessek neki egy macska- fröccsöt. Ez a gyerek éhes. Ha nem kap pénzt tejre, akkor esetleg lop. A gyerek kívánja a tejet. Ö arról nem tehet, hogy a szülei nem adnak neki egy fo- • rintot. ű nem felelős a szüleiért, a szülei viszont felelősek őérte. És mi mindannyian felelősek vagyunk a szüleiért is, - őérte is. De mit tehetünk? A szüleit munkára szorítjuk. Dolgozzanak és adjanak a gyerekeiknek pénzt tejre. Igen, adjanak. Mert tudnak adni, ha akarnak. Munkalehetőség van, csak akarni kell dolgozni. Ha pedig nem akarnak dolgozni- — kényszeríteni kell őket a munkára a törvény, a társadalom erejével. Ha én ennek a gyereknek most adok egy forintot tejre, akkor megtanulja: munka nélkül is lehet pénzt szerezni. Tehát ez a gyerek is olyan lesz, mint a szülei. De törődhetek én most ezzel, amikor egy rongyos kisgyerek tejre vágyik és én meg is tudnám venni neki a tejet,., ha akarnám? De megerőszakolom a lelkiismeretemet — nem adok. A lelkiismeret pedig nehezen viseli az erőszakot. ! Érdekel a gyerek sorsa. Érzem titkon, ha nem ad neki . senki egy forintot, nem tudok sokáig ellenállni. A Tejbárból egy nő jön ki. A gyerek eléje tartja a tenyerét. — Kérek egy forintot. Tejet szeretnék venni. Az asszony belenyúl a táskájába, előveszi piros pénz- _ tárcáját és válogat az aprópénz között. A gyerek figyeli a műveletet és nagyokat nyel. A forint belecsúszik a markába és boldogan rohan be a _ Tejbárba. Megveheti a várva várt tejet. Én pedig ott állok és nem is tudom milyen érzések kavarognak bennem. Hol örülök annak, hogy a nő adott egy forintot, hol pedig dühös vagyok rá. A gyerek végül is hétfőn délben tejet ivott. Mohón itta a tejet. A pénzt nem a szüleitől kapta a tejre, hanem egy ismeretlen járókelőtől. Csak ae a baj, hogy ez a gyerek ezen a napon is csak a tej ízét érezte és, ha állandóan ilyen kapott forintokból veszi, akkor ő sem fogja érezni a munka zamatát, mint ahogy a szülei sem érzik. Ez pedig nagy baj. A jövő érdekében kell megerőszakolnunk a lelkiismeretünket. A gyerek jövője érdekében. SZALAIJÁNOS Egy pohár tej
