Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
Interjúk a munkásegységről Kossuth Könyvkiadó 1973 Bába Mihály: Egy pár csizma Huszonöt év telt el azóta, hogy a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesítő kongresszusa a munkásosztály szervezeti egységéért folyó több évtizedes küzdelem utolsó aktusaként befejeződött. A marxista történetírás az esemény jelentőségét nemcsak az ünnepi évfordulók és megemlékezések alkalmával méltatta, hanem a „hétköznapokon” is nagy figyelmet fordított az 1947— Í948-ban bekövetkezett korszakváltás e döntő mozzanatának, s a népi demokratikus forradalomról, ill. átalakulásáról szóló feldolgozásokban viszonylag részletesen tárta fel e folyamat lényeges állomásait. Az egyesülés huszonötödik évfordulójára most megjelent „Interjúk a munkásegységről” (1945—1948) című gyűjtemény (Kossuth Könyvkiadó, 1973. —■ az interjúkat Sánta Ilona készítette) — amely jellegét és tartalmát tekintve is újszerű kezdeményezés — a magyar- országi munkásegységfront és egyesülés történetéhez értékes adalékokat szolgáltat. A közel 19 ív terjedelmű könyvben közrebocsátott húsz interjú szereplő személyei az egyesülést megelőző években, évtizedekben a munkásmozgalom különböző területén és szintjén tevékenykedtek és vettek részt a politikai küzdelmekben. A Szakszervezeti mozgalomról Apró Antal és Kisházi Ödön, a kommunista párt politikájáról és a két párt együttműködéséről az akkor főtitkár- helyettesi beosztásban tevékenykedő Kádár János, a Szociáldemokrata Pártról az élvonalban küzdő Marosán György, Schiffer Pál, dr. Szálai Sándor az ifjúsági mozgalomról Hollók Ervin mondja el élményeit. Az üzemi életről a csepeli veteránok egy csoportja, Csicsics Sándor, Katona Antal és Somogyi Antal beszél. Értéke a kötetnek, hogy a munkásmozgalom fő kérdését, az egységet, nem kizárólagosan a munkásosztály problémájaként tárgyalja, hanem mint a népi demokratikus átalakulás egészének döntő mozzanatát, megmutatja a kisgazda- és a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek ezzel kapcsolatos álláspontját és nézeteit is Bognár József, kisgazdapárti és Nánási László nemzeti parasztpárti politikus nyilatkozataiban. Az interjút adók felszabadu. lás utáni tevékenysége szerteágazó és Szintben különböző volt, ami lehetővé teszi, hogy átfogó képet kapjunk a korszakról, á két párt tevékenységéről, a pártok egymáshoz való viszonyáról, az együttműködés történelmi sikereiről és nehézségeiről, azokról a fő tendenciákról és folyamatokról, amelyek meghatározták a fejlődés menetét, a vezetők és a tömegek magatartását az osztályharcban. A kötet egészében érinti a munkásmozgalom és a két párt szervezéti- ideológiai-politikai tevékenységének szinte minden alapvető kérdését. Bepillantást nyújt a konkrét események sorába éppen úgy, mint a gyakran háttérben lejátszódott összecsapásokba, személyes kapcsolatokba. Az interjúk tartalmát a korszak eseményeit ismerő történész lényegre tapintó kérdései alapozzák meg, amelyekhez többé-kevésbé mindig igazodnak a válaszok is. Az interjúk ezért szerencsés ötvözetei a történelemnek és a visszaemlékezésekre leginkább jellemző szubjektív látásmódból eredő véleményeknek, benyomásoknak, a száraz adatokat színessé varázsoló hangulati elemeknek. Az átgondolt szerkesztés és tematikai csoportosítás következtében, a műfaji sajátosságok miatt egyébként nehezen kezelhető interjúk a munkásegységért folytatott harc élőképeivé válnak. Megismerjük az egyesülés történelmi előzményeit — visszanyúlva a háborút megelőző időszakokba — éppen úgy, mint az 1945—1948 közötti évek harcait, az 1948 júniusában lezajlott ■ kongresz- szus leglényegesebb összetevőit, majd a későbbi években végbe ment fejlődés eseményeit egészen napjainkig. A stílusában és szemléletükben bizonyos vonatkozásokban egymástól eltérő, izgalmasan olvasmányos interjúkat lapozgatva, ismét egyértelműén bebizöhyosodik, hogy a magyar munkásmozgalom is — a nemzetközi folyamatokkal összhangban — a harmincas évek közepétől rálépett a munkásosztály politikai és szervezeti egységéhez vezető útra, elsősorban akkor, amikor a kommunisták és szociáldemokraták, a tagok és a vezetők, a közös ellenség, a fasizmus elleni harcban egymásra találtak. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusától tudatos népfrontpolitikát követő kommunisták — mint ahogyan arról Kádár János elvtárs nyilatkozik — egyetértő harcostársakra találtak a szociáldemokrata vezetőségekben is azok személyében. akik felismerték a kommunistaellenes politika tarthatatlanságát, és fokozatosan elvileg is Szembekerültek a reformizmussal és az opportunizmussal. Az őszinte hangvételű írások méginkább tükrözik, hogy a folyamat nem lehetett — éppen a társadalmi sajátosságok miatt — sem györs, sem ellentmondásoktól mentes; egészében véve azonban mégis felfelé ívelő, egyre erősödő és terebélyesedő folyamat játszódott le. Ezt olyan kiemelkedő események és állomások jelzik, mint a háború alatt lezajlott közös megmozdulások, és akciók, az illegalitásban kibontakozó közös ellenállási mozgalom, majd az akcióegység csúcspontjaként az 1944. október 10-én, Szakasits Árpád és Kállai Gyula által aláírt egységmegállapodás a két munkáspárt akkori és háború utáni együttműködéséről. A felszabadulás természetesen nemcsak a nemzet, hanem ezen belül a munkás- mozgalom életében is gyökeres fordulatot eredményezett. A munkáspártok számára rendkívül kedvező politikai-társadalmi feltételek teremtődtek: a munkásosztály, pártjainak képviselőin keresztül, részesévé vált a hatalomnak. A harmincas évektől kezdve megalapozott együttműködést az új viszonyok között, a történelmi követelményeknek megfelelően, magasabb szinten kellett folytatni. A felszabadulás utáni években a két, több százezer tagot számláló párt kapcsolata rendkívüli mértékben kiterjedt. A munkásegységfront a népi demokratikus forradalom és átalakulás hajtóerejévé, társadalmi bázisává vált. A kötet ehhez is sok újat ad. Nemcsak azzal, hogy az események eddig ismeretlen összefüggéseire és fényeire fényt derít — pl. az 1944, október 10-i egységmegállapodás előkészítésének és aláírásának körülményeiről Schiffer Pál érdekes részleteket közöl —, hanem azzal is, hogy az eddig közismert mozzanatokra más oldalról, más aspektusból is megvilágítja, újabb összetevőkre irányítva a szakemberek és a szemtanú figyelmét. S még ha ezekkel az új adatokkal, illetve értékelésekkel a történészek, a korabeli írásos anyagok ismeretében esetenként nem is mindenben értenek egyet, tagadhatatlan, hogy az interjúk a kor szellemét, atmoszféráját, a kiélezett osztályharcban szövődő hivatalos és baráti kapcsolatokat; politikai és párt- küzdelmek konkrét körülményeit plasztikusan idézik fel és hozzák történelmi közelségbe. Az interjúk elismerő, s ha kell — a kommunista mozgalommal szemben is — őszintén kritikus hangvétele — különösen az 1948-at követő időszakok jelenségeire vonatkozóan — megkönnyíti az események reális és marxista értékelését. Az 1948-as szervezetig egyesüléssel meghatványozódott a magyar munkás- osztály ereje, ami a személyi kultusz okozta torzulások miatt teljességében nem bontakozhatott ki. A tanulságokat levonva, az MSZMP megvalósította a munkásosztály forradalmi erőinek összeforrását, a harci egységet, a marxista— leninista ideológia alapján. A húsz interjú közrebocsátása huszonöt évvel az egyesülés után ennek a beteljesedésnek Szép bizonyítéka. Strassenreiter Erzsébet SZOMRAKY SÁNDOR: MINDEQY MERRE Már olyan mindegy merre mész — hideg szél siklik utánad. A, hídon a fekete víz fölött elhagyott örökre árnyad. Már mindegy merre kanyarog az út letaposott gyér füvével. Varjak kárognak. Nem vagy ott hol hegedühúrrá váltam éjjel. Mindegy merre: így állok én a szélben feszes ösziövéren. Egboltnyi csönded még enyém. Tied felsíró szívverésem... Az öregember a sarokba húzódott; és mélázó tekintettel bámult ki a vonatablakon, nézte a szemfájdító- an sík alföldi tájat, amelyre üvegbúraként borult a látóhatár. — Korán tavasz lesz — fordította felém arcát egy pillanatra. — Különben az idén nemigen lesz se tél, se tavasz. — Februárban, márciusban éli a bál — jegyeztem meg mosolyogva. — Még kitáncolhatja magát a tél. — Akárcsak egy vénember — nevetett. Cigarettával kínáltam útitársamat, beszélgettünk, hogy szoprábban fusson az idő. — Nem szeretem ezt a csattogást. Nem is szívesen utazom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, látogassam meg a kis unokát. És képzelje, elvitt a gyárba is, ahol dolgozik. Azt mondja: na apám, ezt nézze meg, így dolgoznak ma a suszterek, a csizmadiák! Azelőtt sose láttam cipőgyárat, hát elképzelheti, kartársam, hogy meg-megálltam az ámuldozástól. Én egyetlen egy pár új csizmát csináltam életemben! Akkor, amikor 1917- ben felszabadultam. A segédvizsgához kellett. Csodálkozva néztem rá. Szürkés arcának ráncai között kutattam a múlt halványuló emlékét. — Más pályára terelte a sors? — Dehogy terelt. Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett minden fia. Én is, a legkisebb, A többiek szétszóródtak az országban, én meg ott maradtam apám mellett. Amikor meghalt, a nevemre Írattam az iparengedélyt, és megnősültem. öt gyerekünk lett. Eltűrik, ahogy tudtunk a sar- kalásból, talpalásból, foltozásból. — Űj cipőt, csizmát senki sem rendelt? — Senki. A parasztok csak a vásárban vettek új csizmát. Ketten votunk csizmadiák a faluban. Hozzám csak javítani hozták a lábbelit, a másik szaktárs néha csinált egy-egy pár csizmát, de mindig ráfizetett, mert olcsón vállalta. Versenyezni akart a vásári áruval. Nem dicsekvésből mondom, nem is panaszképpen, de nálam mindig annyi volt a javításra váró csizma, bakancs, hogy mozdulni sem tüdtám tőle. Reggel felkeltem, leültem a háromlábú székemre, és késő í • /, FESTMEjjYS ^ , , éjjelig nem álltam fel csak az ebédhez, vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt, a sarok, hiszen nemigen akadt nekik másik pár lábbelijük. — Amikor a gyerekek cseperedni kezdtek, már köny- nyebb volt, mert segítettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak. És ahogy felszabadultak nálam, rögtön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor már munka sem akadt any- nyi, mint korábban1, pedig a másik kartárs is meghalt, egyedül voltam a flaluban. Reménykedtem, hogy legalább egy gyerek velem marad. Nem maradt. Elmentek Debrecenbe, Miskolcra, meg Pestre. Nem mondom, jó soruk van, örülök neki. Csakhogy nekünk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagyok már valami- nyalka legény. — Miért nem költöznek egyik gyerekükhöz? — Melyikhez? Meg ott a ház, a műhely. — Álcád munkája? — Annyi, hogy az ár meg ne rozsdásodjon. Mondja, kartársam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dolgozni gumicsizmában mennek, annak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha kilyukad, eldobják, másikat vesznek. Vasárnap. ünnepnap, meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek is. Gyermekkori emlékeim fuvallata hozta, sodorta elém a torokszorongató képeket: tavasztól késő őszig mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a levágott csizmafejből esz- kábált szandálban. — Csak a tisztesség miatt van még kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött égy úr, hogy adjam el, megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt igért azért a kopott cégtábláért. Azt mondja, régiségét gyűjt. Van egy kis házimúzeuma. Kérte a' háromlábú széket is, meg a szerszámokat. Cakompakk! Hogy ez már ritkaság. Elhiszem, hisz azzal dolgozott az apám is. Na, szóval nem adtam. Mondom a fiamnak, hogy jártam a kunyerálóval. A fiam meg: el ne adjon apám , egy tűt, egy árat se. Ha már úgy gondolja, hogy nem kell, akkor lemegyek érte! „Minek az neked?” — kérdezem. „Minek? Hát itt a gyárban rendezünk ‘belőle múzeumot a klubszobában, vagy másutt...” És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában alakítják ki úgy, ahogy nálam van otthon. Ki hitte volna, hogy apám szerszámai, kaptafái oda kerülnek, ahol percenként készül egy pár finom bőrcipő? Hát kérem, nagyot változott a vi- iág, ez az igazság. Vagy nem így vélekedik? A vonatkerekek csattogó lármája elnémított bennünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizmadia, a foltozóvarga beszélt, aki' szerszámait „közszemlére” adja, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flek- kelni lábbelijüket, így hát már annyit sem keres, hogy kétszer tisztességesen megtömje belőle a pipáját.
