Tolna Megyei Népújság, 1973. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
Örkény István: Az Üllői úton történt, korán 'reggel, a villamos hátsó perónján, Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma-sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekker- rel, g a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a két oldalán —, mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefele száll, ni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz , egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya, kézenfógva a kisfiával. Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos , fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikor- nyáit vizsgálná szoros figyelemmel ... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit: csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakan- csocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel. mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyá. ri szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbi. zonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín, fehérségű arcocskáját. A gye. rek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szerbusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és el. indult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp át- ellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt, és üézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de1 a kisfiú igen. Ezért állt, és •várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától — de ahogy nőtt a távolság, egyre kiseb- bedett, és kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, széké, rek és teherautó-mobilok, szembe jövő villamosok, és az úttesten átkelő járókelők — mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll, és áll, mintha megbabonázták volna ... Ekkor azonban megint kihajtott egy jár. mű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikái állhatatosan. Nézte, s én még Hány nap a világ ? nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával, és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte gzt a gyereket... Így csalt ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk... Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fe_ nyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak. Izmén Y Sxekuliíy Péter könyve A könyv első írása 1945-re emlékezik a „Tüzes tavaszra”, az utolsóban egy pillanatra a fiatalok az ezredfordulóról tekintenek vissza ránk, régiekre. Közben jellemek, sorsok százai vonulnak el előttünk, emberek, akik a négy égtáj felől érkeztek napjainkba, abba a korszakba, amit a történelem, majd így fog szárpon tartani: a szocializmust építő Magyar- ország. Az ötvenes évek lélektelen sematizmusa két részre osztotta az országot, körülbelül úgy, ahogy középkori festő utolsó ítéletein csoportosul a világ: egyik felén állnak a szentek, akik tökéletesen egyformák, méreteiket legfeljebb az isteni hierarchia szabja meg, a másik oldalon a mindenre elszánt gonoszok, akikre csak rá kell nézni, s tudjuk, nincs olyan alávalóság, ami ki ne telnék tőlük. Szekulity Péter ábrázoló művészetétől mi sem áll távolabb ennél, hősei árnyaltak, nem hordják homlokukon az eleve kárhozatra ítéltek, vagy megdicsőültek bélyegét. Azt sem mondja: erről vegyetek példát, amazt pedig vessétek meg, csak végigmutat ezen a tarka együttesen: íme ilyen a mi világunk. Lobogó hit és sunyi szándék, aggályoskodó fontoskodás és jövőt szolgáló értelem, frázisokkal érvelő te. hetetlenség és az igazság tudata egész világ. Mintha Gogol trojkáján ülnénk, s utaznánk be Magyarországot, de nem holt lelkekkel kereskedve, hanem az élőket szolgálva, igazsággal és hittel. Szekulity Péter talán legfontosabb írói érdeme ez a hit és igazság, mert nem elégszik meg az ábrázolás realizmusával, sorait a benne élés, az él- ni-elmondani akarás hite röpíti. S költői is. mert hiányzik belőle a doktrinerség, az okoskodás, a tanulságot nem az író mondja el, ott van a jellemek, sorsok mélyén, csak olvasni kell a sorokban és a sorok között. „Az ötvenes években könnyű volt. Porig ég az istálló. akadozik a beszolgáltatás, gümőkóros teheneket küld az Állatforgalmi, nem kel ki a mák? Azonnal tudtuk, honnan fúj a szél. Akkor is tudtuk, ha máshonnét fújt —” olvassuk a Hova lettek? című írásban. Azokban a bizonyos években az emberi sorsok a nagy sémák mögött lapultak ti. tokban, elmondhatatlanul. Szekulity fél a nagy sémáktól,, a valóság érdekli csupán, egyetlen mondatában regényre való sorsot villant föl: „Galambos sógor rosszabb mint egy skót. a pályamester özvegye pletykás, a baromfigondozó nő int- rikus és rugdossa a brigád vezetőt, de barátja a papnak, a kárbecslőnek, továbbá a szociális otthon gondnokának, aki hetenként kétszer mogyorós tejcsokoládét visz neki a telepre.” (Két nyelven) világ, s az egymásba egymást keresztező sorsok nemcsak napjaink vonalát húzzák meg, a távolabbi is ott él bennük, ami egyformán jelent lehetőséget és feladatot. Szekulity számára a feladat a fontos, amit a kötet egyik legszebb írásának (Félúton) kavargó gazdagságában vetít elénk: a munkahelyükre utazó munkások hada jelkép is. „Munkások? Inkább csak dolgozók. A nagyváros cselédei. Sokszor végiggondoltam: ennek az előttem ballagó suta, tarisznyás csapatnak mennyi köze van ehhez a városhoz?” Mi hát a feladat? Hogy „legyen tartás”, nemcsak az utazó munkásokban, mert mindenki számára az igazi kötelesség, hogy „megtanulja emberszámba venni saját magát”. A Hány nap a világ? riportjai ezt akarják segíteni. . Teljes folyó és Érdi Judit rajza Betegek monológja Egyik beteg Borzasztó betegségben szenvedek : étvágytalan vagyok. Pedig sportolok. Azt mondják, az étvágy evés közben jön meg. Megpróbáltam. Megettem két lágytojást, de semmi eredmény. Megettem három szelet főtt sonkát, nincs étvágy. Megettem egy libamájat, vajas kenyérrel, de hiába. Egy szelet hagymás rostélyost, még mindig semmi étvágy, négy töltött káposztát. Étvágy, nak nyoma sincs. Nyolc rakott palacsintát. Borzasztó, még mindig nem éreztem étvágyat. Úristen, milyen súlyos beteg lehetek! Rohanok a belgyógyászatra. Másik beteg Remek az étvágyam, folyton éhes vagyok. Nem győzök a hasamra keresni. Bementem az étterembe, megettem két adag rakott káposztát 13,— forintért. Meg se kottyant. Kértem két szelet rántott fiiét sült burgonyával, 13,40-be ke- "rült, de inkább éhesebb lettem. Ijedtemben átszaladtam a presszóba, bevágtam 20,— forint árú süteményt, mégis éhes maradtam. Kiléptem a presszóból, hogy elmegyek a belgyógyászatra. A sarkon éppen perécet árultak. Kértem egyet. És kérem, csak 60 fillérbe került, de csodák csodája, jóllaktam. Ha tudtam volna, hogy ettől a 60 filléres perectől is jóllakom, mindjárt pereccel kezdtem volna, és megspóroltam volna 46 forintot. (Lev Tolsztoj után: Dénes Géza) Riportjai? A műfaj az elmúlt évtizedekben devalválódott, a klasszikus értelemben vett riport tulajdonképpen nagyon ritka, s az is lehet, hogy ideje lejárt. Szekulity nem ezt akarja feltámasztani, inkább új műfajt teremt magának, melynek alapvető jellemzője, ereje, igazságtartalma és költőisége. A szemtanú szól ezekből az írásokból, aki aggódó szeretettél beszél, mert miközben vallomást tesz, figyelmeztet is. Néha csak arra, hogy három gyerek „a hajnali harangszó szegélyéről” leereszkedik a völgybe, baktat az úton Sza- kálybói Mucsiba. Máskor országossá szélesedik egy-egy kérdés, akár a szakmunkástanulókról van szó, akár az életforma alakulásáról. Csak a felelősségtudat azonos, valamennyiünk közös dolgának szolgálata. A mindenttudó francia Larousse lexikon kétféle riportert. különböztet meg: le petit reportert, aki apró-cseprő feladatokat old meg, míg a grand reporter országos ügyekkel foglalkozik. Szekulity Pétert ilyen grand reporternek ismerjük meg szép könyvéből. CSÁNYI LÁSZLÓ Népújság 9 1973. május 6. ANYU
