Tolna Megyei Népújság, 1973. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-19 / 115. szám
Befejezés előtt áll Alsópélen a lucernaliszt-készítő üzem, és a termények tárolásához a négyszáz vagonos magtár. Vállalati filmklub Nem értem a dolgot. Miért vásárol a vasipari vállalat négy» venezer forintos keskenyfilmvetítő gépet, miért szervez külön film* klubot magának? Hiszen Szekszárdnak van egy önálló kismozija, aminek a rendeltetése egyebek között éppen filmklubok szervezése. Elég költséges vállalkozás ez a mozi, és jelenleg nem is használják ki teljes kapacitását . _ . . Nem úri mulatság vajon egy külön filmklub szervezése. —* gondoltam. Meg is kértem lőrincz Jánost, a vasiparis filmklub vezetőjét, beszélgessen velem erről. — A vetítőgépet oktató- és balesetvédelmi filmek vetítésére vásárolta vállalatunk. A gép sokszor pihent Egyszer az eszembe jutott, hogy felhasználhatnánk a szocialista brigádok művelődési célkitűzéseinek segítésére. Csontos Károly — a moziüzemi vállalat főelőadója — vállalta, hogy segít a programok összeállításában, a vetítések bevezetését is vállalta. 50 tagja van a klubnak, már tűi vagyunk az első vetítésen. Filmtörténeti alkotásokat mutat be sorozatunk. i — Csak keskenyfilmeket tudnak vetíteni, és mivel nincs gépház, hallható a gép zúgása. A művészmozi felajánlotta a filmklubnak, hogy működjön náluk, korszerű körülmények között. így otthon vagyunk I Olyanok is bejönnek filmet nézni, akik a városba nem mennének be. Lőrincz János elmondta, hogy a klub tagjainak nagyobb fele fizikai dolgozó, akik ilyen-olyan okok miatt idegenkednek á filmklubba járás gondolatától. Talán azt hiszik, hogy az nem nekik való, valami finomkodó dolog? Nem tudni, de az biztos, hogy a vállalati filmklubbal szemben nincsenek ilyen fenntartásaik. A vállalat szekszárdi telepének vagy 500 dolgozója van. Az ötven „első fecske" - közül csak harmincon jöttek el az első vetítésre. Lőrincz Jánosék azonban optimisták, úgy tervezik, hogy a következő sorozatot már két turnusnak vetítik majd. Sok szó esik manapság a munkásművelődés oktuális feladatairól. A vasipari vállalatnál tettek egy lépést. —9 Uj terein újat Alsópélen most szemmel látható, kézzel tapintható, hogyan váltja fel az új a régit A tehenészeti telep szérűjén, a hideglevegős szárítókon most rakják kazalba a lucernaszénát. Kint, a táblán rendfelszedő-rakodó rakja meg a pótkocsit, bent a kazalon, a kazal mellett jó néhány Villás ember szorgoskodik — még jó, hogy a petrencét elevátorok helyettesítik. A tekintélyes méretű kazlat • mintaszerűen rakják, azt hihetnők, a villán kívül vonalzót is használnak. Tán kétszáz méterrel odébb, az új termésre váró gabona- szárító mellett új üzemépület magasodik. Mellette, benne egész sereg szakmunkás dolgozik. Hegesztők „varrják’’ a vaslemezt egyik bejárati ajtó vasvázára. Kőművesek hordják fel a falra a nemesvakolatot, készítik a falak tövében körbefutó betonszegélyt. Belül a „szociális blokkot”, az öltözőfürdő helyiségeit meszelik. A villanyszerelők kapcsolókat, világítótesteket szerelnek, a kos. ponti kapcsolószekrényben köt. nek be különböző színű kábeleket A laikus gondolatban kalapot emel a rengeteg, különböző méretű relé, műszer láttán, és arra gondol: ezek hány villát helyettesítenek majd. Az üzemcsarnok egyik felén végignyúj tózik a tulajdonképpeni lényeg: az olajtüzelésű kemencéhez csatlakozó szárítóhenger. Ha majd lassú, méltóságteljes mozgásba lendül, amott, kint nem kell kazalba viliázni a lucernaszénát, és a gazdaság vezetőinek nem kell ingadozó bizonytalansággal Kémlelniük az eget. Jaj, de kellene az eső a búzára, a ku- korcíra, a mcst kelő lueerná- ta — de ne essen addig, amíg a renden levő takarmány nincs kazalban. Alsópélen épül a lucerna- lisztgyártó üzem. — A szárítóhenger már üzemkész. Néhány napon belül megkezdődhet a próbaüzemelés — mondja Kitti Mihály igazgató. — Napi háromszáz mázsa lucernaliszt, mintegy 82 000 forint termelési érték előállítására képts. Az épület 1973. május 19. úgy készült, hogy ha a jövőbeni igények úgy kívánják, újabb szárítóhengert lehet beállítani, a termelést mégegy- szeresére növelni. — Mekkora termőterület adja az üzemnek a nyersanyagot? — Ezerháromszáz hold. Ebből hétszáztíz az idei, tavaszi telepítés. — Úgy látjuk, az üzem berendezése még nem teljes. — Nem. Sajnos tartanunk kell magunkat a közmondáshoz: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Plusz másfél millió lenne a granuláló- berendezés. Ez majd a következő beruházás lesz, mert exportálni csak granulált lucernalisztet lehet. A tavalyi időjárás több milliót vitt el a nyereségünkből. Reméljük, az idén kegyesebb lesz hozzánk, és a gyümölcsös megtenni majd a pénzt az újabb beruházásokra. No, meg a gabona, a kukorica— A tavalyi, július végi jégverés sok száz mázsa gyümölcsöt. körtét, almát, barackot vert tönkre. Elszomorító látvány volt akkor a több száz holdas gyümölcsös. Most annál derűsebb látványt nyújt. A körte, az őszibarack nagy termést ígér, jó közepeset az alma, a cseresznye, és nemcsak forintot, hanem valutát is. A barackfasorok között traktor berreg, vegyszerrel permetezik, pusztítják az alacsony törzsű fák alatt kinőtt gyomnövényzetet. — Lehetetlen lenne ekkora területre kézi erőt állitani, meg sokba is kerülne. Éppen elég kézi munkának a metszés, a szedés —» jegyzi meg az igazgató. A gyümölcsöstől visszafelé gazdag termést ígérő gabona, szépen soroló kukoricatáblák közt vezet az út. Az új termést már az új, négyszáz vagonos magtár fogadja— I ‘ —■ A magtárat nagyon célszerűen úgy építették; hogy a szárítóból érkező gabonát, és a lucernalisztüzem termékét is elhelyezhetik benne. így, ilyen elgondolással kellene minden gazdaságban telepíteni, megépíteni a szántóföldi termelést kiegészítő, a terményekét tisztító, szárító, feldolgozó üzemeket. Munkásokkal — hazafelé Nekilódul a kis Ikarus. Járjuk a város építkezéseit, a mint a mágnes a vasat, úgy vonzzuk magunkhoz a Hermann Ottó meg a Wosins- krj lakótelepen dolgozó pícsváradiakat, me- cseknádasdiakat, hidasiakat, kakasdiakat. Kőművesek, ácsok, állványozók, segédmunkások. művezetők jönnek vegyesen. — Ez a navi útvonal, összeszedem őket, azután mehetünk. Tizenhét óra húsz perckor indulok. — A végállomás Pécsvárad. Ha odaér, fbr- dul és jön vissza Szakszótára? — Isten ments. Ott lakom magam is. Különben a Volán gépkocsivezetője vagyok, meg a busz is a Voláné. Szerződésben van a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalatnál. Bencze István indít, mehetünk az utolsó megállótól is, Pécsvárad felé. Az utasok. Vállukon átvetve, szíjon, kopott aktatáska lóg, néhányan elnyűtt sportszatyrot tesznek lábuk elé. — Nézze, kiforrott kis kollektíva van itt. Úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket. — Jelent valamit az állandó közös utazás? — Jelent — mondja Büki László főépítésvezető. — Minden évoen összejövünk egyszer, nyereségrészacedéskor a Zengő étteremben. Együtt ünnepelünk mi, bejárók. A szemüveges fiatalember felesége mellett ülve számol. Rövid idő múltán megvan a végeredmény. — Pontos számítás. Ketten a feleségemmel öt-öt és fél órát töltünk utazással naponta. Nem az út hosszú, hanem jóval az indulás előtt fejezzük be a munkát. Hát így jön össze az a sok óra. Az egyik kőműves megsúgja, hogy Brandt Ferencék nem <sokáig utaznak. t A férfi elteszi a papírlapot, amin számolt, s elmondja mostani, legnagyobb örömét: — Júliusban beköltözünk Mecseknádasdról Szekszárdra. Fel a Hermann Ottó lakótelepre. Csak a vállalat fiataljainak épül ott egy százlakásos KlSZ-ház. Neves? Igen, neves munkások is ülnek a buszban. Igaz, nem beszélnek róluk, de azért mindenki tudja, hogy Amrein Györgyöt és Brém Istvánt a közelmúltban tüntették ki a Munka Érdemrend bronz fokozatával. Ott ülnek ők is, a többiek között, ultiznak. — Mi a brigád neve? — Brém-brigád. — mondja a szúrós szemű férfi és tekintetével végigpásztázza az utasokat, — Az én brigádomból nyolcán utazunk ezen a buszon, összeszoktunk, megértjük egymást. — Szerintem nagyon jutányos. Kakasáról járok be, havonta harminchat forintért — ónondja Balogh József, raktári munkás. A másik kakasdi, Sebestyén Márton gépkezelő közbeszól: — Ezért a pénzért a polgári buszokkal háromszor mehetnénk be Szekszárdra. — Én a Bonyhádi Zománcgyártól jöttem ide — folytatja Balogh. — Tizenöt évet lenyomtam égetőként, de elég volt. A lábam nem bírta, meg belefáradtam a három műszakba. Előtte földet műveltem, ötvenhatig. Itt érzem magam a legjobban. A közelmúltban vettünk egy kis házat Kakasdon. Soká gyűjtöttünk rá. — Mit csinál ma, ha hazamegy? — Morzsolnom kell, baromfit tartunk. Most már túl Kakasdon, Hidason is, fogy a nép. — Pécs közelebb van mint Szekszárd. — Ez igaz. De a magunkfajta ember, aki már tizenöt—húsz évet töltött egy helyen, nem megy arrébb. Csak ha küldik — mondja Brém István. Kiderül, hogy a brigádvezető feleségével együtt jár be dolgozni, egy brigádban vannak. j — Nem sajnálja az asszonyát? — Hol van már az a segédmunka, hogy két vödörrel fel a habarcsot a lépcsőkön? Annyit fejlődött az építőipar, hogy... Mindig azt mondom, amikor én szabadultam, ötvenben, úgy hordták kézben a kezünk alá a habarcsot. Most meg kompresszor nyomja fel akár a tizedik emeletre. Mindnyájan azt mondják, jó dolog ez a busz. Jó dolog. mert nem kell munkásszálláson lakni, több a szabad idő, több idő jut másra. Úgy mondják, háztól házig szállítja őket a jármű, s a bérletért ennél kevesebbet már nem is lehetne fizetni. — így is látszik, hogy a régi embert jobban megbecsülik. — mondja Streicher Antal művezető. — Mindenki aszerint fizet a bérletért, hogy hány éve vállalati dolgozó. Mondom, így is meg lehet becsülni az embert. Én Mecseknádasdról járok be, havi hetvennégy forintért — Hány éve dolgozik a vállalatnál? — Huszonegy éve. Ebben persze benne van a jogelődnél, a komlóinál eltöltött idő is. Megálló megálló után, s hat óra, negyed hét között Pécsváradon vagyunk. — Indulás reggel fél hatkor — mondja csak úgy megszokásból a pilóta és továbbrobog a busszal; a házuk felé. * A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat fizikai dolgozóinak legalább nyolcvan százaléka bejáró. Ez 1300—1400 embert jelent Utazásukat a vállalat összesen huszonegy szerződéses és bérautóbusszal, valamint több tucat bódés teherautóval oldja meg. A bu szók jelentős részét a Volán 11. számú, má sik részét pedig a Volán 12. számú Vállalattól bérlik. A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat — például — ez év márciusában 658 ezer forintot fizetett azért hogy dolgozói megfelelő körülmények között utazhattak. Egy kérdés azonban nem tisztázott. A televízió szerda esti híradójában is felvetődött, kevés a kis busz, és miflesz akkor, ha a mostaniak tönkremennek? Erre sem a Tolna megyei Állami Építőipari, sem a Volán 11. számú Vállalatánál nem kaptunk választ. Pedig rövidesen nemcsak beszélni kell erről a gondról, de tenni is a meg oldásáért. VARGA JÓZSEF BI.—KZ.
