Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-01 / 77. szám
Mire lapunknak ez a száma az olvasó kezébe kerül, Budapesten valószínűleg már csengett az Állatkert telefonja, és valaki sürgősen „Jónás kar- társsal” óhajtott beszélni. Ennek az ősi viccnek lengő, hosz- szú szakálla van. de a beugratásnak mégis minden esztendőben akad áldozata. A „siker” azon múlik, hogy az ugrató mennyire képes a lehető legkomolyabb kéopel előadni a lehető legvalószínűtlenebb ostobaságokat. Aki járt Veszprémben tudja, hogy vajmi kevés valószínűsége van annak, hogy Gizella királynő ősi várának kapuja alá vasúti síneket fektessenek és azon sze- mélyvonati szerelvény közlekedjen a székesegyházig, vagy a püspökség szép barokk épületéhez. Tudják ezt a veszprémiek is. Ennek ellenére, amikor néhány esztendeje ottani .aptársunk egy ilyen trükkfelvételt jelentetett meg, e sorok írója vette fel a telefont és hallgatta végig egy ingerült heiyoéli tiltakozását, aki súlyos szemrehányásokkal illette a város vezetőit, mert nem törődnek az ország egyik felbecsülhetetlen értékű műemléki negyedével. Évekkel ezelőtt lapunk is közölt egy fényképet, melyen Garay János udvariasan meghajló szobor alakja volt látható, amint éppen átveszi a talapzatánál lévő alaposan dekoltált nőtől a feléje nyújtott virágcsokrot. Feltehetőleg senki nem loholt a helyszínre, hogy a kép valódiságáról meggyőződjön. De ami. kor négy esztendeje e napon I. Béla király sírjának megtalálásáról adtunk hírt, nagyon sokan nem az újságon is olvasható dátumra ügyeltek, ami„calandrino"-t, a francia „pois- son d’avriT’-t és még az állítólag tartózkodóan komoly angoloknak is megvan a megfelelő kifejezésük erre: „aprilsfool”. Nevetni jó dolog, a vidámság kellemesebb, mint az ellenkezője. A kultúrtörténészek is inkább csak sejtik, sem mint tudják az áprilisi „örömök” eredetét. Legvalószínűbbnek valamiféle végérvényes tavaszköszöntés tűnik, hiszen ebben a hónapban (legalábbis amíg az időjárás nem hányt fittyet legújabb szokásához híven a saját törvényeire) már joggal várható a jó idő. Már a keltáknál tavasznyitó örömünnep volt, ez az időszak. Mások szerint IX. Károly francia király rendeletének emlékét hirdeti az áprilisi bolondozás, aki az év elejét, ma már viszonylag megszokott helyére, január elsejére helyezte. Netán az újévi jókívánságok helyett mondanak az emberek egymásnak ilyenkor válogatott badarságokat? Nem tudjuk, csak magát a tényt fogadjuk el és — gyakoroljuk. Persze egyáltalán nem mindegy hogyan? Ha a kezdő újságíró-gyakornokot kollégái átküldik a nyomdába, hogy hozzon át másfél, de az se baj, ha két „cicerót”, abból legfeljebb nevetés származik, de különösebb baj nem, hiszen a kezdőnek nem okvetlenül kell tudnia hogy a nagy római szónok neve a nyomdaiparban méretjelző szakkifejezés. De ha valakinek Sátoraljaújhelyről azt táviratozzék, e napon, hogy azonnal utazzon haza Szentgotthárdról, mert beteg a felesége, az már nem tréfa, vicc, ugratás, hanem kegyetlen és otromba sértés. A lehetőségek skálája végtelen, emberibb, célszerűbb, jobb az elsőként említettel jelezni próbált határok környékén maradni. O. 7. Rajz: Érdi Imre László Két év nyolc hónap ből később — finoman fogalmazva — súrlódások származtak. A példák számát még szaporíthatnánk. De miért mindez? Az év ösz- szes napjai közül miért éppen április elsejét tiszteljük meg azzal, hogy beugratjuk, étejtjük, falhoz állítjuk egymást, vidulunk és kajánkodunk? Az „április bolondja” megtisztelő jelző nemzetközi. A német „Aprilsnarr”-t mond, az olasz Népújság 1973. április 1. 10. Kés itt elhallgatott, aznap nem is beszéltek többet, Ka- pelláró pedig tudta, hogy akár. hová veti az élet, mindig emlékezni fog rá, mert igaz ugyan, hogy otthon, a téren a srácok mindig előjönnek valami sztorival, de ez más, mint amiket ott hallott, akármilyen szomorú is, van benne valami elmondhatatlanul szép, már ami ennek a srácnak a gondolatait illeti, és az egész életét a hülye, lehervadt apjával, a zaci- ba szaladgáló muterjával, meg a kisöccseivel, akik nyilván mást se csinálnak, mint naphosszat várják a mamájukat abban az intézetben, és egyszer el is megy értük a mamájuk és együtt lesznek megint, szoba-konyhás boldogságban, ami, ha egyáltalán létezik ilyesmi, az olyan emberek boldogsága, akik megtalálták egymást. Igazság szerint ezt szerette volna elmondani neki, érezte azonban, sőt tudta, hogy elakadna az első mondatnál, elidegenítené magától a fiút, akkor is, ha történetesen a saját életével példálózna, mit adott volna érte, ha egyszer, csak egyetlen pillanatra érezte volna azt, amit Kés az anyja iránt, az öccsei iránt érez! Erősebb lett volna, holtbizonyos, s nem ‘került, süllyedt volna ide, ahol minden nap egyforma és úgy néznek rájuk a felügyelők, mintha gyilkosok lennének, mint akikbe bármikor, bárki belerúghat büntetlenül, s nekik egy szavuk se lehet, s ez így igaz, nincs, nincs szavuk, nincs életük, olyan útra léptek, amely sehová se vezet, jó lenne erről az útról visszatalálni, ha az olyan könnyen menne! Elfogyott a munka, estére járt az idő. A nap lement, következett a tisztálkodás, a vacsoraidő, a percekre beosztott esti foglalatosság ideje, amihez vagy hozzászokik az ember, vagy beleőrül, de azzal is mit ér, jobb, ha a fejét lehajtja, összeezorítja a száját, de úgy, hogy a foga ne csikorogjon, mert az már gyanús, vagy az lehet Kapelláró este, lefekvés előtt kiment a mosdóba, dolgát végezvén már kifelé indult, amikor a helyiségben az egyetlen villanyégő hirtelen elaludt. Egy pillanatra arra gondolt, az égő éghetett ki, de aztán oldalról valaki eléje ugrott, megfogta nyakán a zubbonyt, hogy elakadt a lélegzete. — Szóval, te kiröhögöd az emlékeimet, te röhögsz rajtam Hosszúbajusz — hallotta Bika hangját, s körülötte a mocor- gásból azt is észrevette, hogy Bika nincs egyedül. A sötétben árnyalakok mozogtak, lefogták, hogy moccanni se tudott, valaki letépte róla a felsőruhát, borzongás futott Kulfúrjancsik és hivatásos világmegváltók Egy intézkedés margójára Van néhány téma, ami óhatatlanul szóba kerül, ha szakmabeliek összetalálkoznak. A népművelők egyik fő témája a társadalmi, erkölcsi, anyagi megbecsülés. Az asztaltársaságokon túl, nyilvános vitákon is gyakran napirendre kerül. A köztudatban még mindig „kultúrjancsi" meg „kultúrjulis” a falusi művelődési ház vezetője, akinek személye azt jelzi, hogy az illető község megenged magának egy ártatlan luxust: hogy egy látó-futó, minden lében kanál, ámde semmi gyakorlati hasznot nem hajtó embergyerekét tartson. Oda, ahol ezzel a lagymatag indulatú lenézéssel kezelik a népművelőt, nem is kerül a szó valódi értelmében vett népművelő, legfeljebb művelődési alkalmazott. Az emberformálást nem lehet letudni a kötelező iskolával: a tanító, tanár után a népművelő következik. Az ő hivatása, feladata, felelőssége az emberek gondolkodásával, szellemi életével való törődés — a tudatformálás. Az az igazság, hogy megfelelő szinten teljesíteni ezt a feladatot kevés népművelő tudja. Hiányzik hozzá a felkészültsége, sokszor még a szándék is, ha van, egyhamar elkopik, felőrlődik. A népművelők személye mellett a művelődési intézmények helyzete is nehezíti valóságos eredmények elérését: átfűthetet- len, penészszagú, ütött-kopott szobákba, termekbe nem megy ma már a falusi ember kultúrát keresni Nem véletlen, hogy a korszerű, esztétikus művelődési intézmények rendezvényeinek látogatottsága kiemelkedő. Uj idők — új igények. Miért ne vonatkozna ez éppen a művelődési házakra? Hogyan lehetne meggyőzni a termelőszövetkezeteket, üzemeket, hogy érdemes áldozni a kultúra házaira? Hogy a szellemieket támogató befektetések kamatoznak a termelőmunkában? A jól felszerelt épület sem minden. Történelmi ellenpéldák seregéről tudósít a korabeli sajtó. Nosztalgiát kelt az emberben a Művelt Nép számos riportja: raktárakat, istállókat közösen takarít ki egy utca, egy falu lakossága, hogy ismeretterjesztő előadásokat, színi társulatot fogadhasson. Mai példák is akadnak: kiemelkedő képességű és lelkes népművelő, segítőkész vezetőség nagyszerű eredményeket produkál egyik-másik — korszerűtlen művelődési házú — községben. Ez is út. A nehezebbik, de egyelőre mégis ezen keilene haladni tudni a népművelőknek. Tizenkét év után most született intézkedés a művelődési házak dolgozói bérének felső határáról. Az eddigi plafonok magasabbra kerültek. Ez lehetőséget ad a differenciáltabb bérezésre, arra, hogy a becsületesen dolgozó népművelők megfelelő anyagi megbecsülésben részesüljenek. «— virág —■ végig rajta, majd a bal vállánál gyors egymásutánban finom tűszúrásokat érzett, fájdalmánál a meglepetés volt nagyohb, kiabálni azonban nem mert, annyit ugyanis megtanult már az itteni élet szabályaiból, hogy ez az, amit semmiképpen nem szabad, pokollá válik az élete, ha támadóit kiadja, ellene fordul az is, akit eddig a barátjának tartott. Megfordult maga körül, minden erejét ebbe a villámgyors mozdulatba sűrítve, támadói egyikét ily módon a falhoz préselve, lábával egyúttal teljes erőből Bika felé rúgott, épp a térdén találta el, az árnyalak összegörnyedt előtte, felnyögött a fájdalomtól. Most, hogy támadóit egy pillanatra lerázta magáról, s kezei szabaddá lettek, ütése az összegörnyedt Bikára sújtott le, azután megfogta, a fal felé lökte, hallotta a koppanást, a feje ütődhetett oda, és magához rántotta ismét, mintegy pajzsként maga előtt tartva az elalélt testet a villanykapcsoló felé próbált tájékozódni, de nem érte el, valaki gáncsot vetett neki, elvágódott teljes hosszában, már érezte, hogy Bika is kezd magához térni, reménytelenül alulmaradt a dulakodásban, ütések hulltak a fejére, a mellére, már ereje sem volt védekezni, úgy érezte meghal a minden oldalról ránehezedő nyomás alatt, amikor egyszerre felgyulladt a villany, a világosság most vakítónak tetszett. Az ajtóban a felügyelő állt, az éjjeli ügyeletes, Pet- terson, akitől mindenki félt. Indulatnélküli arccal nézett körül, száznyolcvanas magasságával, kisportolt termetével maga volt a centikkel nem mérhető tekintély. Előreugró, erős állát megsimítva, nézte a földről épp feltápászkodó Ka- pellárót, tekintetében némi kíváncsisággal mintha azt kérdezte volna; nocsak, hát te vagy az, nem is gondoltam volna. Egyúttal azt is felmérte ez a pillantás, ki volt a támadó és ki az akinek védekeznie kellett, mindjárt nyugtázta is ezt, egy mozdulattal, amellyel Kapelláró mellé lépett, hogy talpra állni segítse, de nem szólt, Pettersonnak ez a szótlansága volt a leginkább riasztó. Igen, mert ugyanakkor látni való volt, hogy némasága nem közömbösséget takar, nagyon is hangsúlyos volt a maga nemében, mindenki tudta ki ellen és ki mellett szól ily módon. — Te velem jössz — mondta és Bika felé intett. A többiek a helyükre. Nem várta meg, míg a fiúk elhagyják a helyiséget, Bikával előrement, lépteik sokáig kongtak a hosszú folyosón. Bika sokáig nem aludt a többiekkel. Szigorítottba tették, hetekre, társai megúszták kisebb büntetésekkel. Kapelláró csak harmadnap vette észre, hogy bal vállán, ahol azon az estén a szúrásokat érezte, kis kék színű kereszttetoválás látható, mintha megjelölték volna, de a jel értelmét nem tudta megfejteni, hiába kérdezgette Kicsit, az se tudta, annál titokzatosabb képpel vizs- gálgatta, s homályos mesébe kezdett, holmi indiánfilmekről, amelyekben az ellenségüket jelölték így bizonyos törzsek, persze azok nem tetováltak, késsel dolgoztak, csak a forradás látszott a kés nyomán. Abban megegyeztek, hogy ez a jel a szabadulás utánra szólhat, valakinek, talán Bika barátainak, jó lesz nem elfelejteni ezt, akkor is, ha szívesen elfelejtkezne erről akárki. (Folytatjuk)
