Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-15 / 88. szám
Csányi László: Kert-Magyarország az őserdőben Jegyzetlapok Lénárd A. Sándorról PAKOLITZ ISTVÁN: NŐ, VIRÁQQAL a zöldarany sugarak fodrain, a zümmögő méhek, pillék, bogarak számyrebbenéseiben, a megújuló életet hirdető allelujás föltámadásban, rendíthetetlen nyugalommal az örök időben, részeseként a meg nem szűnő, teremtő akaratnak; nő, virággal a nefelejcs-szegélyezte vízparton, pillantásában a menekülni igyekvő őzek riadtsága, (mert nefelejcsből-margarétából virágkorbácsot fon a szerelem: virágból korbácsot, hogy megüzessék-hajszolódjék halálig, aki a szerelem mérgező-éltető italát szomjúhozza) virágkoszorúsan-liliomosan botzongó Bárány a nászindulót hallucináló boldog-boldogtalan zűrzavarban, mégis vállalva a beteljesítendő Törvényt; nő, virággal a virágtól roskadozó barack- és mandulafák zuhatagos sziromzáporában, a héthatáron nyíló szerelem bújtó lázában, kigyűlt tekintetében és alabástrom-amphora testének varázsában a torokszoritóan boldog ifjú tavaszok döbbenetével, olyan csókra-ölelésre váró-biztató igézettel, hogy a reszkető-féltő ragyogásban csupán véletlenül nem rogy le a mennybolt májusi encián-kupolája; nő, virággal a bíborszirmú rózsák piros csókú stigmáival, nem megalázkodással és megalázottsággal, de a futótűz-nyár istenült gőgjéből kikristályosodott odaadó alázattal, hogy a szépség-jóság — testet öltvén — köztünk lakozzék, hogy egyenjogúságában is nő maradhasson, hogy ne csak ünnepi fölbuzdulásainkban rebegjünk róla, de hétfőtől szombatig lássuk benne az embert: az embert, aki egy kicsivel büszkébb-rátartibb lehetne arra, hogy a szerelem beteljesítője s az örök folytatásnak gyümölcsérlelő, dajkáló-ringató édesanyja; nő, virággal a békét hozónak pálmaágat lengetve, vigyázva a nyugodt-szuszogású kisdedek álmát, átkot szórva a világ tébolyult ámokfutóira, vitágözönt zúdítva az ágyúk halált okádó torkába, szünet nélkül zsongja-sírja-kiáltja litániáját, hogy méhének áldott gyümölcse értelmesen-szép emberi életet és megtartó sorsot örökölhessen. ÉRSEKUJVÁRY LAJOS: UTCÁNK olyan, mint akkor volt, hányszor mentem rajta végig, s nem tudtam, hogy lépteimet láthatatlan kezek mérik; botladozva is futottam, nem tudok mást csak tipegni, egykor délceg önmagámból ennyi maradt csupán, ennyi, hej, pedig nem is oly régen ősz-avarban mentünk, ketten, Ő halkan dúdolgatott, én mázsás bánatom cipeltem; olyan az utcánk, mint régen, csak a párok lettek mások, meg a kedvük, meg a léptük és, hogy nyílnak az akácok. Orvos volt, Író, muzsikus. Még a második világháború előtt Olaszországba ment, ahonnan, hosszú vándorúit után végül Brazíliába hajózott. Itt halt meg egy éve, 1972. április 14-én. Tizenhárom nyelven beszélt és írt, de könyveit csak magyarul írta. Közülük több itthon is megjelent, legnagyobb sikere az Egy nap a láthatatlan házban című naplónak volt, melyben a brazíliai Blumenau-l éleiét írta le. Válogatott müveinek kiadását most készítik elő. Élőbb a híre jutott el hozzám; tulajdonképpen alig érdekelt. Korunk mindenre szolgáltatott példát és magyarázatot, azon sincs mit csodálkoznunk, hogy valaki letelepszik az őserdőben s latinra fordítja a Mici mackót. Az őserdő sem érdekelt, volt időm megtanulni, hogy sok őserdő van, s nem is biztos, hogy a brazíliai a legsötétebb. Sok mindenről leszoktunk, legelőbb a csodálkozásról. Századunk újabb népvándorlások kora lett, s Fokvárosban éppúgy otthonos a magyar szó, mint Sao Pauló- ban. Az emberi sorsok variációs lehetősége is véges: volt, akit a reménytelenség űzött el innen, mást a remény. Messze szakadt hazánkfiainak élete is ennek megfelelően alakult, a vezető atomtudósok között magyar nevek Ismétlődnek, de jutott belőlük De Gaulle merénylői közé is. Alexander Le- nard. vagy Lénárd A. Sándor — ahogy tetszik — a brazíliai Blumenau körüli őserdőben telepedett le, s mert orvos, gyógyítja az őslakosokat és a német telepeseket, s mert író is, könyveket Ír. Ebben sincs meglepő. A betűk szökőárjában élünk, mindenki íf, á tknúsáé- tétel buzgalmával, mert nem tudja elhallgatni sorsát, vagy azért, hogy a háborúk pusztításain okulva, így mentse át magát a remélt örökkévalóságba. Exegi monumentum aere perennius. Házak, városok leomlanak, az emberi szellem évszázados büszkeségei válnak Á hét könyvei: David A.: Háromszék nem alkuszik. Durrel G.: Rokonom, Rosy. Horváth: Pünkösdi király. Jones E.: Sigmund Freud élete és munkássága. Kalmár Z.—Makara Gy.: Ehető és mérges gombák. Oates J. C.: Luxusvilág. Pataki D.: A francia impresszionizmus. Prisvin M.: A Madártemető. Tanári kézikönyv az orosz nyelv tanításához (gimn. I. oszt.) Vöigyesl F.: Embérek és állatok hipnózisa. • Csepeli Szabó B.: Ne csüggedj, Atlasz. Gyárfás M.: A derű műhelyében. Kiss B.: Békesség nektek utak. Szép versek, 1972. Uj filmlexikon II. Az illetékekre vonatkozó jogszabályok. Kanczer S.: Népgazdasági tervezés és programozás. • Meyer C. F.: Az asszonybíró. . Az orvostudomány aktuális problémái 1973 l. Petrolay M.: Erdei kalács és más mesék. Rande* J.: A gépek forradalma (Képes történelem). Trópusi egészségügyi zsebkönyv. Vladlslav J.: Mogyoró királykisaszszony. Imre Gy.: A pekingi szemüveg. Papp L.: Törvényen, kívül. Sundman P. O.: Léggömbbé! az Északi Sarkra. Vidor M.: Sebesültek. Bacsó M.: Bevezetés az .agrometeorológiába. . Benedek - E.: Furulyáé Palkó. Csukás I.: Keménykalap és krumpli- orr (Delfin). ‘ Kovács F.: Az üzemi műszerezés tervezése. ; Scholz O.: Atomfizika röviden és tömören. Szíj: Finnország. •Újságolvasók képes évkönyve. Abody B.: Félidő. Vértessy L.—Novotta L.: Élelmiszerfeldolgozás a termelőszövetkezetekben. Doboss'y L.: Közép-európai efnber (Elvek és Utak). Illés B.: Vér nem válik vízzé. Marclnkevlcius J.: Táj látomássá! (Napjaink, költészete). Turgenyev I. Sz.: Tavaszi vizek. semmivé s a jövőbe vetett hitre az atomfelhő árnyéka borul. De azért hiszünk abban, hogy a legromlandóbb, az a néhány ív papíros, amit teleírtunk, megmarad. * Alexander Lenard — Lénárd A. Sándor is ebben hisz. Ezért vágott neki a világnak, s ezért lett kalandor. Világvárosok utcasarkain állt, éhesen és jól- lakottan, földrészek között hányódott kivándorlók között, gyanús idegenként nyomorgóit, hogy aztán mindezt megírhassa. Orvosi diplomájával, tizenhárom nyelv biztos ismeretével itthon is megélt volna. A hajdani Greco kávéház Rómában nyilván semmivel se volt jobb, mint a pesti New York, de Lénárd Rómával se érte be; az ember néha arra gondol, a Föld is kicsi vágyainak. De a végén kiderül, hogy egy tenyérnyi birodalom Blü- menau mellett, távol a brazil partoktól, egész világ lehet, amelyen minden elfér, amiért élni érdemes. Mert az a fiatal orvos, aki egy rozzant vérnyomásmérővel rótta Róma utcáit, hogy egy Uráért megmérje az emberek vérnyomását, művész. Ha író. vagy költő lennék! — sóhajtja Róma utcáin a háborús forgatagban, s még maga se tudja, hogy valóban író, csak a mesebeli próbatételekre van szüksége, hogy megnyílhasson előtte a leírni-érdemes világ kapuja. Még akkor sem akarja elhinni, amikor már a falakon belül van. Mintha végső erőpróbát tenne, előbb latinra fordítja a Mici mackót; nem bízik a csodában, s ha kudarcot vall, bukjon meg a Mici mackó és a latin nyelv. A fordításnak sikere van: számomra ez az igazi csoda, mert kit érdekelhet a latin Mici mackó? „Obiigát csoda” — mondja Lénárd, aminek be kell következnie anélkül, hogy csodavoltát bárki is vitatná. A többi már az ő dolga. Leül és könyveket ír. A siker, sőt világsiker, már nem csoda. Az volt a csoda, hogy kiállt minden tflzpróbát, s végre beszélni kezdhetett. * Itthon Is el lehet bukni. Nevek jutnak eszembe; költők, akik egy vidéki hivatal tengermélyében rendezkedtek be, festők, akik a fiatal lobogá3 után egyszerre levágatták a hajukat, s elmentek rajztanárnak. Ha alkoholisták lettek volna, legalább van mentségük, bár felmentést ez éppúgy nem jelent. Az emigránsokra más veszély les. Az új feltételek között kevés az alkalmazkodás, s az ügyes helyezkedők egyetlen reménye, hogy elmerülnek az ismeretlenségben. Nincs emigránsirodalom, csak emigráns írók vannak, akiket legfeljebb az éltet, hogy egy alkalmi folyóirat vagy alapítvány vonzáskörébe kerülnek. Nem az a kérdés, hogy szavuk meddig hat él. ez gyakran itthon is kérdéses. A siker vagy kudarc gyakorlati kategóriáinál fontosabb a benne-élés. az író és mű közösségi biztosítéka, egymást feltételező szerepe. Trónak lenni: folytatás és kezdet, minden tollvonás századok emléke, mely századok emlékévé akar válni. Egy írónak nem lehet irodalomtörténete, de az emigráns író sorsa is egyéni mely lehet, érdekes, példázhat helytállást vagy hitványságot, takarhat tragédiái vagy üres kalandvágyat, de' mindig hiányzik bélfile' a példa megtartó ereje. Természetesen Lénárd sorsából is. Inkább a világ példa Lénárd számára, a zavar, a rendetlenség példája. Nietzsche írja valahol: he kábítson el bennünket az, hogy a világegyetem naprendszernyi zugában viszonylagos rend van, mert a többi, a mérhetetlenül nagyobbik fele, a kilátástalan káosz. Ez a káosz Lénárd élménye. s a naprendszernyi legitimitás igazán nem kábítja el. Az ember. Önmagában is, egymáshoz való viszonyában is, mlkroméretekben, példázza a kozmikus zűrzavart, s „ha egy kis rend volna a világon, ha a logika előrevilágítana, régen el kellett volna pusztulnom". Jó lenne hinni, hogy a természet háztartása tartotta fenn ezt a hányatott életet, egy megmagyarázhatatlan és titkos törvény, melynek fontos, hogy a bra2ii őserdőben felhangozzék Bach muzsikája, s valaki magyar szavakkal feleseljen a mulandóval. De ebben, sajnos nincs okunk hinni Miben bízott hát Lénárd? Természetesen egy obligát csodában, de azt is tudta, hogy a többi az ő dolga, akkor is, ha „tdeig-óráig egy apró kis területen akad csak valami, ami a rend benyomását kelti". S ha ifjú korában kicsi volt vágyainak a világ, annak, aki felismerte célját, elég lett egy darab föld, amit az őserdőből hasított ki, s szelídített magához. Számba vette fegyvereit, s másik, nagyobb kalandra Indult. Mert tudta, hogy az is harc, ha valaki magányosan ül egy csendes szobában, s szabatos mondatokba foglalja a világot. A világ pedig —, 9 ebben ne kételkedjünk — gazdagabb lesz, ha valahol — akár a brazil őserdőben, akár magyarul is — megszólal egy tanú. A leírt szó: üzenet a múlandóból a maradandóba, s mindig akad valaki, aki megérti, s továbbadja az üzenetet, vigaszul, okulásul. • Minden sora: vallomás, önmagáról, környezetéről. Személyes dolgairól hallgat: nem tudom, van-e felesége, vannak-e gyerekei, barátai, nem is érdekel. O is tudja hogy a sorsa, irrezervibilis emigráns- sorsa, közömbös, akkor is, ha telnék belőle egy kiadós kalandregényre. Ezért másként beszél magéról: élete a szaporodó sorokkal egyre jobban kiteljesedik s nem azt példázza, hogy a messze szakadt hazánkfia milyen karriert csinált vagy nem csinált, hanem azt, miként őrizte meg, s mennyire gyarapította itthonról vitt értékeit. Minden karriertörténet sematikus: a vezérigazgató csak vegye el a gépíróláhyt! De a mesebeli sárkánnyal mindenkinek magának kell megvívnia, s lehet-e más fegyverünk, mint a szépség és igazság szava, melvtől kezünk alá simul az őserdő, s a konok fűrészhángyák is más irányba indulnak. Lénárdot a szó élteti, hetedhét országon, s még az ÖDe- rencián is túl, a szó hatalma, mely nem a sikert, hajszolja, hanem az igazságot szolgálja. Azt mondja, Paohlagóniában is lehet élni, s ott is lehet maradandót alkotni. Csak hűség kell hozzá, tisztesség. Hűség a hazához. Ez marad hát, vigaszul és végső menedékül. A szó, az anranyelv mágiáin, hogy ez rz őserdőbe és magányba szakadt t.emminkejnen ráolvasással és bővüléssel házát varázsoljon maga köré. Nem r’réf hervadni, elvegyülni az idegen árban, mert a szabadságot csak « hazához való kötöttség jelenti, még akkor is. ha alig remélheti, hoev eljusson szava az otthoniakhoz. Az őserdei láthatatlan há2 lakója, aki végigpróbálta az emberi nyomorúság színjátékát, jelet sem akar hagyni maga után, de hisz a szó csodatevő hatalmában, s beszélni kezd, mint aki nem is tehet egyebet. S mint távoli rokona, Erasmus, aki az élettől búcsúzva rég feledett fla- mand szavakat mondott, ő is anyanyelvén szólal meg; mit számít az, hogy száz vagy ezer kilométer távolságra sem érti meg senki? Nem író, a szó hatást és sikert remélő értelmében, szándéka és becsvágya jóval több ennél: otthont akar varázsolni a senyvedő tulipánok és életunt, orgonák közé. ír, mert tudja, hogy nem szabad elmerülnie az idegen áradatban, ír, mert csak magyar szavak tükrében láthatja arcát, s azért is, hogy az időben visszamehessen s utolérje a múltat. Emlékek villannak föl, arcélek suhannak át emlékezetén, de nem ez a fontos. A szó élménye a fontos, a soha nem felejtett, nem is feledhető s mégis újra meglelt szavaké, melyektől talán virágba borul a senyvedő tulipán is. Mintha minden csak azért történt volna változatos életében, hogy a végén ismét megszólalhasson magyarul, bizonyságul magának s tanúságként nekünk. Goethéről beszél, labn auktorokról, az atomokról, Bachról, a világegyetemről. Mindegy, hogy miről beszél, mert csak a szó fontos, a ha- sonlíthatatlan dallam. Nem példa, senkinek sem példa, hanem tanúságtétel. Azt mondja az őserdőben is lehet remekművet írni. De mást is mond, ami fontosabb. Hogy csak így érdemes, semmit nem feladva, vállalva a múltat és jelent, hogy szembenézhessen a jövővel. sajátjával is, a miénkkel is. Az őserdő és a magány talán a megváltás ára, hogy könyveibe átmentett életét itthon élje tovább. Blumenau nem a paradicsom, az Édenkertre egyébként sem emlékszik már senki. De valamit még meg lehet próbálni. A kert, a fa, a virág csak díszlet, egy élet alkalmi kerete, amit tulajdonképpen máshová is át lehetne helyezni. A szó a fontos, mely úgy szólal meg, csodát idézve, s ma ga is csodaként, mint Zrínyi példázatában Groesus király néma fia. Lénárd soha nem felejti Arany mindig érvényes biztatását: Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad. Az üzenetet elküldte, a többi már nem az ő dolga. „Lesz egy utolsó esti felhőd; egy Utolsó szavad. Túl fognak élni." Igen. egészen biztos, hogy túl fogják élni. Ahogy a szavak is túlélik azt, aki leírta őket.
