Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
I Vitáink szelleme JUHOS LÁSZLÓ RAJZA Egészséges kulturális közélet nem képzelhető el akotó viták nélkül. Persze „praktikus” haszon itt az eszmecsere lezáródásával sem várható nyomban, idő kell hozzá, amíg a gondolatból, nézetből, a kialakított közös állásfoglalásból cselekedetek és eredmények születnek. Lássunk egy időszerű példát, amely oly sokakat érint: a népművelés mai s közelmúltbeli gyakorlata. Szociológusok, művelődéspolitikusok, újságírók, közéleti vezetők, tömegszervezeti funkcionáriusok a hatvanas évek elején kezdtek felfigyelni arra a tényre, hogy a népművelés addig bevált formái kezdenek felbomlani. Észleleteiket — először bátortalanabbul, — hiszen az új felismerések kezdetben gyakran még bizonytalanok — nyilvános fórumokon elmondták, leírták. Ebből keletkezett az a nagyszabású vita, amelynek során tisztázódott: az ötvenes évek elején, közepén kialakult népművelési formákból „kibújik” az élet. Oka a televízió, oka a telekommunikációs lehetőségek bővülése, oka a megváltozott munka- és életritmus, a jobb közlekedés, a több szabad idő, a fiatalok magasabb iskolázottsága. Amelyek mind a mi társadalmi rendünk eredményei. Tovább kell tehát lépni, más formákat kell kialakítani. Tanulságokat kínál annak a vitának a futólagos áttekintése, amely ezekben a hónapokban folyik a Kritika című folyóirat hasábjain a szocialista kultúráról és a szórakoztatásról. E kiterjedt vitában sokan vonták kétségbe azt a bizonyos körökben elterjedt nézetet, amely szerint a művészeti és irodalmi értékek „kommer- cializálódásáért" a kulturális élet demokratizmusa volna a felelős. Vagyishogy a kultúraterjesztő s szórakoztató intézmények valamifajta tömegbefolyásnak engedtek, — s ennek a „szellemi ellenőrzés” éberségének lazulása az oka. Hogy ilyen jelek megfigyelhetők, kimutathatók, az kétségtelen. De a vitázók keményen felléptek a vád lényege ellen. Ennek a vitának egyik fontos megnyilatkozása az volt, hogy a kultúra termetőinek és befogadóinak ideológiai állapotában negyedszázadnyi idő nagy változásokat hozott létre, a marxista világnézet azonban a történetileg rövid idő alatt nem válhatott egyeduralkodó eszmévé. Egyáltalán nem romlásról van tehát szó — állapítja meg a vitaírás — csak az ideológiai-művelődési viszonyok szabadabb érzékeléséről, amelyet évtizedekkel ezelőtt, éppen a demokratizmus hiánya fojtott le. E vita során fejtették ki mások azt a — véleményünk szerint nagyon is helytálló — nézetet. hogy az álkultúra időleges virulásáért — korántsem az igénytelen tömegeket kell elmarasztalni. (Egyes arisztokratikus megnyilatkozásokban erre is volt példa.) Felhívták a figyelmet arra, hogy elsősorban a művészeti-irodalmi alkotóműhelyekben kell nagyobb rendet — eszmei tisztaságot — teremteni. S világossá tenni, hogy a giccs, az álkultúra, a tömegeket rossz irányban befolyásoló, erőszakot sugalló, erőszakot népszerűsítő filmet, könyvet, tv-játé- kot csak magasabbrendűvel, jobbal lehet kiszorítani. Termékeny, izgalmas vita alakult ki az elmúlt évben a népesedés kérdéséről, — benne az ifjúság- és családvédelemről, a fiatal házasok megítéléséről, a lakásépítésről, egyszóval mindazokról a problémákról, amelyek a népesedéssel összefüggenek. Ebben a vitában végletesen pesszimista nézetek is nyilvánosságot kaptak; realitásokkal nem számoló követelések, s helytelen következtetések. Elmondhatni, hogy ezek a — bár sokak füle számára joggal kellemetlen — felhangok sem ártottak azonban magának a vitának, amely bár még nem zárult le, de tisztító és értelmes: a legtöbb megnyilatkozás íróknak, szociológusoknak, az államigazgatás szakembereinek felelős, az adottságokkal számoló gondolkodására vall. Sokan talán meglepődnek, amikor mai viták között említjük meg a Petőfi- vagv a Madáeh-évfordulót, amelyet ebben az évben ünnepeltünk, illetve a Petőfi-évet, az ideit, amelyet a költő emlékének szentelünk, Hol itt a vita? Valóban, itt — ismét csak nyersen szólva — „nincs vita”; mindkét életmű nemzeti múltunk, irodalmi örökségünk hatalmas értékű alkotórésze. De ahogy az ünneolés során felidézzük a Petőfi-arcot, megmutatva, milyen vonások uralkodnak rajta, miiven volt a korában, hoevan hatott arra, miként ösztönözte a forradalmat, hogyan forradalmasította a maavar lírát — akarva- akaratlanul nemzeti sorskérdéseket, gondolkodási szférákat érintünk. Azaz dehoevis akaratlan, nagvon is akarva. Miközben a Petőfi-kénre rakódott hazug, romantikus vagy énnen reakciós foltéit letisztításán fáradozunk, tulaidonkéo- pen vitát folvtatunk. Ujiáérté- keljük a múlt sok eseményét, megrajzoljuk magunknak és utódainknak az igazi Petőfi- portrét, a forradalmár-költő arcát. S eközhen nézetünk maradi felfogásokkal, megkövült ítéletekkel csan össze. A vita lényegén keveset változtat, hogy eaves felfogások képviselői már régen nem élnek; eszmék küzdenek. Ugyanezt elmondhatjuk, talán nem kevesebb joggal, a Madách-év- fordulóról is. A Tragédia költőjét az egész ország ünnenel- te, s ha figyelemmel kísértük a megnyilatkozásokat, láthattuk, hogy igen sok bennük az olvan elem. amely régi. elavult, jobboldali vagv szektás Ma- dách-értelmezásekkel küzd. A vitához nem feltétlenül azonnal felpattanó vitapartner kell; mint e költők esetében is. akik körül ellentétes vélemények és gondolatok sűrűsödtek. Elég maga a téma is, máris felfakad a mondanivaló. Hiszen a művészet és az irodalom nagy alkotóinak az életműve sohasem „lezárt”, sohasem befejezett. Utóéletük talán még izgalmasabb: miként hatnak az egymást követő nemzedékek gondolkodására. S ezt követni, elemezni, ebből mai tanulságokat levonni: méltó és nagyszabású vitatéma. Az irodalmi-művészeti életben ma folyó eszmecserék egy kis részére jellemző csak az, hogy nagyon szűk kör számára szól, olykor-olykor kizárólag csak a „vájtfülűekhez”, s így az esetleg érdeklődők egész rétegei maradnak ki belőle. Meg kell mondani, hogy ez a „kis rész” sokakat joggal bosszant Arisztokratikus nyelvük, sznob vagy sznobságra hajlamos érvelési rendszerük miatt sok — kivált művészeti — kérdésben folyó vita — hozzászólója önmagát fosztja meg olvasóktól, érdeklődőktől. A nyilvánosság előtt folyó vitának járuléka kell, hogy legyen a közérthetőség. Akadémiai dobogón, szakmai tanácskozáson, katedrán, hozzáértők egyéb fórumain nem kötelező „demokratikusan” fogalmazni. De a közvélemény előtt folyó, annak részvételével — legalábbis hangulati részvételére — számító vita tónusa, hangja legyen közérthető, a művelt és értő közönséghez szóló. Nem félnénk kijelenteni, hogy a vitázóknak ez erkölcsi-etikai kötelességük is. Szellemi életünknek egyik jellemző tulajdonsága, hogy élénkek, erőteljesek, jó mederben folynak a viták; elő- relendítők és ösztönzők. S bár egy részük — amint korábban mondottuk — nem olyan kérdések körül forog, amelyeknek az elintézése azonnali haszonnal, praktikus eredménynyel jár, értelmük és céljuk van. Tisztázzák a nézeteket, elűzik á homályt, nyíltságukkal a kényes problémák feltárására sarkallnak másokat is. „Áttételes” hasznuk a fontosabb és a nagyobb: a kulturális élet jelenségeinek marxista megközelítésére és értelmezésére ösztönöznek, s az a változás, amely nyomukban a gondolkodásban bekövetkezik, produkálja majd — s máris, sok helyütt — a kézzelfogható eredményt, a szellemi hasznot. , TAMÁS ISTVÁN Szerelmesek a lépcsőházban A szerelmesek olyan kétség- beesetten ölelik egymást a lépcsőházban, mintha a világnak ezt az igénytelen darabját is végső veszély fenyegetné, s a közeli pusztulást csak diadalmas szerelmük állíthatná meg. Legszívesebben tisztelettel meghajolnék e lépcsőházi boldogság előtt, s kalaplengetve kívánnék nekik minden jót. Nemcsak szerelmük hat meg, igénytelenségük is, mert lám, hiába kerülte el őket a világ pazarló jókedve, ez a sötét és szurtos lépcsőház is a boldogság szigete lett. Átmenetileg, teszem hozzá, de életünk is csak átmenetileg kínálja az illanó örömöt. Tapintatlanul rontok be a lépcsőházba s ösztönös mozdulattal kattintom föl a villanyt. Ijedten rebbennek szét, a lánynak még megfordulni sincs ideje, csak kezét tartja védekezőn maga elé. A helyzet félreérthetetlen, tehát ostoba. Bocsánatot kellene kérném, vagy legalább mondhatnék valamit. vigasznak, biztatásnak. De valószínűleg meg se hallgatnának. Pillantásuk kemény és visszautasító. Ha nem élnek többé-kevésbé civilizált körülmények között, a fiatalNapló ember, miután rendbehozta a nadrágját, nyilván számon- kérné modortalanságomat, amiért az idősebbek nyegle fölényével még ezt az olcsó légyottot is megzavarom. Tele bűntudattal állok a lépcsőfordulónál, s egyetlen vigaszom és elégtételem, — mi is egyetlen vigaszom és elégtételem? A halhatatlanság gyalázata Steinné megcsalta a férjét. Goethével csalta meg, ami mégiscsak más, mintha egy henteslegénnyel csalja, de a lényegen nem sokat változtat. Stein úr, teljes nevén Gottlob Ernst Josias Freiherr von Stein, akit ráadásul a köszvény is kínzott, miután kivetette magából a hitvesi ágy, rálépett a halhatatlanság útjára. Gyanús ez a halhatatlanság, talán nincs is benne sok köszönet. de mégiscsak az örök élet egy formája. Igaz, hogy a Freiherr aligha tudott róla mert nem olvasott verseket. S ha olvasta is felesége rímekbe szedett megdicsőülését, aligha gondolt arra, hogy ez a belépőjegy a saját halhatatlanságába. S ha megbizonyosodott volna róla, menten agyoncsapja Goethét. Mert lehet-e kívánni valakitől, hogy az örökkévalóság méreteiben is vállalja a megcsalt férj szerepét, s még örüljön Is halhatatlansága gyalázatának? Olvasás I. Elolvasok valamit, s annyira sem hat rám, mint egy légy röpte. Közönyöm tökéletes és bonthatatlan. Legyintenék, de kezem félúton megáll, mintha meggondolná magát Van, amit nem értek. Kopogtatom a sorokat, mint harkály á fát, hogy megtudjam titkát, bár lehet, hogy nincs is titka. De ez sem biztos. Lehet. hogy bennem a hiba, agyam antennái mellett elsuhannak a szavak, anélkül, hogy felfognám üzenetüket. De van olyan is, amit nem akarok megérteni. Csak olvasom, megátalkodottan, de már félúton, szemem és agyam rekeszei között ott vibrál a konok elutasítás. Nincs rá szükségem, ízlésem tüskéi minden közeledést megakadályoznak. Hajthatatlanságommal , az öregség üzen? Olvasás II. A szerző a század irodalmának egyik kitűnősége, s ha visszagondolok regényére, ismerős arcok tűnnek fel az ifjúságból. Mégis, amikor any- nyi esztendő után ismét kezembe veszem, egyszerre szétoszlik az emlék s elillan az új ráolvasás varázsa. A párizsi utcán fúj a szél, de az én hajamat nem lobogtatja, s amikor a tizedik oldalon Clémen- tine a főhős nyakába borul, becsukom a könyvet, hogy napokig rá se nézzek. Clémentine ezalatt ott lóg Eduard nyakában, s úgy érzem, ez merő illetlenség. „Az ő korukban?” Mit tegyünk? A regényhősök is öregszenek. csanyi lászlo IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA A VÉRADÓ A balesetei kisfiú és a megműtött öregember már fel tudnak ülni az ágyban. Nem tudják, s nem sejti a sofőr sem, az, amelyik szombaton karambolozott, hogy Ali, a kutatómérnök a szüntelen-mosolygó-képü adta ereikbe a vért. Köszönő szavak szállongó füstje helyett beszéljen róla vers, meg a visszatérő életerő, róla és mindazokról, akik a lét csörgő, piros virágait ültetgetik — testvérként — a mások erébe ... Köszönetét sem kérve', s ha erről szó esik egyáltalán, csak mosolyognak.
