Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-03 / 52. szám
t Történet egy romosodé épületről, mely történet csattanójaként mindenki jól jár '„A paksi Béke Szálló és étterem egyemeletes, oromza- tos, félpilléres épület. Lépcsőkorlátja jelentős klasszicista emlék. Épült 1820 körül,” — ennyi szerepel a Magyarország művészeti emlékei című kézikönyvben. Ha művészeti emlék —nyilván fokozottabb védelmet élvez, hiszen múltunk, épitőmű- vészetünk egy részletét reprezentálhatja. Hinnénk — de hinni, mint gyakran, kevés. A „Béke szálló és étterem” — a felirat halványan még látszik a homlokzaton — világháborús emléknek tűnik. Megvakult ablakaival, hámló vakolat-bőrével, oszlásnak indult födémszerkezetével. A pusztulást juttatja a szemlélő eszébe. Szemlélő pedig van bőségesen. Mindenki, aki áthalad Pakson. Az út — ha nem lenne volán — egyenesen nekikormányozná a járműveket a böhöm-nagy háznak. Miatta van az a lehetetlen útkanyar, mely a község szívében szinte abszurd ötletté teszi a buszok közlekedését Le kell bontani 1970 őszén a szállóban leszakadt egy tetőgerenda. Ugyanakkor nagy rakás tégla zúdult az utcára. A feljegyzések szerint emberéletben nem esett kár. A következtetés viszont magától értetődött: a Béke szállót és az éttermet azonnal be kell zárni. A tanácsi vezetők számolgattak erre-arra, s egy-kettőre kiderült, hogy szállodára még jó néhány esztendeig nem lesz szüksége a nagyközségnek. Elegendők az IBUSZ vendégszobák. Az étterem hiánya már Inkább fájt, de ekkor a tervezők is megszólaltak. Az első átépítési kalkulációk olyan irtózatosan nagy összegeket említettek, hogy még egy hivatásos hős is visszarettent volna. Nemhogy a tanács vezetői, akik a köz pénzével gazdálkodnak, pontosan szabott költségvetés szerint. Melyet, ha túllépnek, jaj a távlati fejlesztési tervnek. „Az épületet le kell bontani!” — hangzott az egyöntetű vélemény. így eltűnik a tűkanyar, a csúf épület helyén gyönyörű park létesülhet. Az Országos Műemléki Felügyelőségnek viszont egészen más volt a véleménye. S lévén a Béke szálló műemlék, vétójoggal. — Legyen — mondta a tanács — Ha van a felügyelőnek pénze. Mert nekünk nincs. Perpatvar, harag nem lett a huzavonából. De mivel huzavona volt, lassacskán, biztosan hetven őszéből 1972 lett. Csordogáló összegek Az OMF volt az első. A födém és a tetőszerkezet átépítéséhez adott másfél millió forintot. Nyomban mozgósították a nagyközség költségvetési üzemének dolgozóit. Utasítás: másfél millió forint értékű munkát soron kívül el kell végezni. Amíg a pénz tart, rajta! „A legfontosabb az épület állagának a megóvása” — mondták az országos szakemberek. Ami félbürokratául azt jelenti, hogy nem baj, ha egy nagy ház ott ceúfoskodik a helység közepén, kissé romosán, kihasználatlanul. A lényeg az, hogy ne fenyegessen összedőléssel, s ne essen be a termekbe (tovább) az eső. A folytatás mégsem váratott. Valakinek dicséretes kezdeményezésére (kár, hogy nem tudjuk a nevét) tárgyalni kezdtek az épület hasznosításáról. Az étterem volt a legfontosabb. A Tolna megyei Vendéglátónak azonban még hosz- szú ideig lekötött a fejlesztési alapja. Arról, hogy új éttermet építtessen, szó sem lehetett. De jelentkeztek a dunaújvárosiak : presszót, éttermet ígértek és pénzt hoztak a zsebben: egymillió forintot. Még ez évben megnyílik a presszó az épület földszintjének bal szárnyában. Zenés hely lesz, ifjúsági. Reméljük, nemcsak a nevében. A földszint jobb oldalának hasznosításáról már óvatosabban nyilatkoznak az építők: ezeradagos étterem lesz ott biztosan. Legkésőbb 1975-re. Szép. kerek szám. Ami vigasztaló: hogy ennél csak előbb lehet az ünnepélyes megnyitó, mert akkorra az egész épületen szeretnék befejezni a munkát. Ennyit a földszintről, smo6t nézzük az emeletet. Segít a KISZ Azt is mondhatnánk, hogy lássuk a medvét. Mert míg a földszinten az üzleti érdekek dominálnak, addig az emeleten igazi társadalmi összefogásnak lehetünk tanúi. Hat klubszoba, színházterem, s a községi KISZ-bizottság székhelye lesz ott. A megyei KISZ-bizottság, szűkös anyagi lehetőségei ellenére, két év alatt mintegy félmillió forintnyi segítséget nyújt az emeleti építkezéshez. A konzervgyár 500 ezer forintot adott tavaly. Valószínűleg idén is ugyanannyit. A gyáriak egyetlen kérése: legyen az emeleten két olyan klubszoba, melyet ha nem is k'zárólag. de elsőbbségi joggal a konzervgyári fiatalok használhatnak. Százötvenmillió — és a takaró hossza Részlet a jegyzetfüzetből: — A felsorolt összegek elegendők az épület teljes rendbe hozására? Tanácstitkár: — Korántsem. — Mi lesz, ha kiszárad a pénzpatak ? — összefogás. _ ? — Még jó néhány szerv, szövetkezet, gazdaság adhat segítséget. Hiszen az ő fiataljaiknak is építjük a klubokat. — Ha holnapra itt teremne a szükséges összeg, mikorra lehetne pontot tenni a felújításra? — Már jövőre. Kádár Péter Túltápláltság Mostanában leplezetlen aggodalommal figyelem magamat, családomat, környezetemet, azokat, akikkel úton-útfélen találkozom. Egyetlen szempont érdekel csak, hogy mennyire túltáplált, amennyire kövér az illető. Ilyenformán az, hogy milyenek az ember más tulajdonságai, teljesen lényegtelen. Mármint, hogy mondjuk okios-e az illető, vagy például a munkahelyén jó munkaerő, becsületes, vagy hazug. Már nem bírtam tovább, és a múltkoriban elhatároltam, hogy nem hagyom annyiban. U tánanézek egyszer végre alaposan ennek a túltápláltsági dolognak. A lehető legegyszerűbb módszert választottam. Délután 2 óra tájban a vasútállomás előtt állítottam fel figyelőállásomat. Gondoltam, műszakváltás van, és lesz elegendő ember, akin le tudom mérni, hogy valóban el kell-e keseredni azért, hogy hízik a magyar. Hihetetlen felfedezésre bukkantam. Több a sovány ember, mint a kövér. Hát nem érdekes? Az utóbbi időben már kezdtem komolyan félni. Lidérces álmaimban láttam magamat, amint nem látok a kövérségtől, sőt megmozdulni sem tudok, csak ülök egy helyben, szuszogok, s csak annyit tudok fáradtan ellihegni, hogy enni. A félelem nemcsak úgy magától jött, hanem belém táplálták. Nem tudom, megfigyelték-e már, de pár hónapja nap mint nap sokkolnak. Szinte nincs nap, hogy ne olvasnánk a helyes táplálkozásról. Sőt, egyre inkább észreveszem, hogy nem szemébe mondják az embernek azt, hogy vigyázzon az étkezéseknél, hanem „hátulról” jönnek. Ilyenformán minden heti- és napilap tele van rajzos, szemléltető testgyakorlatokkal. Rémülten, sajátmagam elhízott másától, becsületesen végigtomászom a „tornássz velünk” és a „hogyan tor- násztassuk hátizmainkat” népszerű gyakorlatokat. Újabban pedig azon gondolkozom, hogy rá kéne venni a családot, reggelenként egy rekedtes női hang vezényletére hajlítson, meg szökdelljen. Nem tudom miért, de a mostani táplálkozási szokásainkat változtatni akaró kampány idején egy bájos kis dalocska jut az eszembe: „Plántát iszik minden magyar”. Ez akkor volt, mikor nem lehetett ceyloni meg indiai teát kapni. Később nem győztem eleget hallgatni, hogy mennyire tápláló a barna kenyér, mert tele van B-vitaminnal. Pillanatnyilag egy sárgarépáiözeléket népszerűsítő előadáson kívül nem jut más eszembe. Ezért vagyok most rettenetesen zavarban, mert a túltápláltság ellen irányuló hadjáratot nem tudom hova tenni. Elődig, ha valamit dicsértek, az azt jelentette, hogy nincs más. és ezért meg kell magyarázni az embereknek, hogy ami éppen van. as a világ legnagyszerűbb eledele. Es ez roppant gyanús. Nézem műszakváltáskor a buszhoz, vonathoz rohanó embereket, és leltározom őket Tudj’ isten, egyet sem találok túlzottan kövérnek. Akad ugyan egy húsz év körüli lány, de világosan látni, hogy hormonzavarai vannak, és azért kövér egészségtelenül. Igaz, nézhetjük a dolog másik oldalát is. Látni olykor tar fejű, kissé testes embereket, akik feltűnően tamil bicegnek. Nyilván, népi ismerték még {el a kocogó • r-z.. *t Miért Budapesten? A Magyar Mezőgazdasági Múzeumban hovatovább egy héttel ezelőtt nyílt meg az a kiállítás, amit rendezői élelmiszer- és fagazdaságban dolgozók egészségvédelmének szentelnek. Az esemény nyitánya volt a már említett két ágazat egészségügyi hónapjának, amit a Mezőgazdasági és Élelmi- szeripari, továbbá az Egészségügyi Minisztérium közösen határozott el számos fennhatóságuk alá tartozó szervezettel, tröszttel, gyárral kooperálva az akció sikeréért. Eddig rendben is van a dolog, kivált, ha a kiállítás és a március végén záródó egészség- ügyi hónap célját nézzük. A cél ugyanis az, hogy az eseményt indító kiállítás ráirányítsa a figyelmét a mező- gazdaság, élelmiszeripar és erdőgazdaság, faipar, vezetőinek és dolgozóinak az egészségvédelem korszerű megoldásaira, az egészségvédelem időszerű kérdéseire. Túl mindezeken természetesen cél az is, hogy segítséget nyújtson az érdekelteknek az egészséges életmód kialakításában, inspirálja az egészségnevelésre kötelezetteket írott és íratlan kötelességükre. Summa summarum, jó ez a három részre tagozódó kiállítás, bolond ember lenne az, aki megrendezésének létjogát vitatná. No de mégis csak fura egy dolog, hogy Budapesten van ez a kiállítás, ahova szervezetten is csak kevés mezőgazdasági, élelmiszerivari, faipari és erdőgazdasági dolgozó jut el, noha tartalmát tekintve elsősorban nekik szánt a kiállítás, míg az egészségügyi hónap szakmai napjainak előadásai a vezetőknek, az egészségnevelésben felelősöknek szólnak. Jól van, szóljanak. Valóban kell arról beszélni, hogy napjainkban milyen a munka- és egészség- védelem helyzete az élelmiszer- és fagazdaságban; hasznos dolog kiváló szakembereket fölkérni, hogy nyilatkozzanak a korszerű élelmiszerek termelésének szükségletéről; a foglalkozási betegségek és üzemi balesetek megelőzéséről, továbbá az élelmiszer- ipari termelés közegészségügyi helyzetéről. De a szakmai napok programja nem a „mindenkinek, mindenkinek” jegyében született, hanem a szűk kört jelentő szakmának, hogy majd az vigye tovább az itt ez alkalommal kibővített ismereteit. Nem lesz fölöttébb hosszú az út, amíg ez a nagyon közérdekű ismeretanyag eljut azokhoz, akikért megrendeződött — feltehetően új hagyománynak nyitva utat — az élelmiszer- és fagazdasági dolgozók egészségügyi hónapja?! A plakátok nyelvén mindenkihez szóló kiállítás megtekintéséből ugyan mi hasznot húz a pesti polgár, — ha húz egyáltalán valami hasznot — ha betéved a Mezőgazdasági Múzeum patinás épületébe? Mindössze annyit, hogy rányitja szemét az élelmiszer- gazdaságban dolgozó emberre és környezetére. Fogalmakat kap a pesti flasztert alig, vagy ritkán koptató mező- és erdőgazdasági dolgozók munkakörülményeiről, munkahelyének környezeti ártalmairól. Megnyugvással konstatálhatja, hogy milyen napjainkban az egészség- és munkavédelem az élelmiszeriparban, az erdő- és mezőgazdaságban, a faiparban. Ha márA a fővárosban rendezték. még az élelmiszer- és fagazdaságban dolgozók egészségvédelmét bemutató kiállítást, joggal-okkal reménykedünk abban, hogy idővel kimozdul Budapestről az ország mezőgazdasági megyéibe... Azokhoz, akikért érdemes volt ilyen kiállítást rendezni. — Zászló —í mozgalom, vagy a reggeli torna testet, lelket frissítő előnyét. Persze, mindez idő kérdése, és bízom benne, hogy előbb- utóbb rájönnek arra, mennyire igaz. az ép testben ép lélek jelszó is. Vagy fordítsuk meg? Vajon a sportolók ép testében ép a lélek is? Egyszóval, találkozni olyan emberekkel is, akiknek láttán az a képzetünk támad, hogy örökké csirkecombbal táplálkoznak és nem spenótot, vagy kelkáposzta- főzeléket esznek vasárnap délben. Nem irigységből mondom, de ha kutatgatom, hogy ilyenkor mi bosszant, rövid töprengés után rájövök, hogy nem a sima külsejük, inkább a jóltápláltak elégedett arckifejezése. pocsékolás ? Hirtelenjében mit is kéne tenni, hogy szép, gusztusos,' arányos, kisportolt külsejű emberek szaladgáljanak az utcán. Talán már egészen kicsi korban kellene kezdeni az Ori- za-adag csökkentésével. Csak azt nem vagyok képes elképzelni, hogy mi legyen azokkal, akiknek az apja. a nagyapja és valamennyi őse vastag lábakkal, vagy nagy pocakkal járkált a világban. Mi lenne történetesen akkor, ha feltűnő plakátokat ragasztanánk a hirdetőoszlopokra: Hagyja a disznóhúst másra, itt a finom franciasaláta. És hosszú tömött sorokban majonézes zöldborsóért fognák a spárgát. Másnap reggel pedig frissen, fiatalosan, erőtől duzzadva, fél kézzel emelnék a műtrágyás zsákokat a teherautók platójára. A Magyarország cikkírója a statisztikát állítja elénk, mumusnak: „A kívülálló józan ésszel úgy gondolná, hogy a legtöbb kalóriát azok fogyasztják, akiknek a legnagyobb szükségük van az elhasznált energiájuk pótlására, vagyis az iparban dolgozó fizikai munkások a legnagyobb kalóriafogyasztók. A statisztika rácáfol erre a feltevésre. A paraszti munkát végzők átlagosan napi 3452 kalóriájával (1960-ban. 3109, 65-ben 3140) szemben az üldögélő „szellemi emberek” átlagosan napi 3147 kalóriát fogyasztanak, (1960-ban 2843, 65-ben 2973) míg a fizikai munkások 3063 kalóriaértéket kebeleznek be. (1960-ban 2788, 65-ben 2893 volt az átlagos napi kalóriafogyasztásuk. A Magyarország cikkírója, és a statisztika valamennyi megvásárolt táplálékot elfogyasztottnak tekinti. Nem így a Népszabadság. „Különben naponként egy vagonnyi kenyér kerül szemétbe. A takarékos Skóciában mechanikus úton válogatják ki a szeméthegyekből a még használható különböző anyagokat.” Ez a teljes kép Budapesten. Naponta tehát egy vagon kenyér, azaz száz mázsa, évente 36 500 mázsa kenyér kerül csak Budapesten a kukákba; ez évente egy nagyobb termelőszövetkezet búzatermését teszi ki. A Budapesten kukákba kerülő mennyiség az ország kenyérfeleslegének ötödrésze, igaz, ebből faluhelyen a fölösleg nagy része a moslékba kerül. Én, tehát tömeges falánkság helyett tömeges pazarlást látok. Tény: a mai magyar táplálkozási kultúra nem a legmodernebb. De ne essünk át a ló túlsó oldalára. Nincs ma még Magyarországon akkora túltápláltság, hogy meg kellene húzni a vészharangot. Addig is, míg a téma valóban időszerű lesz, kérem, ne akarjanak velünk zabnyák levest «tato!» ----------------------------p. VARGA MÁRTA
