Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

Ismeretlen Kapos mente

A Kapos mente természetesen nem annyira fehér folt Magyarország közigazgatási térképén, mint amennyire az Brazíliában sok ezer négyzetkilométernyi dzsungel. Simon, tornya, Ozora, Tolnanémedi, Pincehely, Regöly, Szakály,

Kurd, Döbrököz és a többi település ilyen, vagy olyan okból jól ismert. Iparáról, állat- tenyésztéséről, növénytermesztéséről. Néprajzáról azonban édeskevéssé. Ennek okairól beszélgettünk a szekszárdi múzeum két néprajzosával, Gémes Balázzsal és feleségével G. Vámos Máriával.

— Miért van az, hogy a Sárközről szinte mindent tudunk, a Kapos mente, vagy ha jobban tetszik Kapós-völgye néprajzáról majdnem semmit?

— Tévedés! — hangzik egyszerre a tiltakozás. — A Sárközről se tudunk „szinte” mindent. Viszonylag sokat tudunk és ez egészen más. A Sárköz néprajzába is csak bele-bele- kaptak a kutatók, de teljes feldolgozásról egyáltalán nem beszélhetünk.

— Miért ismertebb mégis a Sárköz? Talán azt sem túlzás mondani, hogy motívumai révén szinte már világszerte ismert...

Férj és feleség szinte egymásra licitál:

— Mert színes! Országszerte a színes néprajzi motívumok az ismertebbek, kedveltebbek.

— A Kapos menti fehérrel fehérre történő hímzés távolról sem ilyen szembeszökő.

— A Sárköz zárt etnikum. Itt a földrajzi viszonyok, a lápvilág lehetővé tette a lakosság megmaradását, a török idők alatt. A vizek lecsapolá- sa pedig a hatalmas gazdago- r dást hozó gabonakonjtmktúrát.'»4 Ez a gazdagodás egységesebb építési stílusban és valóságos színorgiában egyaránt jelentkezett.

— A Kapos mente népe nem egységes. A lakosság cserélődött. Sok betelepítés történt a századok során.

— Legyünk őszinték! A múzeumban aránylag rövid idő alatt sűrűn változtak a néprajzos szakemberek. Valamennyiük tervei között szerepelt ilyen, vagy olyan formában a Kapos mente, de a mo- nográiikus gyűjtésre egyetlen embernek se ereje, se ideje nem lehetett.

Azt már az újságíró teszi hozzá, hogy kevés volt a pénz is. Ezerszer hangoztatott érv azonban, hogy a néprajzi gyűjtőmunka sok szempontból a huszonnegyedik óráját éli. Vannak, akik úgy vélik, hogy a huszonnegyedik óra ötven- nyolcadik, ha ugyan nem öt- venkilencedik percét. A társadalmi és gazdasági viszonyok átalakulása, „ócskasággá” változtatott számtalan régi használati tárgyat. Két-három évtizeddel ezelőtt még közkeletű fogalmak, elnevezések végérvényesen „kimentek a divatból”. Két éve lapunk két munkatársa decsi iskolásoktól tudakolta olyan „rejtélyes” fogalmak magyarázatát, mint például „bókony”, „igaszeg”, „csatló”, vagy „petrence”. G. Vámos Mária hirtelen a kisfiához fordul;

— Mondd csak Balázs, mi az, hogy „lőcs"?

A gyerek nem tudja.

Ez még nem lenne baj, vagy legalábbis nem túlságosan nagy, de az már igen, hogy a népi múlt tárgyi emlékei nagyon közel vannak a végérvényes eltűnéshez. Az eltűnéshez, amin mit sem változtat az, hogy sokszor „áttelepülés” formát ölt, a hozzá nem értés révén.

Hirdetés egy bonni újságból: „Tolna megyei borprés eladó”. Hirdetés egy párizsi újságból: „Magyar fejjék, kopjafák kaphatók

A Tolna megyei Népújságban nemrég a MÉH régi lószerszámok vásárlása iránti hajlandóságát tette közzé fizetett hirdetés formájában. Nyilvánvaló exportcéllal.

— Azt ma már minden nemesfém-felvásárló helyen tudják, — mondják a néprajzosok — hogy régi aranytárgyat csak akkor szabad átvenni, ha arra a területileg illetékes múzeum nem tart igényt. A néprajzi kincseknél sajnos még nem ez a helyzet, bár nemcsak, hogy nem ártana, hanem egyenesen létszükséglet lenne.

Minderről miért éppen az „ismeretlen” Kapos mente ürügyén érdemes szólni ? Azért, mert a megyei múzeum szakembereinek sok év munkáját igénylő terve az, hogy ezen a területen is hozzákezdenek a gyűjtőmunkához. Az ilyen tevékenység legelőször is tájékozódással kezdődik. Ennek máris vannak biztató előjelei. Egy szegedi tanár, a Nagykónyiban született dr. Szabó József, évről évre hazajár falujába, a szakember hozzáértésével és lelkesedésével gyűjt, majd minden esztendőben jobbnál- jobb pályamunkákkal szerepel a megyei pályázaton. Legutóbb Nagykónyi hitvilágának feldolgozásával nyert első díjat. A tájékozódás után következik egy úgynevezett „bázisközség” kiválasztása, ami éppúgy lehet Szakály, mint ahogy valószínűleg a lelkes lokálpatrióta Regöly lesz az.

— A két község valamelyikében kellene monografikus gyűjtést végezni — mondja Vámos Mária.

Egy lelkes csoport ilyen munkája, mely 1962-ben kezdődött a Heves megyei Átány községben (és most is tart), azóta már európai hírnévre tett szert. Arról van szó. hogy

néprajzos szociográfus, újkortörténész, gazdaságtörténész, akár nyelvész is töviről-hegyi- re feldolgozza egy falu minden hagyományát. A meséktől, a lakodalmi szokásokon át a temetésig terjedőket, de ugyanígy a gazdaságiakat is, vagy a viseletbeli változatokat. A szép az lenne, és többnyire minden magára valamennyit adó falu erre törekszik, hogy a helyben gyűjtött anyagot helyben is mutassák be. A főhatóságok azonban falumúzeumokra nagyon ritkán adnak engedélyt, számtalan szakmai összetevő és ok miatt. Egy-két bemutatószoba azonban már nem tartozik az álmok birodalmába, ami váltogatható kiállítások színhelye lehetne. így nemcsak a helyben lakók, hanem — kis túlzással — „országvilág” láthatná valamelyik falu múltjának emlékeit. Azokat az emlékeket, melyek szekrényben, ládafiában, jó ha még egy nemzedéknyi időt kibírnak és szakszerű kezelés nélkül végérvényesen bevonulnak az elmúlásba. így azonban helyiek és nem helybéliek gyönyörűségére egyaránt megmaradhatnak, közérdeket szolgálva. A múzeológusok most kezdődő munkája megérdemli minden faluját szerető Kapos menti legnagyobb mértékű támogatását. Esztendők múlva jó lenne ugvanezeken a hasábokon „A Kapos mente kincsei” címmel írni beszámolót

ORDASIVÄN

A számokból hozzáértő kezek nyomán házak magasodnak, a számok mögött életalakulások rejtőznek. A számok gondolkodásra késztetnek. A számok a legtömörebb információk, tömörebbek, mint a versek. Egy számról, például arról, hogy Magyarországon ma, 1973-ban több személygépkocsi van magántulajdonban, mint amennyi porszívó volt az 1960-as évek elején — tanulmányt lehetne írni: elemezni lehetne a jövedelemi viszonyok alakulását, be lehetne mutatni, hogy kiknek — általában a magasabb jövedelműeknek

— volt akkor porszívójuk és kiknek — általában a magasabb jövedelműeknek — van ma személygépkocsijuk.

A számok mögötti tények ott szaladgálnak előttünk az utcán, ott látjuk őket a házunk előtt, a város zöldterületeit felzabáló parkolóhelyeken. A gépkocsik helyet követelnek. Egyre több helyet.

Tolna megyében 1960 és 1971 között magánszemélyek 5262 személygépkocsit vásároltak.

A személygépkocsi-tulajdonosok között vannak orvosok, mérnökök, de öröm látni, hogy ma már egyre több munkás, paraszt ül a saját kocsi volánja mögött Még nem ez a jellemző, de az 1960-as évek elején sem az volt a jellemző, hogy a kisebb jövedelműek háztartásában jelentek meg először a porszívó gépek. Ma már a háztartások jellemzője a porszívó. Ugyanilyen jellemzője lesz néhány év múlva a személygépkocsi is.

Munka szerint, differenciáltan osztjuk el a béreket. Ez pedig azt jelenti, hogy a bérek differenciáltan alakulnak át porszívóvá, személyautóvá. Először mindig azoknak lesz — mondjuk színes televíziójuk —, akiknek magasabb a jövedelmük. így volt ez a fekete-fehér televízió esetében is. De ez semmi esetre sem jelentheti, — nem is jelentette eddig sem

— hogy nem kell törekedni arra, hogy a kisebb jövedelműek is hozzájussanak a színes televízióhoz. A több. mint négymillió magvar televízió-előfizető példája világosan bizonyítja: amit 1958-ban még csak a nagy jövedelműek engedhették meg maguknak az ma már szinte minden háztartásban természetes.

Természetes lesz majd az autó is. Ezért épültek, bővültek a szovjet autógyárak, ezért épül az új lengyel autógyár, ahol a szocialista országok népautóját gyártják majd, ezért fejleszti közösen az autógyártást az NDK és Csehszlovákia. Tehát lesz autó. És mind többen hozzájuthatnak, mert szocialista társadalmunkban évről évre az egész nép életszínvonala nő. Fokozatosan olyan életszínvonalat teremtünk, hogy mindenki megvásárolhassa majd az autót ugyanúgy, mint manapság a porszívót, a televíziót. Persze később is lesznek, akik- Trabanton járnak, és lesznek, akik Zsigulin, Skodán, Polski Fiáton, Volkswagenen. Mindez attól függ majd: kinek mire futja. A nagyobb jövedelműeknek nagyobb, drágább - kocsira, a kisebb jövedelműeknek olcsóbb, kisebb kocsira.. ..

Így mptatja az utca azt, amit az üzemekben, a hivatalokban. állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben a borítékokról, a. fizetési jegyzékekről lehet leolvasni — a jövedelmek differenciáltságát.

Éz a differenciáltság az utcán sem olyan nagy, mint bármelyik kapitalista országban, ahol vannak igen nagy jövedelműek kevesen, közepes jövedelműek többen és alacsony jövedelműek iszonyúan sokan. Nálunk a következő a helyzet: nagy jövedelműek kevesen, közepes jövedelműek sokan és alacsony jövedelműek szintén kevesen. Tehát a nagy többség gyorsan hozzájuthat —- ezt a gyorsaságot nem hónapokban kell mérni, hanem években — mindenhez, ami az ember életét szebbé, kényelmesebbé teszi.

A kisebb jövedelműek lassabban érik el a céljukat, de — gondolják csak végig az elmúlt évek intézkedéseit — a szocialista állam erejéhez mérten mindent megtesz annak érdekében, hogy a kis jövedelműeket fokozatosan arra a szintre hozza, amelyen most a közepes jövedelműek állnak.

Ha nem ezt tette volna és tenné ma is, akkor 1960 és 1971 között a megyében nem tudtak volna vásárolni az emberek 48 507 televíziót, 52 221 mosógépet, 78108 rádiót, 27 647 hűtőszekrényt, 23 670 porszívót... és nem tudtak volna 953 millió forintot költeni új bútorra.

Érdemes megvizsgálni ezeket a számokat úgy is, hogy összehasonlítjuk az 1960. évi vásárlásokat az 1971. évivel. 1960- ban például összesen 530 porszívót adtak el a megyében. 1971-ben viszont az évi forgalom 3892 darab volt. 1980- ban összesen 36 centrifuga talált gazdára, 1971-ben már 2495. Akkor a mosógép volt az első, a legsürgősebb. Jól tükrözik ezt a számok is. 1960-ban 3170 mosógépet vásároltak a megyében. 1971-ben az eladott mosógépek végösszege 3605 volt. 1960-ban hűtőszekrényt csak a nagyobb jövedelműek állíthattak a konyhájukba. Nem is akadt többre vevő, mint 175-re. 1971-ben viszont már sok család engedhette meg magának azt a „luxust”, hogy hűtő- szekrényt vásároljon. 1971-ben 6970 hűtőszekrény talált gazdára a megyében.

A villanybojler 1960-ban még szintén elérhetetlen volt sok család számára. Voltak ennél fontosabb dolgok. Akkor nem is fogyott el több, mint hetven, 1971-ben viszont 1073. A televíziózást is kevés család engedhette meg magának 1960-ban. Ezt mutatja az 542 eladott televíziókészülék. 1971- ben viszont már 5475 televíziót értékesítettek a megyében.

Bármelyik árut nézzük, a végkövetkeztetés hasonló, 1960-ban még a családok zöme azt tartotta: jó nekem az a bútor is, amit az anyámtól örököltem, jó a régi is, még mindene ,ép. Nem is költöttek többet a Tolna megyeiek bútorra 1960-ban, mint 36 milliót. 1971-ben már más nóta járta, „öreg már ez a bútor. De hiszen még csak tízéves. Tízéves? És ez neked nem régi? A szomszédban már modern bútor van, én meg ezzel az ósdival szégyenkezem.” Hasonló párbeszédek vezettek ahhoz, hogy 1971-ben Tolna megyében már 142 millió forint értékű bútort adtak el. Hiánycikk lett a bútor. És mindez azért történt így, mert amit korábban csak a nagyobb jövedelműek, a társadalom egy kisebb része, engedhettek meg maguknak, az ma már természetes a családok többségének esetében.

Azt akarom ezzel mondani, hogy ma már mindenki, minden különösebb erőfeszítés nélkül vásárolhat magának bútort, hűtőszekrényt...?

Nem. Ezt semmi esetre sem.

Vannak, akiknek ez még nagy anyagi megterhelést jelent, vannak, akik még egyáltalán nem tudják megvásárolni az új bútort a hűtőszekrényt... De majd ők is meg tudják vásárolni. Lehet, hogy már jövőre, lehet, hogy csak két-három év múlva. A társadalom fejlettsége, anyagi ereje csak akkor teszi számukra ezt lehetővé.

De lehetővé teszi, mint ahogy eddig is lehetővé tette. Mert, mint a példák is bizonyítják — kezdetben csak a nagyobb jövedelműek tudtak megvenni minden olyant; ami szebbé, könnyebbé teszi az életet, de rövid idő alatt mindezekhez hozzájuthatott a családok zöme. Hozzájuthatott, mert ez a cél. Mindent, mindenkinek. Sajnos ez nem megy gombnyomásra, ez nem megy eg; szerre. Mindenért meg, kell dolgozni és mindent ki kell várni. A várakozási időt pedig csak több, jobb munkával tudjuk lerövidíteni.

SZALAI JÁNOS

Szubjektív sorok

Porszívó és személygépkocsi