Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-20 / 16. szám
Egy ügy nagy tanulságai A véletlenek vihart kavartak Ax ÁFÉSZ vezetői nagyon sajnálják ax esetet Őszintén megmondom: én is felháborodtam. Gyuricza István, a Dombóvári városi Pártbizottság első titkára is beleremegett, amikor a fűtőházi pártszervezet titkára feltette neki a kérdést: „Gyuricza elvtárs, lehetséges, hogy valakit azért bocsátanak el a munkahelyéről, mert a férje nyilvánosan kérdezett valamit? Mert ez történt Márkus József mozdonyvezető feleségével.” Gyuricza elvtárs azonnal megkérdezte Bertus Ferencet, az ÁFÉSZ igazgatósági elnökét: mi történt, hogy történt? Bertus Ferenc is meglepődött. Ekkor tudta meg, hogy Márkus Józsefné szerződéssel valóban náluk dolgozott. A szerződése január 10-én járt le. Tehát pontosan akkor, amikor az ön kérdez — Mi válaszolunk rovatban megjelent Márkus József kérdése: miért kapnak nagyobb fizetést a Napsugár Áruház dolgozói, mint a többi bolti dolgozó? Bertu« Ferenc erre válaszolt. És ugyanezen a napon, pontosabban délelőtt tíz óra körül azt mondták Márkus József nének: a szerződést nem hosszabbítják meg. Mi hát az igazság? A látszat mindenesetre az, hogy a megjelent kérdésre az volt a válasz, hogy Lindig Ferencné — ő alegységvezető a szövetkezetnél, tehát felelős vezető, akinek a főosztály- vezetővel történt előzetes megbeszélés alapján joga van felvenni embereket a hozzá tartozó boltokba — ígérete ellenére nem hosszabbították meg a szerződést. Ez annál inkább megdöbbentette Márkus Jó- zsefnét, mert ő nem is hozta szóba a szerződésmeghosszabbítást. Lindigné kereste fel január ötödikén vagy hatodikén — a dátumra Márkusné nem emlékszik pontosan — és szabályosan rábeszélte arra, hosszabbítsa meg a szerződést, mert a tejboltban is. a kenyérboltban is emberhiány van. Márkusné ekkor néhány nap gondolkodási időt kért egyrészt, mert a férjével meg akarta beszélni a dolgot, másrészt, mert más állás is volt kilátásban. Megállapodtak: Síén délig választ ad. A választ megadta. Lindigné ekkor kérte: 10-én reggel menjen be az ÁFÉSZ-központba, ott majd megbeszélik a részleteket. Lindigné reggel nyolckor nem volt bent, helyette a férje — ő is az ÁFÉSZ dolgozója — tolmácsolta a feleség üzenetét: Márkusné menjen át a kéhyér- boltba, tájékozódjon új munkahelyén, hamarosan mennek majd a leltározók is. Márkusné átment a kenyérboltba és ott azonnal munkába állt. A rövid másfél óra alatt is ilyen vélemény alakult ki róía Szabó Ferencnében, a kenyérbolt vezetőjében: „Nagyon ügyes, nagyon szorgalmas, talpraesett asszonyka.” Tíz óra tájban Lindig Ferecné telefonált a kenyérboltba Szabónénak: mondja meg Márkusnénak, hogy a szerződését nem hosz- szabbítják meg, mert a kenyérboltba a Napsugár Áruházból helyeznek át egy eladót. Márkusné döbbenten állt:. Úgy érezte: beigazolódott az, amiről férjével beszélgetett, amikor 6 szóba hozta, hogy feltette a már említett kérdést. Férje, aki régi kommunista, a vasúti pártbizottság tagja, akkor azt mondta: ez lehetetlen. A Bertus elvtárs is régi kommunista, a városi párt vb. tagja, és egyáltalán a kérdezőnek a mi törvényeink szerint semmi bántódása nem lehet. Megjelent a kérdés, megjelent a válasz és Márkusné szerződését nem hosszabbították meg. Miért? Bizonyíthatóan a szövetkezet igazgatósága már novemberben, decemberben létszámfelvételi tilalmat rendelt el és utasítást adott, hogy a lejárt szerződéseket ne hosszabbítsák meg. Lindigné ennek ellenére — mivel az ő két egységében létszámhiány volt, — tárgyalt Márkusnéval a meghosszabbításról. Az igazgatóság viszont közben úgy határozott, hogy a Napsugár Áruházban létszámfelesleg van, ezért innen helyeznek eladókat az olyan üzletekbe, ahol viszont létszámhiány van. Sajnálatos módón mindez az intézkedés egybeesett a már említett kérdés és váiasz megjelenésével. Márkusnéban a rosszindulatot az is erősítette — bennem is erősítette volna — hogy’ Lindigné,' amikor aláírta a papírját, még elnézést sem 'kért tőle’, még' meg sem kísérelte megmagyarázni, hogy mi történt, helyette, hogy zavarát leplezze, arról kezdett beszélni, hogy ő is göllei születésű; és sorolta ismerőseit. Márkusnéval az ÁFÉSZ részéről az ügy hátteréről azóta sem beszélt senki. Ez megbocsáthatatlan hiba. A városban viszont elterjedt a hír: Márkusnét' elbocsátották, mert ä férje kérdezett. „Már kérdezni sem lehet?” — tették és teszik fel a kérdést az emberek. Még a pártbizottsági tag Márkus József is megrendült. A városi pártbizottság első titkára azt mondja: „ő az eljárást helyteleníti. Igaz, hogy az ÁFÉSZ gondokkal küzd, igaz a létszámfelesleg is, de ha már egyszer megígérték a szerződésmeghosszabbítást Márkusnénak, akkor tartani kellett volna a szavukat, hogy az ilyen, meg nem engedett módszernek a látszatát is elkerüljék. Ezt az ügyet az ÁFÉSZ vezetőinek kell rendezniük”. Az ÁFÉSZ vezetői nagyon sajnálják az esetet, kapcsolatot keresnek, a vasúti párt- szervezetekkel, hogy velük tisztázzák először az esetet. Őszintén megmondom: nagyon nehéz lesz tisztázni ezt az ügyet, mert nehezen hihető, hogy a véletlenek egész sora ide vezetett. Nehezen hihető, pedig így van. Annak ellenére állítom ezt, hogy tudom: lesznek emberek Dombóváron, akik azt mondják rám is: ezt az újságírót is jól átejtették. Mint a rovat szerkesztője, kijelenthetem a következőket: Márkus József kérdését december 21-én küldtük el Bertus Ferencnek, a dombóvári ÁFÉSZ elnökének, aki december 28-án a kérdésre meg is adta a választ. Tehát a választ már előbb is közölhettük volna. Nem közöltük. Miért? Nem tudom. Egyet viszont tudok: a kérdésről már decemberben tudott Bertus Ferenc. Azt is tudom, hogy nem Márkusné az egyedüli, akinek a szerződését nem hosszabbították meg. Viszont ő az egyedüli, akivel a meghosszabbításról tárgyaltak, akiről a különböző iratokban csak jót olvastam, akiről csak jót mondtak. És a szerencsétlen véletlenek következtében ő került ilyen furcsa helyzetbe. Mert furcsa helyzet. Bertus Ferenc is széttárta a karját és azt kérdezte: „Most mit csináljak? Hosszabbítsuk meg a szerződést? Akkor végképp azt hiszik, hogy a kérdés és a szerződés meg nem hosszabbítása között összefüggés van. Ha kell megesküszöm, hogy nincs közte összefüggés...” A látszat alapján az emberek mégis összefüggést találtak. Sokan a bizonyítékokra sem lesznek bizonyára kíváncsiak, legyintenek, és azt mondják: megmagyarázzuk a bizonyítványt Pedig nincs bkunk a bizoi nyítvány magyarázatára. Hisz ez az eset politikailag nekünk is kárt okozott. A kérdést nekünk tették fel és az ilyen esetek nem segítik, sőt hátráltatják azt amit mi a lapon keresztül elkezdtünk — a szocialista demokrácia kiszélesítését. Az eset nagyon tanulságosi még így is. Az emberek nagyon érzékenyen reagáltak rá és megdöbbentek. Feltették a kérdést: előfordulhat, hogy a kérdezőnek baja essék? Erre a Magyar Népköztársaság törvényeivel válaszolhatunk: Nem. Dombóváron egy nem rosz- szándékú, de felelőtlen ígé-: rétből politikai vihar kereke»-: dett. Olyan vihar, amely megtépázta az emberek egy réJ szében a szocialista demokráJ ciába vetett hitet í Ezt a hitet kell ismét vissza* adni. Nem lesz könnyű. De sZ ÁFÉSZ vezetőinek, kommunistáinak vállalniok kell e feladatot SZALAI JÁNOSI A VIDEOTON megrendelése Szekszárdiról A héten lebonyolított tárgyalások során 350 ezer forintos üzletet kötött a székesfehérvári VIDEOTON gyár a Borsodi Vegyi Kombinát szekszárdi gyáregységével. A fehérváriak a számítógép-program keretében bővülő gyárukhoz 13 ezer folyóméter műanyag falburkoló anyagot és kétszáz ajtót rendeltek. A nyersszínű, a fa erezetét utánzó burkolólécek és ajtók a VIDEOTON számítástechnikai gyárában á periférikus és végszerelő üzem-: csarnokába kerülnek. A választás több tényező figyelem- bevételével esett a Szekszár- don gyártott anyagokra. Azért,’ mert ezek könnyen tisztítha- lók, és jók a nagy pontosságú berendezéseket előállító üzemcsarnok burkolására, s emel-J lett egyszerű szerelésük meg-j gyorsítja az építkezést Kinek ax életét szeretné megismerni ? Mottó: Kerüljünk közelebb, hozzuk össze egymást Váratlan akadály. Csapó Jánosáéval, a simon- tornyai bőrgyár egyik üzemvezetőjével, országgyűlési képviselővel, — egy hete megírtuk — így fejeztük be' a beszélgetést: „Elvtársnő, kinek szeretné megismerni az életét? . .— Szeretnék megismerni olyan asszonyt, aki dolgozik és munkája mellett négy-öt gyereket nevel.” A képviselőasszony külön kikötötte, rendes családról essék szó, s ezen belül olyanról, ahol a férj, a feleség munkaviszonyban áll, üzemben, hivatalban. Szóval valahol mindennap nyolc órát dolgozik, A képviselőasszony nehéz feladat elé állított, mert sajnos napjainkban Magyarországon „nem jellemző” a nagy család, s ami még rosszabb, ritka mint a fehér holló, a társadalmi normáknak nagyjából mindenben megfelelő népes család. Aki keres az talál alapon mégis célhoz értünk, s egy óvónő személyében bemutathatjuk Csapó Jánosnénak — ezzel együtt természetesen a Népújság olvasóinak — azt az asszonyt, aki öt gyermek édesanyja, ő is, férje is dolgozik. Csakhogy váratlan akadály tornyosult elénk, de talán hagyjuk ezt a végére. Adjuk át a szót a fiatalasszonynak. — öt gyérek? Nem tudok válaszolni arra a kérdésére, hogy ez mit jelent. Szerintem ahol kettő van, ott is mindig van dolog, nálunk esetleg többet kell mosni, nagyobb szatyorral kell elindulni bevásárolni, de egyáltalán nem érzem mindezt gondnak, vagy különleges tehernek. TulajdonAz óvónő képpen jut időm mindenre. Ugyanúgy megnézem az esti tévéműsort, mint bárki más, olvasok, moziba járok, tehát van időm mindenre. Ezt a moziba járást váltásban oldjuk meg. Egyszer én megyek a barátnőmmel, és ilyenkor a férjek maradnak otthon a gyerekekkel, másszor a férjem és a barátja megy a moziba és mi maradunk otthon. Csupán szervezés kérdése az egész. Nem? Nem élünk se jobban, se rosszabbul, mint azok, ahol nincs gyerek. Volt egy Skodánk és bejártuk az egész országot sátorral. Mondtam a férjemnek: nem lenne jobb szakszervezeti beutalót kérni? Szerinte hagyjuk, majd akkorra, amikor idősebbek leszünk. Jártunk Romániában, Csehszlovákiában... Egyszerű, póztalan asszony, s munkahelyén, ahol beszélgettünk végig azt éreztem, ebben a szobában nem az olajkályha melegít. Azt mondja: egyszer meghívták anyák napjára. Nem ment el. Képtelen elviselni, hogy ő legyen a „kirakat”, a „jaj de érdekes”, a mutogatni való teremtés, csak azért, mert szült, nevel, szeret, tanít öt gyereket. Kislány mindegyik: négyéves, hatéves, nyolcéves, tízéves, tizenhárom éves. — Tudja, a gyerekek most a szünetben elmentek vendégeskedni a nagymamához. Ilyenkor a nagymama megfiatalodik, és boldog. Én azt gondoltam. talán jó is lesz egy kis nyugalom, csend. Aztán éreztem, nagyon üres a lakás. Semmihez nem volt kedvem. Újév napján a férjemmel egymásra néztünk, mondom az uramnak: gyerünk, hozzuk haza őket. Dehát akkor meg a nagymama kesereg. Látja, látja, nincs itt semmi különlegesség. Minden a szervezésen múlik, már ami a napi életrendünket illeti. Nem? Elmesélem magának milyenek nálunk a reggelek, hogyan zajlik a munkába indulás. Szabály, hogy este mindent rendbe rakunk, a helyére teszünk, hogy reggel ne legyen kapkodás, „összeütközés”, meg ilyesmi. Mindegyik gyerek tudja, hová rakja a holmiját. Reggel első dolgom, forró vízbe beledobni a kakaószacskókat, aztán megfelelő munkaelosztás szerint mindenki végzi a maga dolgát. Ágyazás, takarítás, egy óra és készen vagyunk. Úgy megyünk el otthonról, hogy mindig rendben a lakás. A tankönyveket, az iskolaköpenyeket, a tanszereket mindig jóval iskolakezdés előtt veszem meg, tavaly mindez kétezer forintba került Karácsonykor mi is kaptunk a gyerekektől ajándékokat és természetesen ők is kaptak tőlünk ajándékot. Nem érzem, hogy agyondolgozom magam. Amit csinálok, az számomra egyszerűen természetes. Igaz, mindig következetesen ragaszkodom ahhoz, hogy amit ma kell elvégezni, az ne maradjon holnaora, mert különben összetorlódik minden. Ebből nem szabad engedni, mert különben valóban belefullad az ember a munkába. Nem? Szavajárása, visszakérdezni, hogy „nem?” De igen, igen. Öva int, ne túlozzam el a dolgokat, mert ellenzi a könnyzacskókra apelláló limonádé- storyt, de még inkább a hamis rácsodálkozásókat. Ha létezik önzés és egoizmus, akkor ez a fiatalasszony ezeknek a legtermészetesebb ellentéte, ellenpárja. Nyíltan megmondja,' tartózkodik az újságíróktól, mert olykor némelyik „túllihegi” a témát, egyik szakmabeli társnőjét hozza fel, akit a közelmúltban úgy népszerű-; sítettek, hogy ismerősei köré-i ben nevetségessé és ellenszenvessé vált „Jobb az ilyet elkerülni”. A gyerekek, a gyerekek, ai gyerekek. Róluk beszél legtöbbet éppen csak felszíneseit megemlíti, hogy az öt gyerek mellett és a munkája mellet* levelező tagozaton elvégezte a felsőfokú óvónőképzőt „Kicsit nehéz volt” Ennyi az egész.’ „Ugyanúgy vállalok mindent’ mint a munkatársaim. Nem akarom azt a látszatot kelted ni, hogy kihasználom a helyzetet. Nem akarom, hogy azt mondják: élvezni akarja a több gyerekből származó előnyöket Inkább többet vállalok. A férjem sokat segít. Látja. most jut eszembe, az imént az újságírókról ejtettem szót ezenközben nekem éppen az újság a pihentető. Amikor hazamegyek kezembe veszem az újságokat és legalább fél órát olvasgatok. Nekem ez az átmenet az óvoda és az otthon között. Nem?” Ennyit No, dehát mi is az a várató lan akadály? Az óvónő kérése. — Nem akarok név szerint szerepelni. A kapuban megismétli kérését. Ezzel szemben szívesen találkozna Csapó Jánosnéval, szeretne vele megismerkedni, és az érdekelné, hogy milyenek a több műszakban dolgozó fizikai munkások hétköznapját hogyan segítik, segíthetik gyerekeik életre nevelését és tanulását Még annyit: Csapó Jánosnénak megírjuk az óvónő nevét címét, munkahelyét. Biztosra vehetjük, hamarosan személyesen is meg fogják egymást ismerni. Sz. P.
