Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
Űjból a bérházi életformáról Újból, és ismét a teljesség igénye nélkül. Kérdezi újév napján a fölöttünk lakó szomszéd: „Nagyon arénáztunk?” Nem. Illetőleg nem nagyon, elviselhető, kibírható, esztendőben egy- szer-kétszer igazán jogos, szóval nem számít. Főleg' akkor nem, amikor kölcsönösségi alapon úgy megy ez a dolog, hogy valamennyi családban adódik névnap, születésnap, ballagás, ilyesmi, amit tehát kapunk, azt rendszerint vissza is adjuk. Erről ennyit. És még any- nyit, hogy az együttélés nagyjából így fogalmazható meg: nekem vannak szomszédaim, én szomszéd vagyok. Mozgunk, élünk, olykor szórakozunk, s tevékenységünk többnyire át- hallatszik, dehát bizonyos határig mindezt szükségszerűen tudomásul kell venni, minthogy a bérház bérház, az újak vékony falakkal, előregyártott elemekkel, szóval a bérház — bérház, nem kertes családi ház. Mondom: bizonyos határig. Egy ponton túl, amikor némelyik bérlő kétségbevonhatatlan jelét adja annak, hogy nincs tekintettel szomszédaira, abban a tévhitben él, hogy egyedül lakja a lépcsőház valamennyi emeletét, nos, ilyenkor előáll a jogos ingerültség, az érthető feszültség a lakótársak között/ Nem új, de sajnos örökzöld téma, hogy némelyik lépcsőház napról napra zeng, zúg, dübörög a magnótól, a lemezjátszótól, s mindig a pihenés óráiban. A többit tudjuk. Szóval ez így elviselhetetlen, bár sokan már a játszadozó gyerekeket is ki szeretnék tiltani a lépcsőházból, ami azért, legyünk belátóak, túlzás. Magát az együttélést kár volna persze leegyszerűsíteni a „szomszéd-szomszéd” viszonyra. Lakótelepi, sőt minden további nélkül városi szinten is van jó és rossz együttélés. Mindez a lépcsőházban kezdődik, csikkekkel, szeméttel, a házmester nem győz söprö- getni, vagy szemét nélkül, csikkek nélkül, s a házmester ilyenkor joggal mondja, „nálunk rendes emberek laknak”. Parányi odafigyeléssel, a mostaninál tisztábbak lehetnének a lépcsőházak, ha a lakók azt a lakás meghosszabbított tartozékának néznék. Nem mindig érzik annak, és erről a falak is tanúskodnak, bár igaz, hogy több szekszárdi lépcsőház tiszta, akár a patika, sok benne a cserepes virág, és a lábtörlő rácsot mindig mindenki használja. Rengeteg munka árán a megyeszékhely központjában tavasztól őszig — ahol éppen nem építkeznek — rengeteg a virág, az üdítő gyepszőnyeg. Csak hát ezen a területen sincs minden rendben. Nem mindig jut eszükbe, hogy otthon a város is, a község is, amelyikben élünk. Árulkodó bizonyosNcpújság 1913. január 28. Vaaipari Szövetkezet, Bonyhád Több, mint tizenegymillió forint nyereség Nyolcvan gépet áttelepítettek — Bonyhád legfiatalabb üzeme ság a nyilvános illemhely. Hogy mi mindent lehet benne tönkretenni, bepiszkítani, szinte hihetetlen. A műveltség, a kulturáltság hiánya és az együttélésre való képtelenség hiánya ez is. Olvasóink telefonon, szóban kérték, folytassuk a múlt vasárnap megkezdett „hangosan gondolkodást” a bérházi életformáról. Legyen. Akár együtt is folytathatjuk, hiszen erről szinte kivétel nélkül mindenkinek van mondanivalója, s a mondanivaló nyilvánosságát a megyei újság biztosítja. Sokan úgy vélik, érdemes lenne foglalkozni a zárkózottság tüneteivel, mint a bérházi életforma egyik szembetűnő jelenségével. Szomszédok egymást nem ismerik, egymásra évekig ajtót nem nyitnak, legfeljebb annyi az egész, hogy köszönőviszonyban vannak. Talán-talán megkockáztathatjuk leírni, hogy ez a zárkózottság csupán felszín, látszat. Induljunk ki abból, hogy a bérházban lakók foglalkozás szerinti összetétele „sokszínű”. A múltban viszont Szekszár- don is. de még a községekben is az azonos foglalkozású, az egyforma egzisztenciával bíró emberek viszonylag zárt tömbben, negyedekben, kolóniákban éltek. Nem keveredtek. Mi keveredünk. A múltban a veze- tőráteg, a hivatalnokréteg, a vasutasok, a földművesek pontosan körülírható, behatárolható község- vagy városrészt „birtokoltak”. Ma ez megszűnt. A 160 lakásos bérházban Szekszárdon például legalább százféle foglalkozású ember él. Átmenetileg bizonyára nehezebb az eltérő foglalkozásúak, az eltérő érdeklődési körű emberek barátkozása és többnyire a jövőben sem mindig a szomszéd fogja jelenteni a baráti kört, hanem egy másik bérházban élő munkatárs, szaktárs. Bezárkózás helyett inkább azt mondhatjuk, hogy a foglalkozás, továbbá az igény és az érdeklődés azonossága hozza ösisze a baráti társaságokat, amelyek minősége lehet ilyen is, olyan is. Nyilvánvaló, hogy a fecsegés is megtalálja a párját, szintúgy a kártyaszenvedély is, de a tartalmas szellemi élményt nyújtó „dumá- lás” hasonlóképpen. Az egyik a másikkal viszont ritkán keveredik. Az ám, mennyire ismerjük egymást. Számtalanszor előfordult velem is. hogy az érdeklődőnek restellkedve mondtam: sajnos, akit a szomszéd léocsőházban keres, nem ismerem. Nem tudom, ott lakik-e, vagy sem. Hát ez természetes is, meg isten tudja, talán ro~sz is. Egy dolog bizonyos. Gyakran sokat tudunk egymásról rosszul és bizony keveset tudunk egymásról jól. Hogy ez így igaz, azt bárki visszaigazolhatja magának a pletykákból. Dehát ez már máshová tartozik, nem kifejezetten a bérházi életformához, mindenesetre nem ártana egyszer hangosan gondolkodni erről is. Szóval arról, ismerjük-e egymást valóban, mi szomszédok, munkatársak, egy közösségben élő emberek. SZ. P. Minden bizonnyal aVasipari Szövetkezet a legfiatalabb üzem Bonyhádon. Éppen a napokban számították ki, alig több mint huszonhat év az alkalmazottak átlagos életkora. „Fiatal” a szövetkezet üzemház-komplexuma is, a múlt év őszén költöztek a hatos , főközlekedési út mellett épült új telepre. Éppen az üzemházépítés, költözés okozott a múlt évben oly sok gondot, hogy azt hitték sokan, a Vasipari „fejre- áll”, veszteséggel zárja majd az évet. Ugyanis még 1968- ban fogtak az üzemház építéséhez, azzal a céllal, hogy versenyképességüket korszerű üzemmel is növeljék, de a pénz időközben elfogyott. A múlt év derekán két és fél millió forintot kellett volna gyorsan előteremteni, hogy az építkezést befejezhessék. Ezúttal is. mint annyi esetben, a szövetkezetek kölcsönös támogatási alapja segített. A bonyhádi szövetkezetnek egy- millió-nyolcszázötvenezer forintot adtak az ipari szövetkezetek kölcsönös alapjából, a régi üzemházat nyoícszáz- hetvenezer forintért eladták, így összejött annyi pénz, hogy az üzemházat termelóképes állapotba hozhatták. A költözésre tervet készítettek. Az volt á cél, hogy a gépeket a költözés miatt minél kevesebb ideig kelljen leállítani. Több mint nyolcvan gépet költöztettek a régi üzemből, közöttük hat-hét tonnás préseket is. A forgácsoló, a sajtoló és menetkészítő részleg másfél hét leforgása alatt új helyén működött. A dolgozók áldozatvállalása, segítése nélkül nem tudták volna a költözködést ilyen gyorsan, és „veszteség” nélkül lebonyolítani. A szövetkezet múlt évi termelési tervét a pénzügyi és költözködés! problémák ellenére túlteljesítette, ötvenkét- millió forint tervvel szemben 58 milliót értek el, a nyereség . 11,6 millió forint, csaknem egymillióval több, mint a tervezett. A költségek kedvező alakulása tette lehetővé, hogy a munkások bérét is javítsák. Főleg a munkásnők keresetét növelték, ez kedvező visszhangot váltott ki a százhetven munkásnőből. Közölték a dolgozókkal, hogy az idén is majdnem annyi részesedést tudnak majd fizetni, mint tavaly. Ezzel egyidőben az 1973-as feladatokról is tanácskoztak a műhelyekben. Elmondták a dolgozóknak, hogy egész évre van rendelés, mindenki elkészítheti családi tervét, mert lesz munka, kareset. ötven- kilencmillió forint értékű munkát kell a szövetkezet 503 alkalmazottjának végezni. És még a költözés-üzemtelepítés egyik utolsó fázisát is le kell bonyolítani idén. t- Pj — Építőanyag-ipar A talpraállás évei „Nem a tervezettnek és nem a szükségletnek megfelelően növekedett az építőanyag-ipar termelése” — állapította meg a párt Központi Bizottsága, novemberi ülésén hozott határozatában. Az ötéves tervben előirányzottnál egy százalékkal kevesebbet termelt az építőanyag-ipar 1972-ben, az építőipar viszont 3,5 százalékkal többet. Mechanikusan nem vethető össze e két adat — hiszen az építéshez sokféle más terméket is fölhasználnak, s a szorosan vett építőanyagok előállítása nem homogén terület —, de jelzi, hogy mint hosszú évek óta, úgy tavaly sem volt összhang a tényleges igények és a termelés között. A talpraállásra tehát nagy a szükség. RÉGI ADÓSSÁG A harmadik ötéves terv az építőanyag-ipar termelésének 25—30 százalékos növekedését írta elő. Ezzel szemben a tényleges bővülés 23 százalékot tett ki; az alsó hátárt sem érte el. Ugyanakkor az építőanyagok iránti fizetőképes kereslet a számítottnál is nagyobbnak bizonyult. A cement-előállítás öt év alatt mindössze 16 százalékkal emelkedett, az importált meny- nyisé* már a felhasználás egy- harmadára rúgott, falazóanyagokból, tetőfedő árukból, csempéből kimondottan rossz volt az ellátás. Sokféle adósság gyűlt össze az iparág számláján, érthető, indokolt volt ezek után a negyedik ötéves tervről szóló törvényben megfogalmazott feladat: „Az építőanyagipart kiemelkedően gyors ütemben kell Jelentősen javuljon és váljék kiegyensúlyozottá az építőipar és a lakosság építőanyag-ellátása; ennek alapvető forrása a hazai termelés legyen.” Régi tartozások törlesztése kezdődik meg ezzel. A világszerte gyorsan fejlődő iparág hazánkban ugyanis jó ideig a mostohagyermek kenyerét ette. LASSÚ FEJLESZTÉS Nem kapta meg a szükséges fejlesztési eszközöket, csupán a hatvanas évek elején épült fel az első. valóban nagy kapacitású cementgyár, s ez a magyarázata annak, hogy napjainkban is eléggé szétaprózott az építőanyag-ipar vállalati szervezete. (359 ipartelep közül mindössze 29 munkáslétszáma haladja meg az 500 főt, de 233 olyan van, ahol száz alatt marad; 42 vállalatból 19 termelési értéke nem éri el az évi 100 milliót stb.) Tény ugyanakkor, hogy a fejlesztés e területen rendkívül eszköz- igényes — hétköznapibban: drága —, mert például az orosházi üveggyár évi 10 millió négyzetméter kapacitású síküvegüzeme egymilliárdnál többe került. E kiadásokat azonban nem takaríthatjuk meg. Éveken át sokféle termékből. — húzott síküveg, falburkoló csempe stb. — a hazai előállítás többszörösét kellett behozni, s mivel a szocialista országok hasonló gondokkal küzdenek, az import egyre növekvő részéért tőkés devizával kellett fizetnünk. A jövőt tekintve, ez járhatatlan út. TÖBBET, JOBBAT Nem egyszerűen a hazai termelés mennyiségi növekedésének szorgalmazásáról van szó, hanem az egész építőanyagipar szerkezeti átalakulásáról, sőt, az egyes területek — a kőbányászattól a hő-, hang- és vízszigetelőanyag-iparig — termékszerkezetének átrendeződéséről is. Így például nagyobb szilárdságú cementfajták előállításáról, a modem útépítés megkövetelte különleges zúzott kövek — az ún. kubisz- tikus kőfajták — termelésének növeléséről. S más iparágakról szintén, hiszen az építőipar egyre több kohászati, vegyipari stb. terméket használ fel; összesen 80 ezer különféle árut! Lépjünk nagyot: idén, a népgazdasági terv szerint az építőanyag-ipar termelése öt százalékkal kell, hogy növekedjék. Ezen belül a cement előállítása — az új beremendi gyár segítségével — 15—16 százalékkal bővül. A bátaszéki cserépgyár — évente 51 millió cserép és 47 millió tégla — szintén termelni kezd, várhatóan munkához láthat az orosházi síküveggyár, Hejőcsabán 4,5 milliárd forintos költséggel már épül az új, nagy teljesítményű cementgyár... Biztató tényekben tehát nincs hiány. Sajnos, gondokban, kétségekben sincsen. HULLÁMOK HÁTÁN Hullámok hátán táncoló ladiknak tűnik az építőanyagipar. 1961 és 1971 között nézve például a termelése —5 és +15 százalékos eltérésekkel ingadozott, egyik évről a másikra, ami meghökkentően sok. 1971-ben mindössze két százalékkal növekedett a teljesítmény, de az egy foglalkoztatottra jutó termelés változatlan maradt. 1972-ben ugyan nyolc százalékkal több cement készült — a behozatal még így is túlhaladta jóval az egymillió tonnát! — de csökkent az égetett cserép termelése, visszaesett a kő- és kavicsipar árukibocsátása, s az iparág egésze végül is csak három százalékkal bővítette mennyiségi eredményeit tavaly. . Ugyanakkor gyorsan növekedett az azbesztcement tetőfedő pala, mérsékelten az égetett tégla termelése, ugrásszerűen a falburkoló csempe — 1971. november: 80 ezer, 1972. november: 214 ezer négyzet- méter — előállítása. A föl- emelkedés kezdő mozdulatai ezek, így válik érthetővé — de nem mindig indokolttá — ellentmondásosságuk. Intézkedések sora enyhített a feszültségeken — tavaly 10 millió dollárral csökkenhetett az építőanyag-import, 1971-től teljes egészében a vállalatoknál hagyták az amortizációt, megkülönböztetett hitelpolitikai elbánásban részesülnek stb. —, de úrrá lenni a gondokon csak maga az iparág képes. Egyenetlenségtől mentes termelési eredményekkel, műszaki fejlesztéssel, rekonstrukciókkal, az üzem- és munka- szervezés — más területekénél is alacsonyabb — színvonalának erőteljes javításával. E bonyolult feladatok végrehajtása teszi lehetővé, hogy az építőanyag-ipar teljesítménye — a Központi Bizottság állás- foglalására emlékeztetve — a tervezettnek és a szükségletnek megfelelően növekedjen már az idén s még inkább a következő esztendőkben. MÉSZÁROS OTTÓ