Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
Gyurkovics Tibor : Valami társ kellene PÁKOLITZ ISTVÁN: NYŰQÖS Azt a gépet amelyik netán őt vinné a fényes egekig egész biztos hogy soha senki nem térítené el sehova Eddig még nem jelentkezett sem egy csóró helyi csoport se marslakó-felekezet melynek csakis az lenne a dolga hogy túsz gyanánt az éj leple alatt elrabolja Pedig az ügy bizonyisten jókora port verne haját tépné a direktor hogy tüstént segítsen de a pénzt ítéletnapig se gyűjtenék össze a nagy részvéttől és gázolajtól csöpögő palik A meghatott Cég esetleg küldene egy tiltakozó táviratot s az aláírások végett egy-két ívet nyomban föl is fektetnének De mindebből nem lesz semmi hiszen egy ócska trombózisra se tudott eddig még szert tenni hogy a divattal lépést tartson külhonban vagy a Balaton-parton — Kemény a fekhely ... Látja — az asszony megnyomta öt ujjával a kanapét, szétterpesztette csontos ujjait. — Ne gondoljon semmi rosszra. Nem mintha az igazgatónknak alvásra kellene, vagy hancúrozásra. Lepihen. Nagyon sok munkája van, azt hiszem, ezt mondanom se kell. Na... Szóval, a kanapé, a két fotel, esetleg ez a puff. Ezen üldögél, ha sok a külföldi vendég ... — Szöllősiné felnevetett, ötvenéves volt. Homlokában ösz- szeszaladtak a ráncok, mint éles vonalak a törékeny semmibe. — Jó? —• megsimogatta futólag Becsei arcát, úgy látszik az ujjaiban élt leginkább, azokon jöttek ki a gondolatai. — Mindenképpen segíteni szeretnénk magán. Miket beszélek? Nekünk van szükségünk magára. Gyorsan. Ezt el kell végezni.. mit mondjak... öt nap alatt, vagy három, vagy kettő... Ne nevessen ki. Számolok, mint az firreoülés előtt... visszafelé. — Megállt az ötvenéves főkönyvelőnő. hosszan, egészségtelenül hosszan a férfi arcába nézett, nem a vágy, hanem a tevékenység tekintetével. A tekintet vizenyős volt és nyomorult, nem ellenszenves. Benne volt a második világháború, pár kiló liszt, amíg döglött lóért lehetett kapni a pesti utcán, sőt, benne volt az újkori festmények egzaltált szemvonala, a tekintet csaknem felnyögött, mégis parancsoló volt. — Nem tudjuk megcsináltatni a ktsz-szel, nagyképűek, húzzák az időt... A pénz nem számít, gondolhatja ... A mi igazgatónk szerény ember, de pedáns, hogy úgy mondjam, szereti a szépet ... Szeret leülni, ledőlni, érti... Magának nem kell magyaráznom. Becsei nézte a bútorok szövetét. — Három nap alatt meg tudom csinálni. Alvavira-zöld- ből, vagy kék puha selyemmel. Nekem is jól jön az ezernyolc ... Bőrkabátot akar a kisebbik, Sári.. hogy miért Sárinak hívjuk, amikor Angéla a neve, nem tudom, na mindegy, a feleségem örülni fog — megbízás —, előhalászott a zsebéből egy Sympho- niát és engedelmesen rágyújtott. — Természetesen — beleköhögött a szóba, fuldokolt tőle, pedig jól bírta a cigarettát, csak félrenyelt. — Meg lehet. .. A főkönyvelőnő visszaült a kicserélendő kanapéra. — A cigaretta nagy átok... — rágyújtott, és sok szippantással szívta magába a lehetetlen, hisztériás füstöt. — Mondom. És Ági... ajánlotta. Ne féljen. El tudjuk számolni. Gondoltam rá. Ági... régi barátnőm, tudom, hogy becsüli magát. Nahát, és azok a fekhelyek! Amiket maga neki csinált! Imazsámolynak is jók lennének... Maga remek szakember. Ágit tizennégy éves korom óta ismerem. Gondolja el. vékony volt, szűzies ... na, most nem lehet olyan ... De ... Mindenképpen segíteni akarunk magán. Minőségi munka. Mondanom se kell. Én valami kékre gondolok... Csörgött a telefon. — Bocsásson meg — mondta Szöllősiné a kárpitosnak, aki lehajtotta a fejét és beleszívott a Symphoniájába. — Halló? Igen, én vagyok. Most? Nem tudok menni... Tárgyalok. Nem hiányzóm én a fegyelmi bizottságból. Tudjátok a véleményemet... Nem vagyok nőpárti, nem ... Ezt fenntartom az igazgatónknak. Tudom, hogy két gyereke van, akkor is ... Fél éve csak késik ... Nélkülem is, gondolom, ugyanaz a véleményetek. Jó. — Visszatette a kagylót, ujjai lemarkolták a fekete bakelitet. Visszafordult Becseihez. Szeme ráragadt, de csak a sötét víz áradt belőle. — És egyedül csinálná? — Hát... egyedül. — Bocsásson meg, magának ... van valakije? — Kérem ... magam is ... — Nem szeretném, ha félreértene ... Úgy értem, társa... vagy ... szóval, akivel együtt... Emlékszik — meggyorsult Szöllősiné beszéde — a régi világra. Kell a társ. Hutter és Lever... — fölnevetett, fogai közül kirántotta a cigarettát, és elnyomta, mint egy fehér férget, jó sokáig gyömködte. — A régi cégek ismerték ezt. Nem egyedül. Most se lehet egyedül... így, ahogy mondom... Ágoston es tsa. így. Tósö... — megint felnevetett, kissé megöocsá- tóan féloldalra dőlt és nézte Becsei harmincéves homlokát, a bőr puha redőzetét. — Tudja. Egy kedves barátnőm ajánlotta ... Mindenképpen segítünk. Ez a kanapé, két fotel, meg esetleg ez a puff. Négy nap, három. De, egyedül? — Meg tudom csinálni. — Persze — nyugtatta mint egy bárányt. — Tudom. Nem is a munka miatt kérdem ... Kifizetjük, biztosíthatom. De... Ágnes ajánlotta. Tudom, hogy hogy dolgozik, nem kell bizonyítania. Ki akartunk menni a héten Ágiékhoz.,. Hogy vannak? — Megvannak. Most csináltam a heverőt... — Tudom. Nagyon szeretem Ágnest. Gondolja el, harminchat év! Lassan fél évszázad. Ki akartunk menni hozzájuk Leányfalura, az új villába... Most vasárnap. Arra mentünk, Esztergomban van Sajó Lili kiállítása, talán ismeri. Textilmintákat is tervez... — Nem ismerem Sajó Lilit, de... — Azt néztük meg. De úgy zuhogott az eső. nem mertünk megállni. Legközelebb. Mondja meg Ágiéknak... Csöngött a telefon. — Hal,ló? Ssöüáeiné. Értelek. Persze, leveszünk öt százalékot. Én is sokalltam elsőre a huszonkilencet. Igaz. Még ha a nehéziparban volna! Igazad van, jó, hogy hívtál. Drága vagy. Gondolnunk kell a munkásainkra. A nyereségrészesedésre. Úgyis, oly kevés. Huszonnégy százalék! — Energikusan lerakta a kagylót. Az ujjai markolták még egy ideig, mint a csinos bőr és keserű mész ragaszkodott a tárgy felületéhez. — Ne haragudjon, állandóan zavarnak. Szóval, egyedül... Nem jó ... Egy embernek nem tudok ezeröt- kátezret elszámolni... — De én dolgozom egyedül... — Valami társ kellene ... Nem fontos, hogy legyen ... Csak formálisan. Más. Akár a felesége. Akár egy barát... Nincs egy barátja, akit beírhatna munkavállalónak? — Hamisan nem tudok most ... Társat keressek? — Igen! Két névre! Nem számít. Nézze... — megint ráterpesztette az ujjait a kanapéra —- mindenki elhiszi, hogy ketten csinálták. Ma már egyedül nem csinál senki semmit, ír ja be a ... házmestert... Kifizetem. Kékre gondoltam. Maga is? Nem használja az igazgatónk, csak mégis, ha valaki jön... Maga veheti föl az egészet. Csak ne egyedül. Becsei tűnődött a kis kék acélszögeken a kanapé szélén — szerette a munkát. Van olyan, aki szereti a munkáját. Kifeszíti az AJvavira-zöldet, vagy kéket, mely olyan, mint a tenger, mondta neki a mestere régen, „meglobog tőle az ágy” — meghalt rákban, hosz- szan kínlódott, a temetésén a felesége nyivákolt — és szög szög mellett, ez a pontos munka. tudja ő. De egy társat keressen? Honnan ? Egyedül dolgozik, örül, ha iparengedélye van, a forgács szaga megüti az orrát, a friss lécek és nehéz posztók szaga. Ez a munka. Reggel ötkor kel. Siet. Kifeszíti. A legjobb rugók minden ágyba... De, társ? Honnan szedjen elő most valakit, hogy megértesse vele... csak a közös munkával lehet érvényesülni? A haverok a ktsz-ben dolgoznak... — izzadt tenyerét összedörzsölte, fölnézett az asszony vizenyős tekintetébe: Kérem, én munkás vagyok, munkaerő... Dolgozom. Alvavira-zöldet... — Becsei? így mondja? Azt hittem, Benedek. Volt itt egy B-betűs, azt is az Ági ajánlotta, ne haragudjon, összetévesztettem. Annyi ember és munkás fordul meg nálunk ... Nem Benedek? Jaj. Persze. Milyen hülye vagyok! Szóval, ért engem ... Társ! Egv névre nem tudom kifizetni. Hát en gém is megbüntetnek, ha felvesz kétezret egy személy ... — Megcsinálom... — Persze... Nem is azon múlik ... Társuljon valakivel! Ki akartunk menni Ágihoz, mondom, üdvözlöm, ha találkozik, de megjött egy unokanővérem Kanadából, két hónapja se látunk, se hallunk. És még hozzá eltörte a karját... ezek a magyar orvosok, nem kell magyaráznom. Izgatja magát Kanada miatt. Tru- deau francia. Ki tudja, megválasztják-e újra ... ott sok az angolszász ... Akkor ott is nehéz lesz a helyzet... Eltört a karja. És más a francia politika, ne haragudjon ... A titkárnő belépett. Nyest- színű hajával arca előtt lengett, lábujjai körmét íelkun- korították a nagyon magas, ívelt cioő talpai. — Főkönyvelő elvtársnő .. . az angolok ... Szöllősiné kezet nyújtott a kárpitosnak, aki hirtelen felugrott, megragadta az asz- szony kezét és rázta, mint a csengőt. — Látja. Külföld! Csak ez ne volna. Itt... Menjen .. . Várjon, egy perc az egész, átpasszolom a főmérnöknek őket... Itt van egy ... kijárat, egy előszoba ... Mindjárt szólok. Becsei kitántorgott. Megállt az előszobában, rágyújtott egy Symphoniára. Le a tüdőre. Társ? Milyen társ? A feleségét nem írhatja be társnak. Nézte az előszoba lijrúleum- metszetát, olyan volt, mint az Alvavira-zöld. Kékkel is lehetne, azt szereti az igazgató. De társat, most hirtelenjében nem tud keresni. Egyedül szokott dolgozni. Maga megy a munkáért. A szövetet maga szerzi. Még a szögeket js. Csak abban bízik, amit maga megcsinál. Minden fekhely jó. Boldogok rajta az emberek. A családok békésen ülnek a rekamién Olyan könnyű kéket gondolt az igazgatónak. Nyolc méter hatvan elég. Na jó, kilenc méter. Van pénzük. Rendes ez a nő. Milyen emberi. Tizenöt évvel ezelőtt bezzeg nem beszélt volna, vele így. Látszik, hogy megbecsülik a rendes munkát. Sárinak megveszi a bőrkabátot. A József-körúton látta. Nem kell szerződés, bízik ebben a nőben. — Ne haragudjon, hogv ennyit várakoztattam, Benedek úr... — Becsei. 7: — Vagy Becsei... Tudom. Mondja meg Áginak, üdvözlöm. Ha arra járunk. Leányfalun. beugrunk ... És keressen valami társat. Addig nem tudom elszámolni. Legközelebb! Legközelebb. Gondolunk magára! — és éles ujjaival becsukta az ajtót 150 éve született Madách Isire A szabadságharc elbukása után, az önkényuralom éveiben földönfutóvá lett mindenki, aki az ország függetlenségéért síkra szállt. Madách betegsége miatt nem foghatott fegyvert, de Tábori képek címmel lírai ciklust írt a nagy napokról. A leveretés így aztán nemcsak hazafias érzelmeiben, hanem személyében is sújtotta. További „bűne” Kossuth egyik titkárának rejtegetése miatt letartóztatták, és a pozsonyi vízikaszárnya hírhedt börtönébe hurcolták. A cellákban a talajból felszívódott nedvesség kivirágoztatta a penészt és salétromból rózsákat rajzolt a durva falakra. A jelesebb foglyokra különösen vigyáztak az osztrák zsold- ban álló pribékek. Még leveleket is csak nagy huzavonával kaphattak. Száz idegen kézen ment át egy-egy hazai írás. A cenzorok a legártatlanabb szólásformákon is fennakadtak. Egyszer Madách sógornője, Bónis Sámuel 48-as koronaőr felesége, Darvas Erzsébet egy pörös üggyel kapcsolatban azt írta levelében, hogy „ezzel a dologgal azonban szőrmentében kell bánni...” Ez a szó nagy fejtörést okozott a fordító cseh porkolábnak. Mire utalhat ez a „szőrmente"? Talán valamit ki akarnak csempészni egy kabát bélésében? És a levelet nem adta át a címzettnek. Még a virágcsokrok is gyanúsak voltak: a vörös muskátliban, a fehér szegfűben és a zöld levelekben a nemzeti szín jelképét látták. Veres Pálné Beniczky Herminnek egyszer mégis sikerült átadnia Madáchnak egy bukétát, amikor férjével meglátogatta a vízikaszárnyában. Egy év vizsgálati fogság után Madách Imrét kiengedték a börtönből, de rendőri felügyelet alatt maradt. Otthon, Csesztvén üres fészket talált. Felesége, Fráter Erzsébet elhidegült tőle, elhagyta a családi otthont. A sötét boltíves szobákban szomorú, komor élet kezdődött. A költő hónapokig teljesen elzárkózott a külvilág elől, begubózott bánatába. Később aztán egyre gyakrabban járt be Gyarmatra, Vácra és a Rétságra. Végigülte a duhaj éjszokai mulatozásokat, és a borgőzben, a rekedt énekszó, a festett arcú lányok között mind sivárabb lett a lelke. Lejtőre került életének híre Veres Pálné csöndes vanyarci kúriájába is eljutott, a nagy műveltségű, finom lelkű háziasszony nagy szomorúságára. És Beniczky Hermin elhatározta, hogy megmenti Madách Imrét. A közelgő Pál-napja jó alkalomnak kínálkozott. Mivel a költő a legkorhelyebb társaság elől sem zárkózott el, nyilván nem utasítja vissza a meghívást egy névnapi lakomára? És Madách el is jött a baráti házba, de keserű és cinikus volt. Minden szavának éle a nők ellen irányult. „Szép tökéletlenségnek, szeszélyből, sárból és bűnből összetákoltak”- nak mondta az asszonyokat. Sebző gúnnyal „szép állatok"-nak nevezte őket. Veres Pálné ellenkezés nélkül hallgatta a költő kifakadásait. Azután megkérdezte tőle, hogy miért nem ír valami nagyobb munkát? — Pedig telnék magától. Csak kísérelje meg! — biztatta. Madách tagadólag ingatta a fejét. — Tőlem már semmi sem telik. Én már meghaltam. És amikor a háziasszony tovább nógatta, kifakadt: — Ejh, ki tudna olyan komor odúban írni, alkotni és a múzsákhoz fölemelkedni, mint az én magányos medvebarlangom? — És fejét kezére hajtva maga elé bámult. Veres Pálné csüggedt szomszédjára nézett, majd kimutatott a tavaszi virágzásban pompázó kertre. — Hát írjon itt! Látja, ez a kert most olyan, mint egy elveszett éden. Sétáljon ki, üljön le egy hangulatos helyre és fogadok, hogy egyre-másra jönnek a gondolatok. így is történt. A vanyarci kert fái alatt fogant meg a költő fejében az „Ember tragádiájá”-nak eszméje. Megvan a Madách- szoba, melyet a vanyarci kastélyban lakott az író, ahol papírra vetette nagy művét. A beavatottak szerint Beniczky Herminről mintázta Évájának csodálatos alakját. Arról az asszonyról, aki okosságával és gyengéd gondoskodásával visszaadta Madách Imrét a magyar irodalomnak, az életnek és önmagának. Csakis ilyen asszony ösztönözhette egyre újabb harcra az oly sokszor csalódott Ádámot, és segíthette a sors csapásaitól összetört lelkű költőt abban, hogy még egyszer megtalálja hitét, hogy ezekkel a szavakkal fejezze be nagy alkotásai» Ember, mondottam küzdj — És bízva bízzál... * ...... V > BOLDOG BALÁZS ,
