Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

I ) ________—— BÄ RDOS1 NÉMETH JÁNOS: NÉZVE EQV HULLÓ CSILLAQOT Az a lebegő szárnyalás, v mit a szerelem szárnya ad hol van? Lefogták szárnyamat, ami van napról napra más. Nem az a mámor ami volt, az a mennyei semmiség, fordult a föld és mennyi kék szikrázó csillag, kandi hold, gyerekes, édes buzogás kapott, röpített egekig. Most már csak cammo'gás télik, kevés erő jut szép, csodás dolgokra, dal se ügy fakad sodró erővel, mint á víz, mely messzi tengerekbe visz, hogy kapkodtam az ujjamat. mennyi pióca-perc szívott véremből lebegést, érőt, hogy így álljak magám előtt nézve egy hulló csillagot. Ami van szürke, zord egek, egyhangúság, a hivatal úgy őröl karja közt szilaj erővel, amíg csüggetég magamba hullok szárnyfalán s úgy nézve messze vissza rád lebegő, édes ifjúság, s rímek szent tája, mint Arany. Galsai Pongrác t A főhős Szederlaky belépett a kávé­házba, levette sokdioptriás szemüvegét, megtörölte, aztán újra felrakta, majd hunyorog­va kikeresett bennünket, és megcélozta az asztalunkat. Úgy jött, azzal a bizonytalan merevséggel, cél iránt, mint amikor az idegorvos azt mond­ja betegének: „Most hunyja be a szemét, és menjen egyene­sen a kályhához...” A rövid­látók őrangyala vigyázott rá, hogy föl ne borítsa az útjában álló székeket. Velem szemben, a szomszéd asztalnál egy nő ült. Fekete nő, sárga blúzban. Őmiatta ittam már a negye­dik kétde'cit. A város egyetlen kávéházá­ban találkoztunk, jobbra az ablak mellett — akár egy vi­dám táborozáson. Erről a sa­rokról már rég lemondott az üzletvezető. Kevés bevétel, sok elgázolt cigarettavég és hamu a padlón, nagy ricsaj. Tulaj- donkéopen el kellett volna ke­ríteni bennünket. De a társa­ság gyülevész jellege tekintélyt parancsoló volt. Ennél tarkább bandát elképzelni sem lehet­ne: asztalunknál együtt ült a dupla-doktor egvCtemi tanár és a rímfaragó flekksuszter, a szigorú gimnáziumi igazgató és a saját tanítványa — valami jókedvű, ősközösségi fraterni- tásban. Mi voltunk a helyi iro­dalom. Aki a városban író volt, vagy annak képzelte ma­gát — már á tehetség, vagy az önkritikahiány jogán — kö­zénk tartozott. S mi szívesen befogadtunk mindenkit. Miért is ne? Az egyetemi tanár szen­vedélyes előadásokat tartott a kvantum-elméletről, vagy pz asszír-babilóniai képírásról. Ezt a suszter is szívesen meg­hallgatta. Igaz, egy szót sem értett az egészből. Viszont egyenrangú félnek, szellemi osztálytársnak érezhette magát. A gimnáziumi igazgató pedig örült, ha a vőfény-költő felol­vasta legújabb verséit. Az ilyen sorok, mint: „Egy szép nyári reggelen — sétáltam künn a tengeren” — akár­hány Karinthy-paródiánál több mulatságot szereztek nekünk. Eufóriás jókedvünkben néha arra vetemedtünk, hogy a leg­képtelenebb képzavarokat ösz- szehasonlítsuk. A szerző ilyen­kor üdvözölt csecsemőmosoly- lyal ült a világirodalmi pár­huzamok — számára tökélete­sen érthetetlen — özönében. Szederlaky. a város hites könyvszakértője volt, s maga is író. természetesen. Erkölcs­lélektani történeteket írt, szá­zadvégi modorban. Most megállt az asztalunk előtt : — Szeretettél üdvözlöm a művész urakat — mondta, és hamisítás bajuszán látszott, hogy megint alkotott valamit. A világ legritkább és legérzé­kenyebb bajuszát viselte.. Egy árulkodó, szőke kis szőrboly- hot az orra alatt. — Novella? — kérdezte asz­talszomszédom, az ezoterikus költő. A sárga blúzos nő még min­dig nem nézett rám. Fitymáló közönnyel rágta a kávéjából kifelejtett kockacukrot. — Az — mondta Szederlaky és aktatáskáját az asztalra he­lyezve. megszámolt bennünket. — Adssza már — morogta a gimnáziumi igazgató — es­sünk túl a nehezén ... Szederlaky kiemelte táská­jából új novellájának tnásölát­Kéziratokat nem őrzflnk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk, amelyekben a tehet­ség jelét látjuk. jelleme kötegét, leszámolt belőle ki­lenc példányt — épp ennyien voltunk, — és szétosztotta a társaság tagjai között. Nekem a leghalványabb, már alig is kibetűzhető máso­lat jutott. Barátunk különben éppoly negédes volt, akár a történe­tei. Igÿ könnyen meg tudta téveszteni az embereket. A városban ő volt a Róbert bácsi. Az aranyszájú mese­mondó, aki este leül a gyer­mekek ágya mellé; s olyan me­sét mesél nekik, hogy egész éjjel nem tudnak aludni... Azt mondták, a bukott lá­nyok megmentésével is foglal­kozik. Az asztaltársaság tagjai rög­tön rávetemedtek Szederlaky új novellájára. „Essünk túl a nehezén...” Én azonban egyre a sárga blúzos nőt néztem. — Mi az? Nem érdekel? — kérdezte a szerző. — Dehogynem! — mondtam. — Nagyon is! Ő a novellára értette, én a nőre. Szederlaky akkoriban heten­ként megírt egy novellát; för­telmeseket persze, azt monda­nom sem kell. Műveiről ren­geteg másolatot készített, s folyton magánál hordta őket. Kéziratait mindaddig nem tar­totta véglegesnek, amíg vala­mennyien el nem olvastuk, akiknek a véleményére szá­mított. Valóságos detektív- ösztönnel, módszeresen hajtot­ta fel a kritikusait. Olvasás- kényszer nélkül az utcán nem lehetett találkozni vele; ha sokdioptriás szemüvegének lá­tóterébe kerültem, bevonszolt a legközelebbi nyilvános hely­re, s amíg a rámtukmált pa­pírmennyiséget le nem nyel­tem, el nem eresztett. Hiába magyaráztam, hogy én csak a figyelem meghitt óráiban va­gyok jó olvasó. „Nyolc flekk az egész, drágaságom, átfu­tod!” — mondta. A kézirat ilyenkor két sor híján kilenc flekk volt. Azzal is hiába vé­dekeztem, hogy a szerző je­lenlétében nem szeretek ol­vasni: zavar az arcizmaimat vizslató nillantások figyelme. „Jó, majd nem nézek rád!” — mondta. S színlelt szórakozott­sága úgy őrzött, mint a de- tektíveké, akik a fal mellé ál­lított áldozatukkal nem akar­nák feltűnést kelteni. Miköz­ben az átforduló lapok zörgé­sét számolta. Ezek a kávéházi összejöve­telek tehát ünnepet jelentet­tek Számára. ilyenkor nyolc­tíz olvasót is ütött egy csapás­ra. Uj novellájának ezt a címet adta: „Sári”. Szimpla kis cfm, érdektelen — gondoltam. — Sári. Éppúgy lehetne Erzsi, Eszti, vagy El­vira is. Hát azt a nőt, a szom­széd asztalnál, hogy hívhatják? A bor már a fejembe szállt. A kézirat szinte olvashatatlan volt. De a sárga blúzos most mintha rám nézett volna. Odamegyek hozzá és meg­szólítom. Csakhogy körülöttem min­denki a novellával töltekezett. Szederlaky az asztalfőn ült, készült á vizsgáztatásra s moz­gatta kis bajuszát, mintha rág­csálna. Bódult fejemet íhdigóma- szatban tartottam. Nem sze­rettem Szederlakyt. A szem­üvegével. A bajuszával. A po- mádészagával. A novelláit pe­dig untam. Ki lehet az a Sá­ri? Nem érdekelt. Szavakat húztam ki a maszatos szöveg­ből, félmondatokat: „Az ég olyan volt... mintha ak­kor ... Sári befordult a sar­kon ... Mit ak"r kend a ke­resztapámtól? ..." Aztán már a szavakat sem láttam. Ez itt az én fejem, ez meg a papír — s közötte tizenöt-húsz centi­méter levegő. Már csak árra ügyeltem, hogy szabályos idő­közökben forgassam át a la­pokat. De szerencsétlenségemre a kéziratot én tettem le elsőnek. A nő, ott a szomszéd asztal­nál, most már határozottan rám nézett. Közben Szederlaky is ki- péeézett a szemével, szinte a tekintetére fölszúrva tartott, míg a lassúbb észjárásúak is befejezik az olvasást; aztán egyenesen nekem szegezte: — Nos, mi a Véleményed? — Jó — mondtam, — na­gyon jó. A téma érdekes. A probléma eredeti. A kidolgo­zás példás. A konfliktus... az is van... Tudtam persze. hogy ez elégtelen felelet. Most jönnek a puhatoló kérdések, — Minden kitűnő — mond­tam — gratulálok. Csak... — Csak? — kérdezte Sze­derlaky. — Tudod, kérlek, hogy engem csak a „csak” ér­dekel... A rutinomra bíztam magam. — Csak — folytattam el­szántan — a főhős ... Sári, a főhős jellemét jobban el kel­lett volna mélyíteni... Ez az a kifogás, amit min­den írásra a megszégyenülés veszélye nélkül, patent-bizton­sággal alkalmazhatunk. Még Maupassant-ra vagy Gorkijra is. Ha egy Gorkij-hősről kije­lentem, hogy a jelleme mé­lyebb is lehetne — nem osto­bának fognak tartani, hanem igényesnek. Létezhet-e főhős egyáltalán, akinek jellémét ne lehetne még jobban — leg­alább egy icipicivel jobban — elmélyíteni? Úgy látszik, létezhet. — Micsodát? — kérdezte a költő. — Kit kellene elmélyí­teni? — Hát a főhőst — mohd- tam. — A Sárit. A Sári jelle­mét. Szederlaky döbbenten nézett rám: — Node kérlek — mondta habogva. — Te úgy látom ... te tévedsz... A Sári ugyanis, ha nem tudnád, a Sári egy tehén ... Egy öreg tehén, akit a vágóhídra visznek ... Az igazgató ehhez még hoz­záfűzte: — Igen, a Sári egy tehén. Te pedig egy ökör Vagy. A társaságból ekkor fölsza­kadt a nevetés; nevetett, dü­löngélt, vihogott mindenki: a költő, a professzor, a flekk­suszter, a diák, az írók, fél­írók és álírók seteglete; az egész szedett-Védett irodalmi táborozás. És persze a no is. A nő is a többiekkel együtt nevetett. Megnyugodva láttam, hogy elöl két viplafoga van. A keringő regénye Gál György Sándor és Somogyi Vilmos könyve A keringő a XVIII. század végén jelenik meg, s hihetet­len gyorsasággal hódítja meg az ízlést: a XIX. század végig- táneolja. Osztrák földről indul hódító útjára, s jellegzetesen osztrák is marad, pontosabban bécsi, ahogy bécsi a Strauss- csálád is, amelynek neve fém­jelzi a keringőt, még a zene- történetileg jelentősebb We- berrel szemben is. Gál György Sándor és So­mogyi Vilmos könyve (Mesél a bécsi erdő) a keringő regé­nyét mondja el, s közben be­mutatja a kort, a XIX. száza­di Bécset, jellegzetes emberei­vel. A Mesél a bécsi erdő re­gény, s a két szerző igazán jól, sőt érdekfeszítően szövi a cselekményt, mégsem ezt tart­juk a könyv legfőbb érdemé­nek. Sokkal inkább azt, hogy a regényesség mellett hiteles marad: a hajdani monarchia fénykorának és széthullásának tükre, pontos adatokkal, hű körnvezetrajzzal. Szerencsés gondolat volt á könyv végéhez csátolt tájékoztató, gmelv nem­csak a kronológiai adatokat ismerteti, hanem a szereplők­ről is tájékoztat, azt is el­mondva, hogy a regény hol kényszerült kilépni a rendel­kezésre álló adatokból. Ez nemcsak az olvasó tájékozta­tását szolgálja, hisz olyan is­mereteket ad. amelyek segít­ségével az olvasó szinte ész­revétlenül léo át a regényből a zenetörténetbe. S ezt mondhatjuk el az egész könyvről is, mely a szó nemes értelmében vett életrajzi re­gény: az egymásba fonódó sor­sokból egy kbr bomlik ki, s az olvasót egyformán gazdagítja a cselekmény érdekessége és az ismeretek bősége. A Zeneműkiadó életrajzi so­rozatának egyes kötetei elég vegyes értékűek, hisz nem egy közülük már-már ä nor.vva határát Súrolta. A Mesél a bé­csi erdő regényként is, kor- rajzként is jó olvasmány, s a zenei ismeretteriesztásben is igaz ügyet szolgál. (cs) Névtelenek maradtak, de megismertük őket 12 óra 30 perckor érkeztek à tamási vasútállomásra. Föl­rohantak a művelődési központba. Egy óráig egyszer elpró­bálták az Apostolt. Csak végszóval és mozgással. Egy óra két perckor már a Dómban ebédeltek. Negyed kettő után pár perccel szinte telt ház volt a tnüvelödCsi központ színház- termében. Fél kettőkor elkezdődött az előadás. Egy fiú fagotton magyar úépdalokat játszik, miközben körbejárja a nézőket. Aztán ■— még mindig a nézőtéren, a nézők között — fiúk és lányok bérseket mondanak. A szere­lemről. Negyed háromkor fölmennek a színpadra. Most látni, hogy húsznál Is többen vannak. A következő rész címe: Millennium anno 2823. Petőfi ezredik születésnapjára összeállítás. Taps. szünet. A közön­ség, a tamási Béri Balogh Aidám Gimnázium szinte vala­mennyi tanulója, pár pillanatra — négy percre! — fölléleg- zik, hiszen eddig valttnii furcsa varázslattal elragadták, fi­gyelni kényszerült. Aztán megszólalnak a csengők, minden sötét, a széksorok mellett bevonulnak a szereplők. Egy pontreflektor mered a színpadra, annak fényében mereven áll a Király. Körülötte föltűnik a Nap, és Szilveszter is. Petőfi Sándor Apostolának lélegzetelállítóan szép színpadi változatát látjuk. Mást és többet ts. A mozgás rendkívüli hangsúlyt kap, de ennek meg­felelően tiszta és egyszerű. Észre se igen vesszük, t hogy a szövegben nem thindegpík hangsúly kerül jó helyre.' Hogy a beszélők nem mindegyikének hangja csiszolt. Aztán fölcsat­tan a taps, amit már nehéz volt tartani. Mindenki a füg­göny élőit, suta meghajlás következik. Vége ... Fél négy. Egy üveg enyhítő, pár kapkodó szó a vendég­látókhoz: no, milyen, tetszett? De már rohanás újból, négy óra húszkor Indul a vonat vissza Pécs felé. A Pécsi Tudományegyetem jogi karának Glosszátor iro­dalmi színpada Peiőfi-emlékműsort mutatott be a tamási Gőgös Ignác jábási művelődési központban. A műsort az egyetemi és a tamási községi KISZ-bizottság szervezte ... „bpf” ...... ,■ ■ .

Next

/
Oldalképek
Tartalom