Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

f

’ — A párthatározatról lev,ne

szó. Ráérnek?

— Hogyne. Néhány percre rá. Annyi nem számít.

■— De normábam dolgoznak,

nem?

— Behozzuk.

*

VIDÉKI GYÁREGYSÉG Tamásiban. Kis üzem a nagy pesti gyár köldökzsinórján. Nincs olyan alkatrész, anyag, vagy utasítás, mely ne a központon keresztül érkezne. Sajátos gondok. A vidékiség néha fájdalmas következményei.

— Amikor alakultunk így jött ki a kollektív szerződés: „betanított munkások kezdő órabére Budapesten 5 forint, Tamásiban 4,50” — „Gazdaságpolitikai okok miatt...” Minket nem érdekelt az ilyen gazdaságpolitika. Reklamáltunk. Azóta törölték azt a részt. De még sokáig nem felejtjük el.

Megállunk a műhely végében, hárman. Már az első mondatok után vita támad. Először az árrendezés, aztán a családi pótlék, a nyugdíj és a fizetésemelés a téma. Szó, szó, szó. Átabotában, heveskedve.

— Meg ne egyétek egymást,

— mondja az odaérő párttitkár. — Inkább kezdjük elölről.

S kezdik. Érvelve, tanácsolva. A gyár vezetőinek, az ország vezetőinek. „Majd mi megmondjuk, hogyan tovább!”

— ezt mondják egyre, kimondatlanul.

A- Tudja, — mondja a párttitkár — azért ne vegyen mindent készpénznek. Kicsit elfogultak az emberek.

Elfogultak? Részt vesznek. Beleszólnak. Nem mindig felelősséggel, de mindig tűzzel. A szívükből mondják, tehetik.

SZÍVESEN BESZÉLNEK, nem körbekerítve, elharapva a mondatokat. Nem a hallgatást indokló kifogások közt válogatnak. Ismerik á határozat betűjét. Róluk van szó — tudják. Rájuk tartozik megítélni.

Mayer Pál viszi a szót:

— Négy gyermekem van. Mint az orgonasípok. A nagyobbik már egyetemre jár. Legszívesebben elmesélném, mibe kerül nekünk, hogy lépést tartsunk vele, a többi diákkal. De ez nem tartozik ide. Illetve dehogynem. Emlékszik arra a részre, amelyik az anyagiasságról szól az állásfoglalásban? Bizony vannak harácsolok, vannak újgazdagok. S tudja, mi a legfurcsább? Hogy lenéznek minket, munkásokat, ök, akiknek nem kell vimmel súrolni a kezüket, hogy kikopjon a pórusokból az olaj. Honnan van nekik annyi pénzük, miből? Mi itt biztosan nem nyerészkedünk egymáson. Akkor csak az lehet, hogy rajtunk élősködnek. Azt a néhány alakot el kell kapni végre alaposan. Nem lehetnek sokan.

— Ne haragudjon, tudom, hogy nem ez a legfontosabb rész, de mindenki ott vakarja,

ahol viszket.

Új és új munkások jönnek, olajos kézzel, baboskendősen, vizespohárral, megköszörült csigafúróval. Szélesedik az embergyűrű, zsugorodik a műhelysarok.

— Menjünk át az irodába — ajánlja valaki. — Könnyebb lesz betartani a parlamentális formát.

Bemegyünk. De nem azért. Ez nem gyűlés. Inkább vélemény, számadás, kérés, ötlethalmaz hangzik el. Különbözők a gondolatok, s nem kapcsolódnak egymáshoz, mint a láncszemek. Mindenki mondja a magáét. Mégis, mikor húsz perc múlva újra megindulnak a gépek, egymásba olvad a sokféleség, s az egészből nem marad más, mint a köz véleménye.

— Na Irén, most mondd el,

amit tegnap!

Juhász Irén betanított munkás. Fél évig bejárt Tamásiba egy piciny településről. Azután albérletbe költözött.

(

I

Albérletben élő lány Tamásiban — fehér holló.

— Mennyit keres havonta? Megéri? 4

— Ezemyolcszázat.

— Elégedett?

— Azt nem. De nincs okom

panaszra.

— Mi volt, amit tegnap...

— öt éve itt dolgozom, négy éve lakom albérletben. Ügy éreztem, nekem szól, amit a lakásokról mond az állásfoglalás. Rajtam kívül itt keveset érint. Faluhelyen nincsenek lakásgondok.

— Ezt azért nem mondanám

— vág közbe Ludvig Józsefné.

— Az az irányelv, hogy a vállalatok támogassák a dolgozók lakásépítési terveit,

minden mondatot. Egyszer hozzáteszi : „Nekünk, kommunistáknak jobban, igazabban kell tudni. Mert ha szükség van rá, a meggyőzés feladata is a miénk”.

Bólint rá, mint aki tudja: mi sem természetesebb ennél.

— VILÁGOS BESZÉD — mondja. — Ez illik legjobban a határozatba.

— Nincs benne minden, — mondja Teininger Jakab — Ki-ki továbbgondolhatja a részleteket. Itt van például a jobb üzemszervezés, a tartalékok feltárása. Sok mindent el lehetne még érni a gyárakban, üzemekben. De, legalábbis nálunk, nem csak rajtunk múlik.

Közérzet

nekünk is nagyon fontos volt tavaly. Mert nem olyan rész az a határozatban, hogy most kimondták, mától kezdve úgy van. A rendes vállalatok már évek óta adtak segítséget. Az Orion gyár, bárki mondana mást, rendes hely. Kilencvenezer forintot kaptunk. Már benn lakunk az új házban. A gyár segítsége nélkül, ki tudja, mikor értünk volna el eddig. A törlesztést kibírjuk. Ha te férjhez mész, biztos lehetsz benne, hogy ugyanúgy kapsz kölcsönt, mint mi.

— Több állami lakás épül, — felesel a lány. — Az olcsóbb.

— Vannak itt fontosabbak, mint az enyém, tied. övé, — erősödik fel Mayer Pál hangja. — Majd én megmondom!

— Vissza kell szorítani a bürokráciát. Nem szabad növelni az improduktív létszámot. Benne van a határozatban? De benne ám! Most hallgasson ide: A pesti törzsgyárban két nő kezeli a telefon- központot. Több száz állomással. Nálunk a harminc állomásos kis központot ugyancsak kettő. Tamásiban az improduktív dolgozók száma ugyanannyi, mint a fizikaiaké lenn az üzemben.

— Majdnem — helyesbít Töröcsik Gyula, ö a párttitkár.

Amikor elvégezte Székesfehérvárott a technikumot, aligha hitte volna el, hogy hat év múltra nem szülővárosában, Kaposvárott dolgozik majd, hanem a Siófoktól negyven kilométerre lévő Tamásiban. S a gyártelep törzsgárdatagja lesz. Mert, mióta megkezdődött a termelés, mióta felhúzták az üzemcsarnokot, ott él.

Már sok gyökérrel köti Tamási. Gyárral, családdal, otthonával. A kisfia kéteszten- dős.

Lassan beszél, végiggondol— Műszerész vagyok, értem, szeretem a szakmám. Készítettem egy kis gépet. Elektromos vezérlésű tekercselőgép. Számlálja a -menetszámot. Automatikusan leáll, ha kész a kis tekercs. Kiszámítottam, hogy az tizemben 2GOO kilowattóra energiát takarítunk meg vele évente. Két hónapja használjuk... Az újítási javaslatomon meg ülnek a központban. Vagy itt van a Pali bácsi újítása: bevezettük, a központban később elutasították. Azóta is azzal dolgozunk. Jobb mint a régi, szükség van rá. Azt kérdezném: mi ösztönöz bennünket arra, hogy törjük a fejünket?

— Nem a magas újítási díjakat kérem számon, dehogy, hanem a lehetőséget, a biztatást. Néha elég lenne egy dicséret is.

— Dolgoznánk még többet — mondja Sándor Irén. — A mi érdekünk. Most úgy látszik év végére, hiába a sok igyekezet, elmaradtunk a tervtől. Nem az én hibámból. Sem az övékből. Tegnap délben le kellett állni, mert nem volt több a trafólemez. Volt, hogy 3—4 asszony napokig nem dolgozhatott, mert hiányzott a nyersanyag. Vagy a szabványláda. Még mindig előfordul, sajnos! Pestről hoznak mindent. Az embert az mozgatja, hogyan lehetne jobban. Hiszen ezért ember. De mi, betanított munkások vagyunk, csak egyetlen géphez értünk.

— Sok a betanított munkás?

— Majdnem mindenki.

— Nem lehet továbbtanulni?

— Nálunk nagyon nehéz — mondja Radó Ilona. — A legtöbb lány a környékről jár be. Nehéz egy szakmai tanfolyamot úgy megszervezni, hogy sokan eljöjjenek az előadásokra. Műszak után indul az autóbusz. A következő

A bőség zavara

Megyünk vidékre. Nincs semmi új. Az ősz egyre nagyobb foggal, harap a határba. Szántások, vetések, száraz levelek, töretlen kukoricatáblák.

Csak. az út mellett aránylanak a szemek. Arra gondolok, milyen jó lenne most egy kukoricamógnes. Meggazdagodnék tőle. És nem is lenne tisztességtelen nyereség. Nem kell az a kukorica senkinek. Azért szórták el, mert van belőle elég. Ez a po- csékolós logikája.

Ha lenne egy kukoricamágnesem, csak mennék és a mágnes mindenütt magához szippantaná az elhullajtott termést. így a varjaknak marad. Van elég eleségük, nem kell kienni a friss vetésű gabonát a földből. Majd csak a hó tünteti el a bőségnek ezt a zavarát.

Azért nem hagy nvugodni ez a kukoricaszemetelés. Mert nemcsak ilyenkor késő ősszel van így. Láttam már árpa-, búza-, sőt rozsfelesleget is az út szélén. Ezt mind valamiféle Juliskák csinálják, akik attól félnek, hogy nem találnak vissza az úton, s így jelölik? Emlékszem a nyár derekán valamelyik falu előtt egészen furcsa viselkedésű tyúkokkal találkoztunk. Nem voltak hajlandók elmenni a kocsi elől. Meg kellett állnunk, s úgy szét- haikurószni a baromfinépet. Az út közepén centi vastag búza- csík húzódott. Lyukas lehetett a zsák. Azon a csíkon gyalogoltak a tyúkok a felvég felé. (Mire elérték a falu szélét, gondolom hízót* mindegyik félkilónvit!)

Nem messze a balatoni út elágazásától böngészők hajladoznak a kukaacatáblában.

Azt mondják nagyon megéri, jobban mintha részesként vállalták volna el a törést. Úgy lehet, mert egy ismerősöm mesélte, hogy ők szőlőt böngésztek és egy hektó bor gyűlt össze. A le- szüreVlt szőlőből. Érdekes, nem?

Túl nagy bizalom jele, ha ilyenkor a szövetkezet eay dolgozója nincs a böngészőkkel. Mint most. A szomszéd táblán is törik a kukoricát A böngészők. Csakhogy a szomszéd táblán még nem járt a kombóin, ott aztán tényleg lehet „találni".

A bőség zavara hiába. Ki figyel oda néhány zsáknyi termésre, amikor marad ezerszer annyi.

Évek óta így van. Nemzeti sajátság talán? Vagy csak nehéz megtanulni közös sajátunkat is ugyanúgy megbecsülni, mint házunkhoz tartozó kertet? K.

csak este. Mi lenne az otthoni munkákkal?

— FIATAL A GYÁR, az átlagéletkoron is látszik. Sok a lány. most válnak ipari munkássá. A folyamatnak vannak zökkenői. A dolgozók oldaláról, a vezetők részéről is. Nemrégiben a községi vb táiékoztatót tartott a nőpolitikái munkáról. A vegyipari ktsz-ben a jól keresők ötven százalékát teszik ki a családos anyák. Az Orion üzemben csak 10 százalékát.

— Sa többiek? Betanított munkások, havi ezemégyért.

— Az erkölcsi megbecsülés mindig jó volt — mondják. — Még az újság is írt rólunk. Az Ifjúsági brigádról. Megint ők lettek az elsők háromnegyedévkor.

— Szerintem igazságtalanul — mondja valaki. — A mi brigádunk csak ötödik lett, mágis magasabb a teljesítményünk.

— De az Ifjúság brigád nehezebb helyen dolgozik. Ha ők hajtanak, ti hiába csináltok akármit, elmarad a gyári terv.

— Ha eddig is ió volt az erkölcsi megbecsülés, ezután még jobb lesz — mondja a titkár. — S az anyagi is.

— Igen, a nyolc százalék — mondja Ludvig Józsefné. —

Átadták a Tiszámén ti Vegyi Művek negyedik — évi 209 ezer tonna kapacitású — kénsav üzemet. A több mint 400 millió forintos egyedi nagy beruházás üzembe állításával a Tiszanicnti Vegyi Művek az ország teljes kénsavszükségletct kielégíti, sőt exportra is jut. A berendezéseket a lengyel ZUP—NYSA cég szállította. A szerelést is lengyel szakemberek irányították. A képen: a gyár vezérlőterme.

(MTI foto: Mező Sándor felvétele — KS)

A legjobbak három-négyszáz forintot is kaphatnak.

— Én azt vettem ki a határozatból — mondia Teininger Jakab — hogy aki sűrűn cserélgette a munkahelyét eddig, s most nevet engem a tizenöt-ötvenes órabérével — ezentúl hiába fárad. Azért, bevallom, rocsz érzés volt. Kitartottam egy helyen. s a vándormadár osztálytársaim

— furcsamód, akik leggyengébbek voltak az iskolában — messze többet vittQk haza a pénzesborítékban. Ügy gondolom, kevesebb lesz majd az ilyen nyerészkedés is.

— Mondok egy furcsa dolgot — teszi hozzá Maver Pál.

— Arra van mód, hogy másodállást vállallak akárhol, de arra nincs, hoev itt a saját gyárunkban többet dolgozzam. ha azt szeretném.

Először ő megy el.

— Muszái — mondia. — Be kell állítani a hatos gépet.

Valakinek eszébe jut. hogy égve felejtette a lámpát a szerszámos szekrényen.

A mellette ülő rádunláz.

. meg ,a roasináiát hagyta véletlenül bekapcsolva.

Ezek persze csak kifogások. Az igazság az. hogy régen letelt az a néhány perc. Ami nem számít.

— Jó kis kollektíva ez — mondja kifelé menet a párttitkár.

— El sem hinné, hogy ezek a lányok, asszonyok mennyire tudnak lelkesedni. A számokra nem sokat adnak. Ha egy gyűlésen arról beszélnék, hogy hány százalékkal fog nőni az életszínvonal, nemzeti jövedelmünk hány százalékát fordítjuk szociális juttatásokra, elaludnának.

— Hazafelé t menet náluk sem lehet ám megkülönböztetni a betanított munkást az irodai dolgozóktól.

— Azt, hogy jobban élnek, a munkások számok nélkül is észreveszik. Én már csak olvastam, hallottam az idősebbektől, hogy régen egészen másképp volt ez. Látja így változik a világunk. Ma a betanított munkás talán még elegánsabb. Mert úgy érzi, bizonyítania kell, hogy ő sem kevesebb. De ez az érzés is elmúlik. Észre sem veszik. A régi panaszok, óhajok helyébe mások jönnek. Nem vagyunk, nem leszünk elégedettek, de bevallva — bevallatlanul — egyre jobban élünk.

KÁDÁR PÉTEBi