Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
* f 1 4/Íliünk asztalhoz Ne haragudjanak Rosszkor Jöttünk? Vendégségbe jöttünk, miként illik, miként szokás. Köszönjük. Egy falatot talán ebből a sült kolbászból, s üljünk asztalhoz, folytassuk a szünet nélkül tartó beszélgetést, amely addig fog tartani, amíg újságolvasó és újság egyaránt létezik, tehát még nagyon sokáig. Beszélgetés? Itt valami mintha sántítana, hiszen a közéleti társalgás teljesen egyoldalú, minthogy az olvasó nem tud visszabeszélni esetleg, legfel. jebb dühében, haragjában telefonál, vagy levélben tiltakozik. Van viszont mégis minden esetben az olvasónak véleménye. Ez te'iesen biztos. Arról is. amit elolvas, arról is, amit némelykor kiolvas, arról is, ami nincs ugyan leírva, de a sorok közé beleolvassa. Embere válogatja. Sokan még ma is változatlanul úgy gondolják, abból soha nincs baj, ami az újságban nem jelenik meg, mindig abból lehet baj, ami megjelenik. Rossz vért szülhet. megzavarhatja, nyugtalaníthatja a közvéleményt. Hát legyünk őszinték, ebben azért van némi igazság, mivel más leírni valamit, és megint más csak beszélni róla. Feltehető ilyen meggondolásból jelentette ki nemrég a B-i termelőszövetkezet főkönyvelője: nem nyilatkozik, a termelőszövetkezet nem tart igényt a lap nyilvánosságára. Hát ha nem, nem. Olyan ez, mint a karácsonyi ajándékozás. Nem kötelező. Vagy ad az ember, vagy nem. Legfeljebb azt lenne jó tudni, honnét veszi egyszál ember, mire tart igényt, vagy mire nem tart igényt kétszáz ember. Ilyenkor talán inkább az a helyzet áll elő. hogy a kérdezett nem tud. vagy tudna, de nem mer a kérdésekre a nyilvánosság előtt válaszolni. Az emberi kapcsolatok szövevénye bonyolult. A beosztások tömkelegében gyakran előfordul, hogy ami tetszik az igazgatónak, nem tetszik a géplakatosnak, és ami tetszik a géplakatosnak, nem feltétlenül tetszik az igazgatónak. Szóval a vélemény, ízlés, még inkább alapállás, nézőpont dolga. Mindenesetre bizonyos, karácsonyi menüt sem könnyű összeállítani, mert tegyük fel, a nagymama cukros, a menye meg éppen édesszáiú, az unoka viszont ki sem állhatja a rántott szeletet. Hogyan legyen tehát mindenkinek a kedvére? Hát rendszerint úgy, hogy ebből is tesznek az asztalra, meg abból is, de előfordul, hogy valamelyik családtag csak félrehúzza a száját. Azonkívül rengeteg még bennünk a feltételezés. Ünnep lévén, a szeretet ünnepe, s ha már egyszer ilyen családiasán körülüljük a békesség asztalát, ejtsünk talán erről is néhány szót. Hogy miről? A fel- tételezésről. Arról például, hogy tilos mondjuk megírni (egyesek szerint) egy pap és egy tsz-elnök munkakapcsolatát, mert a bővérű kiszőlások sérthetik a vallásos emberek vallásos érzetét. Mintha a vallásos ember soha nem tréfálkozna, mintha egy pap soha nem mesélne pajzán viccet a papokról, meg a. ..Jó, ne folytassuk, mert még csakugyan megsértjük némelvek önérzetét, ami vagy vallásos, vagy '■sak annak látszik. S ha már így együtt vagyunk, mondjuk meg egymásnak: rengeteg a belemagyarázó félrehallás, a közéleti bogom bolkozás, az indokolatlan fontoskodás, felülemelkedett- ség. Megtartották az egvik községben az öregek napját. Bor, étel, minden került az asztalra, s a felszolgálónő, arra gondolván, hogy nem m*n- denki akarja helyben elfogyasztani a hegv levét, jó- szándékkal beje'entette: kedves bácsikáim, fizessék meg az üvegbetétet, és az italt, ha akarják, vigyék haza. Néhány idős ember ettől az ártatlan bejelentéstől megsértődött, s azóta is háborog, hogy ne nézzék őket koldusnak. De hát ki nézte őket koldusnak? Viszont ebben az egészben az a lényeg, hogy olykor szívesen mégsértődünk okkal is, ok nélkül is. Most, a szeretet ünnepén nyugodtan elismerhetjük:mindenkinek vannak barátai és legalább annyian ellenségei. Talán ez az élet rendje, hiszen lássuk be, egy vállalat- vezető például nem szerethet mindenkit, de egy vállalatvezetőt sem szerethet mindenki. Ez a dolgok velejárója, természetes rendje. Ha meg előfordul, hogy egy vezetőt egy munkahelyen mindenki szeret, akkor ott valahol baj van. Fordítsuk csak le ezt a magunk nyelvére: ha jninket mindenki szeret, akkor baj van, de ha mindenki gyűlöl, akkor is baj van. Itt van az, hogy meg kell találni az arányos középutat, hogy túlságosan ne menüink se balra, se jobbra. Ehhez a párthatározatok mutatták az utat, ilyenformán mindig van hová „behatárol” i”, becélozni a mondanivalót. Miri'tonesafro nemcsak azért mondjuk, mert most p»v asztalnál ülünk, hanem azért is, mert kézenfekvő; emberek vagyunk. Az is, aki olvassa az i'nságot, az is, aki írta az újságot. Olvkor tanintatosak, oiaVor tapintatlanok," hiszen töké’etes ember még n»m született erre a világra. pt a közös asztalnál ülve elmo”d- hatúik, ho°v ez a c-’kk néldál1! +o*")'r» fester.! f»trv S’k cikk heivett íródik. Tizenöt esztendővel ezelőtt. Inö7- hen. a To'na mérvéi Nénóiság Iraráoao-nvi számában ''"ét teljes oldal abban a szenemben íródott, hogy békét a világnak. Tlrről nyilahkozfok e**en 3 oldalon a nyilatkozóig* g béi-éről. A békáaő) péti János, a tamésl Vörös Szikra Tsz elnöke, Tiehi József, a dombóvári 1. téglagyár égető- je. dr. Szigeti Tészló ksjdacsí plébános, Vízi József nagymá- nvoki brikettgyári brigádveze- tő, idős Fekete István hátai tsz-tag, Leioold János égvén! gazda, Fűzi István pedagógus, iregszemcsei népfront-elnök. A nyilatkozók közül kerestünk valakit, hogy újból megAz Orbán hegy oldalában a napokban otthont talált egy család. Szegény emberek. Nagyon szegények, de boldogok, mert otthonuk van. Kilencezer forintért vették meg a vertfalú, öreg házat. Egy kis szoba, egy kamraféle, meg a tanyarész — ebből áll a ház. Ez az otthon. A kút háromszáz méterre van. Az Orbán hegynél végződik Parászta. H. János azt mondja, húsz évig spórolt, örökölt, gürcölt, most olyan házat épít, amelynek csodájára járnak. Az alagsorban van a garázs, a hidegkonyha, meg a pince. A második szinten — ha a hegyoldalról nézzük, akkor földszint — van egy konyha-szoba-fürdőszoba-kamra lakosztály, meg egy hall. Ez lesz majd H. János és felesége otthona, ha a leány férjhez megy és beköltözik a ház harmadik szintjére. Ami magában foglal két kis szobát, fürdőszobát, konyhát, loggiát... Ha vendég jön, az a manzardszobában kap helyet, merthogy olyan is lesz ebben a házban. Ahol H. János háza most még félkész, ott kezdődik Parászta. A város új lakónegyede arra késztet, hogy közelebbről, emberközelből nézzem. . « — Ha akarom falun vagyok, ha akarom a városban, mondja az egyik takaros ház tulajdonosa, aki nemrég költözött ide, egyenesen Páriból. — Hátul az udvarban sertésól, baromfiudvar. Elöl, a ház első traktusán padlószőnyeg, Elektron televízió, a leánynak Philips magnó. Ha az ablakba könyökölök, látom a várost, itt szemben, azokat a fúrészfogas házakat. Az utcákban mindenki mindenkit ismer. Ha névről nem is tudják megmondani, hogy a Tóthék hol laknak, és útbaigazítón segítségül mondom, hogy valamilyen régi Trabantjuk van... — Ja! — derülnek fel az arcok — Azok itt laknak az ötödik házban, amelyik ablakában csipkefüggöny van. — Lakik itt egy ilyenforma ember, mint akit maga mond, de a nevét én ugyan még soha nem hallottam, pedig mindig itt megy el a ház előtt, mindig köszön, hogy jó reggelt, Juli néni. Ö tudja az én nevemet, én az övét nem. • — Most, az ünnep előtt igencsak fogyott a fűszer. Bors, paprika, majoránna, szegfűbors, babérlevél. A gázosautó szinte naponta végigcsörömpöl. Fogy a gáz, mert tetszik tudni, a hízókat már úgy pörkölik, gázzal. A bolt kicsi, a személyzet lelkesedése óriási. Ez a bolt még a TOTÉV ifjúmunkásainak segítségével, társadalmi munkájával épült. Ha nem volna, kézben kellene cipelni a városból — a legközelebbi bolt az újvárosi templomnál van — mindent: kenyeret, lisztet, sört. Itt a boltban olyan P a r á s z t a hangulat, mint egy régirégi falusi boltban. RáérÍ nek az emberek, nem törtetnek a gondolák között, nem nyomakszanak a pénztárhoz, ötven centi előnyért. Nem rossz az ellátás, bár a raktár kicsi, az eladótér szintén. Itt a bolt személyzete örökké árut mozgat. Kihord, behord, ürít, tölt. Örökös raktári munka a bolti munka. Menynyivel nehezebben keresik ezek az emberek a pénzt, mint mondjuk az Otthon vagy a Korzó Áruház eladói... A cigánytelepig csendes a városrész. Itt a kosz, a rendetlenség kiáltó. Rongyokba öltözött gyerekek, remegő fejű öregasszonyok, részeg férfiak. Ordibálás, malachajszolás. Kutyakergetés. Füst. Füst és füst. Ki tudja, mi mindent égetnek itt a szabadban, ahol a sok holmit azért némi rendbe rakták: külön halomban a rongy, külön a vashulladék. — Amikor nagyon büdös a füstjük, átszaladok, aztán szétrúgom a tüzűket. Nem szólnak semmit, utánam csöndben káromkodnak. Kérem, mi annyit fizettünk a telekért, mint ott elöl, annyit, mint másutt a városban. Miért ver bennünket a tanács azzal, hogy a cigányok között — ha már ide telepítették őket — nem csinálnak rendet? — egyik háztulajdonos alig ötven méterre lakik a cigányoktól, ő kesereg így. • Pénzügyőr altiszt ballag kifelé a parásztai úton, valahova a hegybe. Táskájában nevek, pincehelyek, boradatok. A pénzügyőr munkája legalább hatszor annyi, mint amikor még „a régi gazdavilág” volt. Most tengernyi a kisgazda: „Ma öt helyen voltam már, de senkit nem találtam.” Csuka Pista bácsi kerül elő, a mezőőr. Szolgálati területe beér a parásztai városrészbe. „Nem, én nem ismerem, azt a Szabó Ferencet, akit keres.” T. János itt lakik Parászta végén, az utolsó villanyoszlop háza szomszédságában áll: „Itt beszélgettem vele mindig a nyáron, amikor ment a szőlőbe, az öreg Nagy János szőlejét vette meg, azzal a kis tanyával, de hogy ő volna a Szabó Ferenc? Nem tudom. Lehetséges”. A parásztai bolt előtt egy csaoat énítőmunkás sört iszik. Tarisznyáik a faltőbe támasztva. Várják az autót. B. Pista a tanyához ballag. Borügyben jár, jön az ünnep, kell az ital a húshoz. — Eljössz? Megkóstoljuk az ideit? Már hogyne mennék. A tanyában feltöltjük az olajkályhát, begyújtunk. A pincébe indulunk, kezünkben pohár, bort akarunk kóstolni. Felkattintjuk a villanyt.- Pj szólaltassuk, sajnos nem találhattuk, nincs az élők sorában. Emberi dolog az is, ahogyan elment, de most ilyenkor a részletezést nem engedi meg a tapintat... Beszélgessünk még. Sokan azt is mondják: abból soha nincs baj, ami az úi'őgban megjelenik, mindig abból van bai, amiről beszélnek és nem jelpnik meg benne. Osuoén az a kérdés, valóban mindenről írni kell? ügy gondoliuk nem, illetőleg ú«v gondoljuk, igen. A kettő egvtitt igaz. S ez nagyon nebéz dolog, mert nem mindig közérdekű, ami annak látszik, és gvakran közérdekű az is, ami em7általén nem látszik annak. Mondjuk valamelyik tantestületben nem férnek össze, állandóan civakodnak a oedagómisok. Ez lehet közérdekű is, de lehet elszigetelt, sz/Sra s°m érdom^a ípion- ség. Meg aztán előfordulhat: egv munkahelyen Dont akkor kiváló egv művezető, ha tízen, tizenöten váltig ál'fti.ák róla. goromba, sötét fickó. Szóval, ki az a tizenöt ember? Ez mindig a nagy kérdés... Látják, nem árt beszélgetni erről eav keveset. írni kell tehát va'óhan mindenről? Igen," de mindig előfordulnak kivételek, előfordulhatnak, s ilyenkor éppen közérdekből az újság nem ír mindenről. Ha nincs valami még végérvényesen tisztázva, ha még egy ügy több utánjárást, hosszabb kivizsgálást igényel, ilyenkor nem szabad. S van, amikor nem érdemes, ha például a pincér ásítozva teszi az asztalra a pörköltet, akkor nem érdemes. Nem szép tőle, de hát istenem, fontos ez az ásitozás huszonötezer példányban? Az újságolvasó sokszor kíváncsi a cikkíróra, szeretné megismerni, talán hogy kezet rázzon vele, talán, hogy lehordja a sárga földig. Mi is szeretnénk személyesen ismerni valamennyi olvasót, elsősorban azért, mert járatja a lapot, havonta fizeti az újságpénzt, tehát érdekli mit, s miről írunk. Meg aztán azért, mert elvégre mégis csak mindennap találkozunk. Erre a mai találkozóra, higgyék el, a szoko+tnál is nagyobb gonddal készültünk, hetek óta buzgól- kodunk, csak éppen arról feledkeztünk el, hogy ebben a nagy evés-ivásban kinek lesz kedve, ereje velünk foglalkozni. Maradjunk még az asztalnál. Van idő, három napig tart az ünnep. Koccintsunk. Igyunk egymás egészségére, és arra, hogy egy év múlva, itt, újra találkozunk. Az újságírók
