Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-11 / 266. szám
I A i Őn elegeden (6 éves, mozgópostái dolgozó — Elégedett? Én soha! Nem is az a ípus vagyok, és azt hiszem, az elégetett emberek a legkárosabb ember- ajtát képviselik, nem? — Én melós vagyok, érettségi ide, agy oda. Nem vettek fel egyetemre, mivel elzárták előlem az utat, nem- sak a jobb munkahelyek felé, de minien elöl, ami nagy pénzbe kerül. Ml- :or utazhatok én Indiába? És mikor ehetek egy Volvót? Nekem pont az a öcsi kéne, és miért ne kéne, ha már lások azzal furikázhatnak? Soha az életben! Igaz, alapvető gondjaim nincsenek: zerencsés helyzetben vagyok, mert pám egyedül van, nagy a lakása, elérünk a feleségemmel, sőt a gyerek- iek is lesz külön szobája, ha meg- zületik és felnő. Ketten a feleségem- lel ötezret keresünk, fel tudjuk szedni a lakást mindennel. Igen, szakmailag, emberileg teljesen légedetlen vagyok, anyagilag félig, ér- elmileg abszolút elégedett vagyok és eszek, ha a lányom megszületik. De iá fiam lesz, akkor is— 71 éves, tsz-nyugdíjas — Mindenképpen! Nagyon elégedett fagyok öregségemre. Mi kell a boldog- iághoz? Pénz és békesség. No, nekem mnyi pénzem van, hogy a napi jó ebéd, ■tel kikerüljön, más meg már nem is cell. A békesség is megvan, hiba nél- cüL Feleségem meghalt, még amikor én s dolgoztam. Mostani feleségem — így nondom, bár nem esküdtünk össze — nég dolgozik, portás. Néha helyette- lítem, szívesen dolgozgatok én Is. Elégedett vagyok mindennel, nincs íekem már más kívánságom sem, mint- logy ilyen nyugalomban élhessek! 24 éves, ápolónő Elégedett vagyok, ha az elegendő ok íz elégedettségre, hogy élek, és nem ■hezem. Egyébként igazságtalan vagyok. mert nagyon jó szüleim vannak, :s jó" a munkahelyem is, a szakmámat ■zeretem, meg is becsülnek. Csak az :mber inkább a bajaira gondol először, aem az örömökre... Huszonötödik évemben vagyok, estin érettségiztem, még amikor otthon lak- am, falun. Eddig nem tudtam férjhez nenni, pedig nagyon szerettem volna, nert imádom a gyerekeket, most már lem is számítok rá, hogy sikerül. Sze- •etnék egy lakást, ami akármilyen ki- :si, csak az enyém. Tizenegy éve dol- ;ozom, ennyit megérdemelnék már, de- íát, aki magányos és ráadásul még nő s, az csak várjon. Mit gondol, mikorra esz nekem annyi pénzem, hogy veressek egy OTP-lakást? Úgy számolom, hogy vagy tizenöt év múlva, ha iddig összehúzom magam. Akkor ép- ien negyvenéves leszek. Borzalom! Lehet, hogy nem szabadna így el- lagyni magam, és csak ezt az oldalát lézni a dolgoknak. Úgy hiszem, javít- latatlanul borúlátó vagyok— Z. M. műszerész, 41 éves — Én elégedett vagyok, de be kell, hogy vallj am, nem mindig voltam az. Nincs ebben semmi furcsa. Nézze, huszonnégy évesen nősültem, van egy lányom, meg egy fiam. Tizenöt éves a fiam, a lányom kilenc. A szüleimnél laktunk, kicsi helyen és sokan, majd tíz évig. Mit beszéljek erről? Jól meglettünk volna mi, ha lett volna saját lakásunk, mert a feleségem — és ezt úgy értse, ahogy mondom — ritka derék ember, jó feleség, jó anya, aztán gyereknek sem éppen utolsó. Édesanyám szegény mégsem tudott vele kijönni egy pillanatig sein, mert őt még úgy nevelték, ha nincs a lánynak vagyona, pénze, akkor nem is alkalmas arra, hogy feleség, családanya legyen! Az én feleségem olyannyira szegény lány volt, hogy még szülei sem voltak. Na, hiszen érti... az állam nevelte föl, mert se apjának, se anyjának nem kellett. Úgy hiszem, épp ezért lett 6 lyan családszerető, lelkit is kitevő sszonynak, meg anyának. De mondom, nem volt békesség közöttünk, mígnem sikerült saját fészket raknunk. Ez meg csak ezelőtt négy évvel sikerült. Addig azt hiszem, én voltam a megye legelégedetlenebb embere. Mindenesetre, azzal jutott nyugvópontra az életünk, hogy saját lakásunkba költöztünk és lassan megszerzőnk mindent, ami ahhoz kell, hogy az ember ne érezze páriának magát. Nem tudom, érti-e? Mielőtt nem volt saját lakásunk, és kénytelenek voltunk anyámék életének a függvényeként élni, néha már úgy el voltam keseredve, hogy mi az istennek csinálom én, amit csinálok? Minek hajtani, amikor félórányi nyugalom sincs, ami pihentetne! Most már? Minden rendben. A munkánk után a feleségemet is, engem is megbecsülnek. A gyerekekkel nincs baj, jól tanulnak: nem azért, mert az enyémek, remek srácok. És ami még fontos, azért mióta nem lakunk együtt az öregekkel, mintha kicserélték volna őket. Egyszóval, van abban valami, hogy az én házam az én váram, mert amióta megvan ez a kétszobás „vár”, azóta vagyok én elégedett ember. V. Á.-né adminisztrátor — Hogy valaki elégedett legyen, ahhoz két dolog szükséges: normális, kiegyensúlyozott családi élet, és olyan munka, amit az ember szívesen csinál. Azt mondhatom, elégedett vagyok, bár nem tartom valószínűnek, hogy valaki százszázalékosan az legyen. Egyedüli problémám, hogy keveset tudok a családommal lenni. Reggel rohanok, este rohanok, a két gyerekre csak pár óra jut, pedig abban a korban vannak, amikor sokat kellene velük foglalkozni. Úgy veszem észre, hogy szeretnek a kollégáim, én is kedvvel csinálom a munkámat, így hát azt hiszem minden okom megvan az elégedettségre. P. IC lakatos — Kezdem a munkahelyemmel. Elégedett vagyok azzal, hogy a szakképzettségemnek megfelelő munkát végezhetem. De... és ez a de tesz sok mindennel elégedetlenné. Itt vannak a fiatalok. Nem mondom szorgalmasak, elvégzik a dolgukat. De csak a kötelezőt. Bosszant, hogy nincs bennük lelkesedés, többre vágyás. A másik, ami miatt elégedetlen vagyok, a vezetők és beosztottak viszonya. Távolodunk egymástól. Ezt így látom. Ami a családomat illeti, elégedett vagyok. Két gyerekem van és jó feleségem. Viszont nem vagyok elégedett a körülményeimmel. Nincs nekem arra pénzem, hogy OTP-lakást vegyek. Any- nyit nagy nehezen összegyűjtöttünk, hogy szövetkezetibe beszállhatnék. Az nincs. A százhúszas listán szerepelek a tanácson, de hogy mikorra kerülök sorra, nem tudom. Kilenc éve átmeneti állapotban élünk. Azzal biztatnak, a szuterénlakás csak átmenet. Kicsit sokáig tart Aztán, ez a város. Mondhatom, nem tudnám a tíz év előttihez hasonlítani. Ezzel elégedett vagyok. Néha sétáltatom a gyerekeimet, s elmondom nekik, hogy ml volt a Gemenc Szálló, vagy a százhatvanlakásos bérház helyén. Én még tudom, ők már nem. Nem tudom, leszek-e végérvényesen elégedett ember. Szerintem nem is szabad annak lenni. A mindennel elégedett ember társadalmilag, egyénileg egyaránt ártalmas. N. Lászlónó betanított munkás — Hogyan lehetnék elégedett, mikor a munka mellett nyakamon a család gondja? A kislány még általános iskolás, a fiam ipari tanuló. Kevés a fizetés, drága minden. Tudja, mennyibe kerül egy vasárnapi ebéd, az öttagú családnak? Velünk él az édesanyám is. Ezernyi helyre kell elosztani azt a kis pénzt, amink van. A férjem se keres $okat. Könyvek, füzetek a gyerekeknek, téli lábbeli, kabát, pulóverek, tornafelszerelés, fa, szén. Fizetni a villanyszámlát, az újságot, a rádiót, a televíziót, vizet, szemetet. Soroljam? Már előre félek a karácsonytól, menynyibe fog az megint kerülni?! Kétnapi lakomázás és az ajándékok, mert azt ugye mégsem lehet, hogy a gyerekek ne kapjanak semmit? — Valóban ennyire elégedetlen? — Most egy kicsit belelovaltam magam, az igaz. Azért a gyerekeim kárpótolnak. Kedvesek, jólneveltek, és nem tanulnak rosszuL Minden érdekli őket, naphosszat olvasnának, és televízió is szól kezdéstől a műsor végéig. Nem szégyellem bevallani, néha tőlük tanulok. Talán bennük van az én elégedettségem ígérete. Most a napi gondok miatt nem ismerem az elégedettséget. K. Ilona adminisztrátor — Ha valaki húszéves korában elégedett, az szerintem fel is kötheti magát. Engem „szerencsére” ez a veszély nem fenyeget. Elsősorban magammal vagyok elégedetlen. Tanulhattam volna, mégse mentem egyetemre. Most meg nem javasolt a vállalat, érthető okokból. Mire kellene egy termelőüzemnek magyar- vagy népművelésszakos végzettségű dolgozó? Talán majd sikerül munkahelyet változtatni. Azt már nem is említem, hogy kevés a fizetés, mert ezt csak szubjektíve érzem kevésnek, ha jól meggondolom, ezért a munkáért én sem fizetnék többet — Ugye, nem számít nagyképűségnek, ha azt mondom, a világpolitikával is elégedetlen vagyok? Rendszeresen olvasom a Magyarországot és több napilapot. Megrendítő, hogy az emberiség nagyobbik fele milyen körülmények között él. Nem tudom, milyen lehet a háború, de néha nevetségesen kevésnek érzem csak a szolidaritást. Többet sokkal többet szeretnék segíteni az elnyomott népeknek, a háborútól szenvedőknek. De mit tehetek én? Elégedetlen vagyok viszont Szekszárd, a megye, az ország fejlődésével is. Azt hiszem, ha mindenki akarná, gyorsabban is mehetnének a dolgok... Vagy csak én gondolom így forró fejjel? Húszévesen? K. F. hegesztő — Elégedett lehetnék. Mondom, lehetnék. A nyáron fejeztük be anyóso- méknál a közös házat, pénzem, munkám jócskán van benne. Jól nősültem és — nem tudom, mondjam-e — szóval gyereket várunk. Huszonkét éves koromra mindenem megvan ahhoz, hogy szépen, jól éljek. De látja, mégsem vagyok mindennel elégedett. Nagyon szeretnék utazni. Voltam Csehszlovákiában, Romániában, az NSZK- ban. De ez nem elég. El akarok jutni Olaszországba, Jugoszláviába, aztán távolabbi országokba is. Hogyan legyen elégedett az ember, ha már olyan, hogy mindig a több meg a jobb kell neki? Majd elfelejtem, hogy most autóra gyűjtünk. Az is meglesz rövidesen. P. 3. nyugdíjas tanár — Ki az elégedett ember? Aki a maga elé tűzött célt elérte. Én nem voltam soha nagyratörő. Az alapbeállí- tottságom a természet szeretete. Hosz- szú éveken át rengeteg energiát fordítottam arra, hogy a diákjaimat megtanítsam a természet szeretetére, védelmére, azt akartam, hogy észrevegyék a természetben megtalálható harmóniát, szépséget. Most, amikor látom, hogy mindez — a természet értékeinek felfedezése, a környezet védelme, egészséges emberek nevelése — országos, sőt mondhatni világméretű program lett, természetesen elégedettség tölt el, mert az én munkám is hozzájárult ehhez. — Kezdő pedagógusként azt a célt tűztem magam elé, hogy tanítványaimmal megismertessem az országot, a világot. Ignoti nulla Cupido — amit az ember nem ismer, azt nem szeretheti — ez volt pedagógiai alapelvem, ezért áldoztam fel a vasárnapjaimat, az iskolai szüneteket, ezért jártam be az országot a gyerekekkel gyalog, vasúton, kerékpáron, vagy éppen kajakkal. Úgy érzem, sikerült megvalósítanom a magam elé tűzött célt, elégedett lehetek. G. Károly nyugdíjas — Azt hiszem elégedett lehetek. Megvan mindenünk, amire szükségünk lehet. Kettőnk nyugdíjából megélünk. Szép nagy házunk van, közel a város- központhoz, egy szobát még ki is tudtunk adni albérletbe. Két kislány lakik nálunk. Nem ís annyira az anyagiak miatt, mint inkább azért tartunk albérlőket, hogy ne legyen olyan csöndes, elhagyatott a lakás. A fiúnknak is, a lányunknak is szakmája van^ A lányom üzletvezető, a fiam művezető. Többre vitték, mint a szüleik és ez így van rendjén. Szép családjuk van. Esténként televíziózunk a feleségemmel. Majdnem mindig bejön az egyik kislány is. Elbeszélgetünk. Azt látja megírhatja, hogy a műsor lehetne jobb is, több vidám, szórakoztató műsort adhatnának. Igaz, erről az albérlő lányainknak más a véleményük, ők csak a komoly darabokat szeretik. Nem szí- yesen nézem a háborús filmeket sem, elég volt átélni! De megértem, hogy a fiatalok tudni szeretnék, milyen is volt az élet régen, ök még tanulhatnak belőle. Kicsit talán elégedetlen vagyok a mai fiatalokkal. Kevés kivétellel nem elég komolyak. Mi az ő korukban dolgoztunk, családot tartottunk el, nem járhatott csak a szórakozáson az eszünk— S. 3. raktári munkás — Mit mondjak én erre? Van amivel elégedett vagyok, és van, amivel nem. Itt van például a házaséletem. Elégedett vagyok vele, jó feleségem van. Azután, szegény gyerek voltam, most kertes házam van. Mondom, ezzel elégedett lehetnék... No, de ki látott tökéletesen elégedett embert? Én még nem. Én sem vagyok az. Elégedetlen vagyok a munkakörülményekkel. Egy község küldeményeire nem jut egy négyzetméter. Hidraulikus emeiők kellenének, könnvebb lenne a munkánk. Viszont elégedett vagyok azzal, hogy megoldották a tisztálkodási gondjainkat.. Szerintem minden ember olyan, ha ma ötezret keres, holnap hatot akar. Én is ilyen vagyok. Nem tudom, rossz ez? K. L mérnök — Nem veszik észre, hogy maguk néha milyen furcsa dolgokat kérdeznek az emberektől? Na jól van, értem én, hogy nem előre kitervelt indiszkrécióról van szó, de ha már felelnem kell, hadd válasszam el — amennyire el lehet választani — a magánéletemet a munkáséletemtől, ha tetszik, a társadalmitól. Magánemberként és nemcsak kiegyensúlyozott, elégedett ember vagyok, hanem kifejezetten boldog is. Mindenem megvan 35 évesen, ami mindezekhez kell. Asszony, aki szakmámbeli és mindenképpen érdemes arra, hogy az énem jobbik felének nevezzem. Lakás, aminek a berendezésével lassan végzünk. Nemrég vettünk kocsit, mindkét részről szülői segédlettel, mert szükségünk volt a pótlásra. A lakás is így lett. Mostanában ugyan divatba jött ezt az ember orra alá dörgölni. De kérdezem én, ha van a szülőknek miből segíteni, miféle erkölcsi normák alapján lehetne őket ebben megakadályozni? Magánemberként elégedett vagyok, mert koromhoz képest sokkal többet értem el és amit elértem, az tartalmában sokkal jobb, mint amit például az én édesapám, aki vasutas volt — elért dolgozó emberként. Mint dolgozó ember, mégsem vagyok elégedett és félre ne értsen, nem panaszlistázni akarok társadalmunk sokat hangoztatott problémáiról, hogy ez se, meg amaz se jó. Én magammal nem vagyok elégedett és ezt olyan őszintén mondom magának, mintha csak magamnak mondanám egy tükör előtt. Tudja, azt hiszem, minden embernek megvan a maga „táltos” kora, amikor a tanítói, barátai elkezdik neki jósolgatni a nagy jövőt, a zseniális alkotó életet, aztán kijön az ember az egyetemről a friss diplomájával, belekerül a hétköznapokba, és lassan elkezd miniatürizálódni az a marsall- bot, amit neki tulajdonítottak. Szerencsére eltelt egy-néhány év azóta, én meg bekerülve egy kollektívába, hogy úgy mondjam, betörtem. Végzem a munkámat, de nem vagyok elégedett magammal. Többet szeretnék csinálni és jobbat. Hogy erre is sor kerül? Kétségtelen. De engedje meg azért nekem, hogy addig is, és azon túl is elégedetlen ember legyek egy olyan határig, ami egészséges, ami előrevisz!
