Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-09 / 264. szám

V

\

r

Nem gyermekmegőrző — napközi

E sorok írója tanárképző főiskolás korában sokféle gyakorlaton vett részt. Többek között a gyakorló iskola napközi otthonában is tartott két foglalkozást. Akkor mlndösz- sze ennyiből állt a tanárje-. löltek napközis képzése. A napközi otthonban volt egy tanárnő, aki saját szavai szerint azért lett napközis nevelő, mert „félrelépett”. A félrelépést szó szerint kell érteni: kificamodott a bokája és tovább nem taníthatta szakját, a testnevelést. Tehát tulajdonképpen kényszerből vállalta magára a napközis csoport vezetését. (Dicséretére legyen mondva, odaadó munkájával, lelkiismeretességével méltán váltotta ki kollégái elismerését.)

A NAPKÖZI FUNKCIÓJA

Kényszerből. vállalt pedagógusmunka, a tanárképzés elhanyagolt területe, délutáni gyermekmegőrző — valóban csak ez lenne a napközi — erre a kérdésre kerestük a választ. Először a Szekszárd Városi Tanács művelődésügyi osztályán Szabó Ferencné tanulmányi felügyelőt kérdeztük meg.

— Ha minden feltétel megvolna, a napközis munka lenne a legszebb pedagógiai feladat. Sajnos pillanatnyilag nem megfelelőek a körülményeink. A gyerekek délelőtt is, délután — a napköziben — ugyanabban a teremben vannak. Kényelmes, jól berendezett, tévével, rádióval, játékokkal felszerelt helyiségekre lenne szükségünk.

— Mi a napközi funkciója?

— Elsősorban nevelési feladatokat kell, hogy ellásson. Itt is szükség van oktatásra, de mindenekelőtt a tanuló személyiségének sokoldalú fejlesztése a fontos. Ezen kívül szociális funkciója is van. Nem minden pedagógus megy szívesen a napközibe, mert ott nehezebb a nevelő munka, sokrétűbb a feladat. Természetesen, általánosítani sem lehet: sokan örömmel csinálják, sokan szükségből.

KIALAKULT

EGY GARDA

A megyeszékhely legnagyobb alapfokú oktatási intézményében, a Babits Mihály Általános Iskolában délutánonként 11 napközis csoport ugyanennyi pedagógus irányításával készül a másnapi órákra, tölti idejét játékkal, szórakozással. Az iskola 717 tanulója közül több, mint négyszázan járnak napközibe. A 200 személy részére készült konyhán naponta 540 gyerek és tanár ebédel.

Scherer Sándorra, az iskola igazgatójára várnom kell: történelem órát tart az egyik nyolcadik osztályban. Mikor tízpercben besiet az irodába, történelemoktatáshoz készült feladatlapot mutat. Kimondhatatlanul is érzem a gesztus mögött a jogos büszkeséget: lám milyen nehéz kérdésekre válaszolnak a mai nyolcadikosok. Mi tagadás, a feladatlap jó néhány tájékozatlan felnőttet „falhoz állítana”. A napközire terelődik a szó. Scherer Sándort jóformán kérdezi sem kell.

— Nálunk kialakult egy pedagógus gárda. Szereti ezt a munkát, érzi jelentőségét, tisztában van hatékonyságával. Milyen ez a munka?

Népújság 4

Szép. Jobban dominál a nevelő tevékenység, de a szaktudásra is szükség van. Sokoldalú pedagógust kíván, nehéz, ugyanakkor lehetővé tesz bizonyos fokú lazaságot is.

— Kik járnak a napközibe?

— Zömmel — az iskolai átlagnál nagyobb arányban — a fizikai dolgozók gyerekei, veszélyeztetett, állami gondozott gyerekek. Éppen velük van a legtöbb tennivaló.

— A napköziseknél le kell vezetni a délelőtti fáradtságot, fel kell őket frissíteni. Ehhez szükség lenne napközis játéktermekre, klubokra, tornatermekre, sportpályákra. Mindezt „fentről” várni nem lehet, a megvalósításban saját erőre kell támaszkodni. Ami a zöldterületet, sportoá- lyát illeti, mi létrehoztuk. Viszonylag jól el vagyunk látva tornateremmel is.

— A pedagógusok hogyan vélekednek naoközis kollégáik munkájáról?

— Nőtt a napközis munka tekintélye és ez főként az e területen működő tanároknak köszönhető. A tekintélvnöve- kedés abban is megnyilvánul, hogy több szaktanár elismeri: a tanulóknál mutatkozó jobb eredményben benne van a napközis nevelő munkája.

EGYENRANGÚ MUNKA

Az iskola vezetése, meg a kartársak is teliesen egyenrangúnak tekintik a mi munkánkat. Igaz, néhány évvel ezelőtt előfordult, hogy csak legyintettek, ha a napköziről volt szó, de azóta változott a helyzet. Ez az intézmény elvesztette „gyermekmegőrző” jellegét, folytatása lett a délelőtti munkának — ezt már nem az igazgató, hanem az egyik alsótagozatos — másodikosokból, harmadikosokból álló — napközis csoport vezetője, Horgos István mondja.

Miközben beszélgetünk, a gyerekek óraszámlapokat rajzolnak a füzetükbe és a tankönyv feladatának megfelelően helyezik el rajta a mutatókat. Egy darabig nagy igyekezettel dolgoznak, de aztán

Felfelé a lejtőn

14 óra 45 percet kéne bejelölni. Ez már fejtörést okoz egyiknél, másiknál, de a tanító bácsi gyorsan megmagyarázza.

Az alsósok után egy ötödikes csoportot látogattunk meg. Az ajtón belépve, a tanári asztalon álló jókora műanyag tálon akad meg a szemem. Tele van lekváros kenyérrel. Ez a mai uzsonna. A csoport vezetője, Gaál Atti- láné fiatal pedagógus. Alig néhány éve végezte el a pécsi tanárképző főiskola történelem—testnevelés szakját.

— Ha történelmet, vagy testnevelést taníthatnék, természetesen azt választanám.

— Miért természetes?

— Négy évig tanultam a főiskolán a szakomat. Úgy érzem, annak tanításával többet tudnék produkálni, mint a napköziben. Igaz, itt is lehet eredményt elérni, de ez nem annyira kézzel fogható. Persze ez csak az én véleményem, azt hiszem a kollégáim akkor sem hagynák ott a napközit, ha küldenék őket.

A válaszokból úgy látszik, egyre nagyobb szerepet kap az oktató-nevelő munkában a napközi. Sainos a tárgyi feltételek egyáltalán nem mondhatók ideálisnak — elsősorban az anyagi eszközök hiánya miatt. A naoközivel kapcsolatos szemlélet viszont sokat változott az utóbbi néhánv évben. Ez abból is látszik, hogy az oktatásügy vezetői, az igazgatók beszélgetéseink során nem egy napközis nevelőt a legjobb pedagógusok közé soroltak. Kell is ez a megbecsülés, szükség van a fokozott figyelemre, hiszen elsősorban éppen azok a gyerekek vannak napköziben, akik a tanuláshoz otthon kevés segítséget kaphatnak. Milyen eredményt érnek el az általános iskolában, sikerül-e továbbtanulniuk — mindez a napközin is múlik.

Gyuricza Mihály

Nem volna helyes sajnálatra méltónak feltüntetni a börtönbe került embereket. (Noha olyan is akad közöttük.) De a börtönből jött — akár legmegrögzöt- tebb — bűnöző visszafogodása a „rácson kívüli" életbe, társadalmi ügy. Túl az emberség követelte szempontokon, nem mindegy a társadalomnak, hogy a törvény ellen vétők útja ismét a börtönbe vezet, hiszen ez egyben újabb bűncselekmény elkövetését is magában rejti. Nem árt végiggondolni, hogy minden visszaeső bűnös olyan törvénysértésért kerül börtönbe, amivel közvetlen egyes emberek vagy oz egész közösség ellen vétett. így tehát sohasem tarthatjuk magánügynek, hogy az esetleg először megtévedt emberek — maguk vagy mások hibájából — ismét a börtönben kötnek ki.

Mindezek figyelembevételével már született törvény és hoztak különböző rendeleteket, amelyek — a hivatalos szóhasználattal — az utógondozás során különböző módszerekkel próbálják segíteni a volt elitéit vlsz- szailleszkedését a társadalomba.

Az utógondozásnak két szakasza van. Az első még a szabadulás előtt kezdődik, amikor az elítéltnek módja van elhelyezkedése érdekében levélben fordulni vállalatokhoz, üzemekhez. Megírhatják, milyen szakmához értenek és szükségük van-e munkásszálláson való elhelyezésére is. (Ez utóbbi döntő, mert a szabadultak jelentős részének nincs hol laknia börtönből való kikerülése utón. Gyakran — éppen az elkövetett bűncselekmény miatt — nem tud vagy nem mer visszatérni a „tett színhelyére“.) Legújabban a Büntetésvégrehojtás Országos Parancsnoksága rendszeres tóBalatoni ősz

1972, november 9,

Siófokról négy utassal indul el a füredi hajó, s hiába drága a hajójegy, a MAHART — hogy stílusosak legyünk — a hideg vizet se keresi meg ezzel a járattal. Csak a Biztosító nem fizet rá, a jegyeken ott a biztosítási illeték, ha esik, ha fúj, s ki merné azt mondani a pénztáros kisasz- szonynak, hogy ő biztosítási illeték nélkül is nekivág az útnak?

Olyan köd van, hogy öt méterre se látni, a hajó egész úton kétségbeesetten tülköl, s akár egy mesebeli óceánon lennénk, tejszerű, szinte tapintható ködben ringunk, amelyből semerre sem lehet kilátni. Füredet se látni, még akkor sem, amikor már a part közelében himbálózunk, aztán a fák csupasz ága mered ki a köd vattáiból, s a part vonala, halványan és mellékesen.

Milyen is Füred ezen az őszi délelöttön? A Nap végül áttör a ködön, egyszerre kivilágosodik, mint egy színpad a híres sétány, — üres színpad. Ha Kossuth látná, újra csak leírná: „Néma és kihalt, mint a Holttenger.” De ez nemcsak Füred, az egész Balaton évente ismétlődő kérdése: Megjön az ősz, s minden elnéptelenedik. A szállodák bezárva, a legtöbb étteremben egymásra tornyozott asztalok, székek, még az üzletek egy része is tavaszra vár. A Balaton két- három hónapig él, aztán álomba merül. Füred forgalmát is

csak a szívbetegek jelentik, a többi helyen senki. Illetve, itt vannak a helybeliek, egyre többen, s panaszkodnak is, hogy rossz az ellátás, hol a kenyér érkezik késve, hol a húsért kell négyszer-őtször is elmenni a boltba.

Balaton-gondunk változatlan: az év nagyobbik felében a nyarat várja, s ezen végre jó lenne változtatni. Mert kivételesen szép az őszi Balaton, s amikor a helybeliek azt mondják, „most végre a miénk az egész", van ebben valami szomorúság is, hisz az egész országé, valamennyiünké kellene lennie. De nem az, s az idegen elég tétován bolyong a kihalt vízparton, s rendszerint az is gond, hogy hol hajthatna le egy kávét, vagy egy fröccsöt.

Pedig bor éppen van, a szőlősgazdák elégedetten mondják, hogy az idén sincs okuk panaszra. Bár gyöngébb mustot szüreteltek, mint a rendes esztendőkben, de a mennyiséggel nincs bajuk, sőt, általában több is, mint tavaly. Az aztán már más kérdés, hogy milyen boruk lesz azoknak, akik ezzel a többel sem elégedtek meg, s az amúgyis gyöngébb mustot vízzel szaporították, hogy még több legyen, hisz a nyári vendégsereg mindent megiszik.

Vendégben pedig nincs hiány, s lassan kezd szétoszlani a gazdag külföldi legendája is. Egy özvegy, aki nyaranta rendszeresen ad ki szobát, azt

mondja, soha beosztóbb vendéget, mint a gazdag hírében álló nyugatnémet! Beosztja a pénzét, fillérre, s esze ágában sincs szórni, ahogy a legenda tartja róla. Lehet, hogy van- nak gazdagok is könnyelműek is közöttük, véli az özvegy, 6 azonban még egy ilyennel se találkozott. Inkább a magyarok, — mondja tigondolkozva, mert szeretünk ugyan panaszkodni a drágaságra, de a nyári szabadság alatt nagyon sokan úgy érzik, hogy sose halunk meg, vagy legalábbis csak egyszer élünk, ami kellő filozófiai alapot ad arra, hogy rendeljenek még egy palack bort.

Persze az igazság valahol másutt t»an. A nyár is a Balaton nemcsak alkalom a bor- ivásra, könnyelmúsködésre, „lazításra", hanem a táj is történelme, természeti szépsége és műemlékeinek sora az ismeretek élményét kínálja, minden évszakban más-más arcát mutatva felénk. így őszszel is. A szokatlan novemberi napsütés, ez a valószínűtlen vénasszonyok nyara egy ismeretlen Balatont ragyogtat a déli fényben, melynek szépsége bőven kárpótol a nyár másfajta örömeiért. Persze csak azt, aki eljut a novemberi Balatonhoz. Es sajnos, ilyenek nagyon kevesen vannak, mert a Balaton még mindig csak a nyarat jelenti, a fürdést. Jó lenne végre megtanulnunk az Őszi Balaton szépségét is.

(cs)

jékoztotót ad közre az elhelyezkedési lehetőségekről. Amellett, hogy a börtön vezetékes rádiójában, az elítéltek számára megjelenő heti híradóban is közzé teszik az álláshirdetéseket, külön prospektusban részletes ismertetést adnak: hol, melyik vállalatnál biztosítanak munkásszállási elhelyezést is. Az elítéltek így már büntetésük letöltése közben értesülhetnek: hol keresnek munkaerőt és hol helyezkedhetnek el a börtönviselt emberek, akik a jövőben tisztességes munkájukkal akarják bizonyítani, hogy megtalálták oz utat „felfelé a lejtőn".

Az utógondozás másik része

— a rendeletek szerint — a tanácsok feladata. A gyakorlat bizonyítja, hogy a feladat eredményes megoldásához egy „íróasztal", vagy akár a leglelkiismeretesebb hivatalnok is kevés. Mindannyiunknak segíteni kell — nemcsak a börtönből szabadultakat, hanem az ügyet

— ha azt akarjuk, hogy csökkenjen a visszaeső bűnözők száma.

Hadd említsük érvként az egyik fegyházban, éppen szabadulásuk előtt állókból hallottakat.

N. Mihály 46 éves, de már négyszer került „rács mögé" súlyos testi sértésért. Mindany- nylszor előre biztosították a munkahelyét, ám a gyárban nemcsak a munkatársak, hanem a régi kórtyapartnerek is várták. A háromgyerekes családapának ez elég volt ahhoz, hogy néhány hét vagy hónap múlva újra és újra verekedésbe keveredjék.

D. András csők 23 éves, de már öt évet töltött különböző fegyhózakban. Előbb lopásokért, legutóbb garázdaságért. Bár a fegyház nevelőtisztje munkahelyet szerzett neki, családja is hazavárja, a fiatalembernek — saját bevallása szerint — az a megnyugtató, hogy ezúttal REF-esként szabadul, azaz rendőri felügyelet alá helyezték. (Ez 1— a többi között — azzal jár, hogy az illetőnek rendszeresen jelentkezni kell a rendőrségen és amíg a felügyelet tart, semmilyen nyilvános helyen nem jelenhet meg.)

V. Kálmánná most szabadul először, de férje az egyszer megtévedt pénztárosnőt nem hajlandó visszafogadni a lakásba. Munkahelyet találni köny- nyebb (persze nem pénztárositI), de lakásról, okár csak lakhelyről: gondoskodni nehéz és ez nem is várható el a hivatalos szervektől.

A fenti példákból nem az következik, hogy állítsunk mih- den szabaduló mögé rendőrt, vagy hatósági személyt, aki vigyáz rá: nehogy ismét megsértse a törvényt. Még csak azt sem kívánhatjuk, hogy a börtönből szabadultakat bárhol — például lakás- vagy munkás- szállás ügyben — előnyben részesítsék a törvénytisztelő állampolgárokkal szemben. De azon érdemes elgondolkodnunk: hogyan segíthetnénk — ki-ki a maga lehetősége szerint — az utógondozás társadalmi munkájában. A megoldás egyik része, hogy a börtönviselt embernek is lehetőséget biztosítsunk a műn- kára, a másik azonban — és ez a nehezebb — nyújtsunk segítséget abban is, hogy ezek a gyenge emberek — a munkatársak vagy a lakótársak, nem Utolsósorban a család és a barátok — ellenőrzése és támogatása mellett, ha felérnek a lejtőn, onnan már ne zuhanjanak v' -in.

Pálos Miklós