Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-02 / 259. szám

tárom kérdés — tizenhat válasz

A borravalóról

A borravaló eredetét nehéz enne felkutatni. Elterjedését okán a pénz megjelenésével, aások pedig magasabb szintű ársadalmi rendszerek kiala- .ulásával teszik egy időre. Egy biztos, a fogalmat, s azt, LOgy mit jelent, szinte min- lenki tudja, s jelentése kézen- ekvő: valaki ad — valaki kap.

Tizenhat szakma tizenhat :épviselőjének három kérdést ettünk fel a borravalóval kap- :solatban.

Első: Mi a véleménye a bor- ■avalóról?

Második: Ad-e és ha igen, mennyit, és kap-e?

Harmadik: Hol tartja szük- iégésnek, hogy borravalót adton?

Az alábbiakban közöljük a válaszokat, s minden válaszon oelül betartjuk a kérdések sorrendiségét.

♦

A KERESKEDŐ:

— Nem lehet kiirtani a borravalót, olyan mint a gaz. Épp ezért tartom rossznak.

— Én csak a fodrásznak adok, havonta egyszer megyek, mindig négy forintot kap tőlem. Kapni nem kapok.

— A szolgáltatóiparban tartom szükségesnek. Majdnem- hogy kötelező.

A GÉPKOCSIVEZETŐ:

— Az a véleményem, hogy jó annak, aki kapja, rossz annak, aki adja.

— Fodrásznak adok. Pincérnek csak akkor, ha társaságban vagyok, hogy ne szóljanak meg. Én ritkán kapok. Elfogadom.

— Nem szükséges. Ha ad valaki, ad, ha nem, hát nem.

A PINCÉR:

— Jó dolog. A fizetésembe bekalkulálták. Ha nem lenne, nem dolgoznék a szakmában.

— Én a fodrásznak adok. Tizenhat forint mindig a számlám, húszat hagyok ott. Természetesen kapok borravalót. Persze, a fogyasztás utáni bekalkulált tíz százalék ritkán üti a markomat.

— Ott tartom szükségesnek, ahol megérdemlik.

A GYÓGYSZERÉSZ:

— Szükséges rossz.

— Alkalomtól függően adok. Pincérnek mindig, na, nem mintha mindegyik megérdemelné. Borravalót nem kapok, nem is tudnám elfogadni.

— A szolgáltatóiparban igen. is, szükségesnek tartom.

A KÖRZETI ORVOS:

— Rossz dolog. De mit tehetünk ellene? Egyre jobban terjed. Sajnos.

— Ott adok, ahol muszáj. A kocsimat, ha a szervizbe viszem, adok. Ha jól dolgoznak. De nem mindig dolgoznak jól. Én kapok borravalót. Szégyenlem elfogadni, de mégis elteszem, ha úgy jön...

— Bizonyos helyeken szükségesnek tartom.

A KÖNYVTÁROS:

— Helyesnek tartom ott, ahol bekalkulálják a fizetésbe. Mert ilyen, ugye van. Legálisan is...

Népújság

1972. november 2.

— Ha jó kedvem van, adok a fodrászomnak. Ha nem adok, akkor rossz kedvem van. Én nem kapok egy fillér borravalót sem. Nem is várom.

— Nem tartom általában szükségesnek. Nem lenne szabad a fizetésbe sem bekalkulálni.

A PORTÁS:

— Annak jó, aki kapja. Nekem nem.

— Nem adok egy fillért sem,

de nem is kapok. Persze, nem jönne rosszul.

— Hogy hol szükséges? Embere válogatja, hogy hol ad.

A PEDAGÓGUS:

— Erkölcstelen dolog. Kinőhetnénk már ezt a nyavalyát is.

— A fodrásznak mindig adok. Azt hiszem, el is várja. Kapni nem kapok.

— Sehol nem tartom szükségesnek.

A FÉNYKÉPÉSZ:

— Tudomásom szerint sok helyen bekalkulálják a fizetésbe. Ez helytelen, de emiatt sok helyütt kötelezőnek tartom. Ez a probléma, hogy bekalkulálják. Nem a mi társadalmunkba való.

— A pincérnek adok, ha megérdemli. Én nem kapok.

— Ott szükséges, ahol beszámítják.

A HENTES:

— Erkölcstelen, kérem szépen, nagyon erkölcstelen. Adni is, elfogadni is. Mindenkinek megvan a becsületes fizetése, éljen abból.

— Nem adok senkinek, egy fillért sem. Nem kapok, nem is kellene.

— Nem szükséges. Egyáltalán nem.

A KÖZPONTIFŰTÉSSZERELŐ:

— Olyan ez, mint a -rossz

szokás. Rászoktunk, semmi több.

— Egyedül a pincérnek adok, de ez attól függ, milyen udvarias. Én nem kapok.

— Mondom, csak a pincérnek szükséges borravalót adni.

AFOR-OLAJKÜTKEZELŐ:

— Népbetegség, semmi több. Hogyan lehetne gyógyítani? Nem tudom.

— Négy-öt forintot adok a pincérnek. Nem többet. Én kapok, de nem sokat.

— Lassan mindenütt szükséges lesz.

AZ ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ

KÁRSZAKÉRTŐJE:

— Elfogadni jó, adni rossz. Helytelenítem. Jobb lenne, ha nem kellene beszélni róla. Borravalós nemzet lettünk.

— Nem adok én, kérem, senkinek. És hogyan fogadnék el azoktól, akik maguk is bajban vannak. Ez a munkám.

— Nem szükséges.

A RESTAURÁTOR:

— Szükséges rossz. Van.

— Ha vendéglőben fogyasztok valamit, akkor a számla tizenöt százalékát ráteszem. Én nem kapok.

— Miért tartanám én szükségesnek? Nem az.

A KALAUZ:

— Egyre többfelé látom. Nem örülök neki.

— Ha valaki becsületesen dolgozik, például a fodrász, akkor adok neki. Én legfeljebb a kerek összegből hiányzó filléreket kapom.

— Bizony, szükséges, egyre több helyütt.

A GESZTENYESÜTŐ NÉNI:

— Jó az a borravaló. Hadd kapja, aki megérdemli.

— Én adok, bizony adok. A főorvos úrnak, ha meggyógyít. Egyszer beteg voltam, adtam is borravalót a főorvos úrnak. Én nem kapok, pedig hát jól jönne. Néha előfordul, de az semmi. Jól jönne a több.

—* Szükséges bizony. Aki megérdemli, hadd kapja.

•

Ezek a válaszok.

Ellenzik, szükségesnek tartják — és adják.

VARGA JÓZSEF

Milyen szabályokat sértünk

Szekszárdon ?

Az emberi együttélésnek megvan a kialakult rendje, léteznek szabályai. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy különösebb magyarázatot sem igényel.

Képzeli a kívülálló. A valóság azonban az, hogy a megyeszékhelyen durván számítva minden második napra jut egy szabálysértés.

— Százhatvan körül tart az idei statisztikám — mondja dr. Merényi Ágota, aki a városi tanácson a szabálysértési ügyek előadója.

A szabálysértés nem bűncselekmény. de elég kényelmetlenné tudja tenni egy közösség tagjainak az életét. Gondoljunk csak eny részegen hazabandukoló társaság gazolására. ami esetleg env effész utca valomeunvi lakóiét felverheti álmából. Ez is szahálvsórtés. e^véhként nedig anyagi téren

fnínrtar* nlrna ■wissaaótás melvn°k ha+árárták-g az ötszáz f<v rmtos összeget nem haladja túl.

— MTI ven szabályokat sértünk Szekszárdon?

— Az említett százhatvan esetnek mintegy negyede a tulajdonnal kapcsolatos. Lopás, sikkasztás, hanyag kezelés. Ezután a köztisztasági szabályok megsértése következik, majd a csendháborítás.

— A megtorlás?

— Pénzbírság.

— Mekkora?

— Az esettől függ. Lehet ötezer forint is. Az esetek többségében két-háromszáz forint. Kiszabtam azonban már ezer- ötszázat is.

— Kik a feljelentők?

— Feljelentő elvben mindenki lehet, aki valamilyen visszásságot észlel. Tehát magánszemély is. Általában azonban a rendőrség.

A rendőrség újabban örvendetesen sok feljelentést tesz a városi kuka-tartályokban turkálókkal szemben, akik nemcsak a város esztétikai képét rontják, hanem a közegészséget is veszélyeztetik.

— Mit gondol, az év végéig eléri a szabálysértések száma a kerek kétszázat?

— Biztos! Sőt többet is...

Forrnak a borok.

r*> - «<»*•>«"9')*- "•■■■ oi.

Igénytelenséggel Igényeket szolgálni nem leket

A címben foglalt igazság legalább olyan közismert, mint a kétszer kettő négy igazsága. így hát közhelyszerűsége is nyilvánvaló, Kimondjuk, leírjuk ki tudja hányszor és néha mégis úgy tűnik, nem elégszer.

Vezető fórumoknak szánt, úgynevezett szemérmes beszámolók jutnak eszembe, amelyek csak ködösen utalnak valamely közérdekeket szolgáló munkahely, illetve munkaterület adott gondjaira. Olyan jelentések, amelyek határozati részében sejlik csak föl, a tennivalók megfogalmazásában az, hogy tulajdonképpen hol szorít a cipő. Mi az, ami még adósság, föltétlenül rendezendő dolog. Viszonylag fölöttébb sokszor verik mellbe az embert ezek az információra szánt dokumentumok, mert mást próbálnak mondani, mint ami a valóság. Hiányzik belőlük az a fajta nyíltság, meglévő gondjaink olyan igényű néven nevezése, mint amilyen nyíltság, őszinteség „fönt” jellemzik párt- és állami vezetőinket.. És nemcsak hiányzik a nyíltság és virul helyette, a mellébeszélés „divatja”, van itt több is, ami joggal nem tetszik a haladást igenlőknek, sürgetőknek. Mi az többek között? A bírálat életünkből való kiiktatásának szándéka, amivel — sajnos — lépten - nyomon találkozunk, ha nyitott szemmel és füllel járunk.

Közgondolkodásunk gyöngéire visszavezethető jelenség, hogy a bármi közérdekű dologban megbíráltak körében a védekezés heves reakcióját váltja ki minden esetleges kritika. S nem az az első, hogy számba veszik a felsorolt negatívumokat azok, akiknek a háza elejét szó érte, hanem az, hogy elhárítsák a bármily jogos kritikát. Nemritkán a tekintélyelv alapján visszavonulásra kényszerítve a bírálót, vagy ha ez nem sikerül teljes egészében, akkor legalább részbeni meghátrálásra. Némi kozmetikázásra és nem is titkon, hanem legtöbbször nyílt ellentámadás során. Akár korábbi érdemekre, kifogástalan munkára hivatkozva.

Gyakran aztán ezért kerül többe a leves, mint a hús. Több energiát emészt föl ugyanis az egész elhárítási akció, mint amennyi erőt arra kellene fordítani, hogy a szóvá tett hibák megszűnjenek.

Megengedhetjük-e magunknak az ilyen „fényűzést”?

Sokak véleménye szerint; nem, hiszen a bírálók indokolt elégedetlensége igen fontos erőforrása a haladásnak- Nekünk, ,akik a jelenben is a Jövőért dolgozunk nem lehet mértékünk semmiben a hírhedt ferencjózsefi mondás:’ '„Mindén nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”. Ez a mérték ugyanis nem visz sehova, ez a „norma” csak arra jó, hogy alkalmazói belekövüljenek az önelégültségbe, ami fejlődésünket nem kis mértékben gátolhatja, sodorhatja járhatatlan utakra.

Nem tudom, hogy a bírálatok ellenhengerlésére eget és földet is megmozgatok végiggondolták-e valaha teljes felelősséggel, hova juthat társadalmi, politikai, gazdasági fejlődésünk, az életünk, sőt ha úgy tetszik világunk a „minden nagyon szép, minden nagyon jó” ártalmas gőzében?!

Hadd föltételezzem, hogy nem gondolták végig. Mert ha eddig megtették volna, csak látnák végre, mire lehet menni az adott valóságtól elrugaszkodva, lemondva a legelevenebb hajtóerőről, a segítőkész bírálatról.

Nemrég egy középvezetőnk beszámolóját hallgatva ködlött föl bennem, hogy aki így tud csak szólni, annak nem ott van a helye, ahonnan beszél. Mert mi történt itt? A beszámoltató testület türelmesen hallgatta végig a valóságot megszépítő, a csak anyagi gondokat, problémákat listázó jelentést. Majd elhangzott — kiegészítésül — egy komplex vizsgálat valahány fontos megállapítása. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem megalapozatlan megállapítások voltak ezek, nem is olyan kis horderejűek. A jelenlévő címzett mégis így fakadt ki:

— Nem igaz! A vizsgálat nem volt se elég alapos, sem egészen tárgyilagos!

Magyarán: a megbírált — noha a bírálat segítőkészségéhez, konstruktivitásához nem fért kétség — szemrebbenés nélkül és nem is mentesen a szubjektív indulatoktól, visszautasította a kritikát. S olyan fórumot kívánt „szeplőtelenségéről” meggyőzni, mely fórum félrevezetésének vétkére nem akad semmi mentség.

Ebben az esetben mi következik ezután?

Ma még csak sejteni lehet. Tudni nem. De a példa mindenképpen alkalmas arra, hogy ismét figyelmeztessünk: igényeket szolgálni igénytelenül, felelősséget vállalni a felelősségtudat legcsekélyebb jegyei nélkül nem lehet. Ezenkívül pedig; közös dolgainkban ne ismerjünk végre pardont, mert magunknak ártunk vele!

— lászlő —