Tolna Megyei Népújság, 1972. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

Gondolatok Vincze Gydzo faddi kiállításáról Móricz Zsigmond és a természet Ezekben a napokban látható a faddi községi művelődési házban Vincze Győző pécsi festőművész válogatott alkotá­sainak kiállítása. Szeptember 11-én nyitotta meg a kiállítást Krassai Gyula, a művelődési ház igazgatója és a Faddról — sőt egész Tolna megyéből — érkezett látogatók szeptem­ber végéig gyönyörködhetnek a képekben. A Pécsi Nemzeti Színház­ban működik Vincze Győző, mint a szcenikai műhely ve­zetője. Abban, hogy a pécsi színház díszletei az utóbbi években olyan hatásosak és sikeresek, neki van oroszlán- része. Életét azonban nem tölti be a műhelyj munka, hanem éppen akkora szorga­lommal és tehetséggel kulti- válja a festészet és a grafika különféle műfajait is. A szomszédos Somogy me­gyében, Kazsok községben született 1927-ben. Tanulmá­nyait a budapesti Iparművé­szeti Főiskolán végezte, ahol többek között olyan kiváló ta­nárai voltak, mint a két jó nevű művészettörténész, Karn- pis Antal és Kádár Zoltán. Egy évig Bernáth Aurélnak, az ugyancsak Somogyból el- származött nagy művésznek is tanítványa volt. Mindezek az inspirációk termékeny módon tovább élnek Vincze opuszá- ban, de tovább él az a hatal­mas élményanyag is, amelyet gyakori utazásain szerzett. Járt Nyugaton, Skandináviá­ban, Csehszlovákiában, legszí­vesebben azonban a szomszé­dos balkáni országokat-tája- kat keresi fel: Jugoszláviát és Bulgáriát. Ezen a faddi kiál­lításon is a legutóbbi nyár jugoszláviai termésének több pompás alkotását láthatjuk: jajcei, korcsulai, dubrovniki képeket. Immár húsz esztendeje Pé­csett él, azonban egyik cso­portosuláshoz sem csatlako­zott: megőrizte művészi ön­állóságát saját szeme, saját feje szerint dolgozik. Fest­ményeinek, olajpaszteljeinek patetikus és szenvedélyes színkezelésében van valami az expresszionizmus lendületéből, de a Bernáth-iskola finom ér­zékenységéből is. Vincze du­nántúli festő, s ha nem is akarunk mítoszt faragni a „dunántúliság” fogalmából, mégis utalnunk kell arra, hogy Vincze szín- és forma­világának számos eleme a szekszárdi költőnek, Babits Mihálynak sorait idézi eszünk­be: írókat, művészekét, politiku­sokat, esztétákat. Említsünk csak annyit: Illyés Gyula gyakori vendége a festőnek Bikaloij. Sok kiállítása volt már: Pécsett is, külföldön is. Leg­jobban azonban annak örül Vincze, ha egy-egy falusi mű­velődési ház fogadja be al­kotásait. Rendezett kiállításo­kat a baranyai Ujpetrén, az­tán természetesen Bikaion, s ebbe a sorozatba illeszkedik be hatvanegy képével a mos­tani faddi kiállítás is. Bátran elmondhatjuk: az elmúlt évek tolnai tárlatainak egyik leg­gazdagabb anyagú kiállításá- sa! A faluról származó, de a falutól soha el nem szakadt művész hivatásának, sőt azt is mondhatnék, missziójának érzi: elvinni a művészetet a falu népe közé. Faddról, Bi­káiról, s a többi tolnai és baranyai faluból nem min­denki jut el a nagy művészeti centrumokba, nem mindenki gyönyörködhet Budapest, Szekszárd, Pécs kiállításaiban. Vincze tehát nagy és nemes feladatot teljesít, amikor pik- túráját elviszi falura. Tár­gyában is, intencióiban is az emberhez való közelség művé­szete ez. Az esztétikai kvali­táson túl ez adja meg a faddi tárlatnak is sajátos értékét, jelentőségét. Kívánjuk, hogy még további sikeres tolnai bemutatkozások kövessék! ANGYAL ENDRE „Szeretnék mindenkit meg­mozdítani, s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az em­ber olyan őszinte lesz, mint a növény, s az édes szép mezei állat." (Móricz Zsigmond). Negyvenöt évvel ezelőtt ír­ta ezeket a sorokat Móricz Zsigmond a Gyalogolni jó cí­mű újságcikkében, diákok szá­mára. Nagy írónk tanúságtétele ez az természet iránti szenvedé­lyes szeretetéről. Remekbe sza­bott önvallomás, amely a ter­mészetbarátok, az infarktus fe­nyegető réme ellen „kocogás­sal” védekezők útravalója, kis­kátéja is lehetne. — „Én min­dig szerettem a mezőn gyalo­golni. Mikor pataki diák vol­tam, az időm nagy részét a hegvekben csavarogtam el” — közli cikkének bevezetőjében. Felüdítn élményei közé tarto­zik a fű, a rét és a szabad le­vegő. — „Az ember egv új életbe kerül, ahogy a falak közül kimegy a napsugárra. Jaj, de remek az a gyaloglás!” — jelenti Jci lelkesülten. Mindezt tapasztalatból vall­ja. És örül, amikor hátizsákos embereket lát kirajzani a he­gyekbe. Olyan boldog ilyen­kor, mintha ajándékot kapna. Most, hogy halálának har­mincadik évfordulójára emlé­kezünk, s újra olvassuk írá­sait, meglepődve fedezhetjük fel, hogy milyen nagy szenve- ctéJyességgel szól a hazai és a külföldi tájak varázsáról, vagy megdöbbenő hatásáról. Elsősorban a magyar nép és a magyar táj szerelmese volt. Szatmártól Somogyig. Tolnáig és Baranyáig, Sárospataktól Debrecenig és Szegedig be­barangolta az országot, s vé­gül a kies Dunakanyarban ta­lált otthonra. Megfordult Er­délyben is, és gyönyörködve feledkezett bele a Csíki hava­sok tavaszi üdezöld bájába. ..Ennél gyönyörűbbet már nem is lehet kívánni!” — írta 194Í- ben. Pedig tizenöt évvel az­előtt már' járt az Alpokban, Franciaországban és Itália ..mesetermő” tájain is. Szicí­liában felmagasztosította a e;trom- és narancserdő, a bu­ja gyümölcsöskertek, a nál- mík az olajfák, s a szénsé- gps°o kék tenser látványa. Le­nyűgözte az olaszországi táj­nak a mennyországot, s egy­ben a poklot is képzeletében felidéző valósága. Az égető nap tüzében D' • messinai kő- rengetes, a kopár hegvek holt magányossága riasztotta, Taor- minábnn üresnek találta a természet szépségét. Elbűvöl­ték az örök élményt nyújtó szépségek, mégis idegenek ma­radtak számára. „Mégis szebb a tiszaparti ficfás, diófakertes, fatornyos kis falu” — tört ki belőle a honvágy sóhaja a messinai szorosban. Petőfin és Aranyon kívül, irodalmi nagyjaink közül ta­lán ő értette meg és érzékelte a legjobban az Alföld szépsé­gét is. A Puszta csak barátai­nak. a beavatottaknak tárja elő rejtett nagyszerűségét. Kö­zéjük tartozott. „Nem lehet elmondani, milyen hatalmas érzés, egy egész .napig az eget látni és sík földet, amelyen egyetlen fa sincs. Hegyvidéki ember ezt alig érti meg. de az alföldinek épp az a tömérde­kül nagyszerű, hogy olyan csu­dálatosán nagynak kapja a világot. Csupa ég és csupa mező. Még egy vakondtúrás sem zavarja. Nyár volt és ■ . . -----------------------------------­ó riási napsütés, de szabadban nem elviselhetetlen a nap me­lege, mert mindig van szél”, így szól erről vallomása. Elkeseredett azonban, ami­kor 1923. augusztusában a ki­égett Hortobágyot látta, amely a magyar jelen akkori nagy szimbóluma volt szemében. De a lehangoló látvány felett ész­revette a bárányfelhős, tün­döklő kék eget, s a minden festői képzelet által is utol- érhetetlenül elbűvölő nap­lementét. A természetet nem önmagá­ért szerette. A táj szorosan hozzátartozik a benne élő em­berekhez. Elsősorban az em­berek sorsának tükre. Nem díszlet, hanem sokkal több. az élő valóság nélkülözhetetlen tartozéka. Tizenkét esztendő múltán, 1935 forró júliusában ismét ialszót. hallat a Nagy Magyar Pusztáról. Kiésett kemence belsejéhez nasnnlítja a Hnrto- bágvot. ámelvnek feinerzselt tnzmezőin é’e+iikért bőgnek a jószágok. Melvséaesen aggó­dott a lesült sziken sínylődő emberek és állatok sorsáért, ami a természet törvényeit fi­gyelembe nem vevő víztelení­tés következménye volt. S Móricz Zsigmond már úttörő szószólója a napjainkban meg­kezdődött korszerű, a tájat át­alakító, felvirágoztató munká­nak, ami valóban Kánaánná változtatja a pusztaságot Egy évtizeddel később cso­dálatos élmény fogadja az annyira szeretett és féltett vi­déken. Vízinövényzettel sze­gélyezett tavak, rizsmezők, új­ra éledő madárvilág tárul sze­me elé. Ostorozó hangja, úgy látszott, nem maradt a pusz­tába kiáltott szó. A Hortobágy tavaszi lélegzete című, akkori irodalmi riportja lírai szár- nvalású remek írás. Alig egy fél évvel írta halála előtt, s ta­lán ő sem gondolta, hogy ez lesz hattyúdala a természet világáról. A való természetről, amelynek őszinte, igaz cso- dájója, s műveiben mesterien tömör megjelenítője. BALLAGÁS LÁSZLÓ M1SZLAI GYÖRGY: UTCÁN Még rámnéznek gazellaléptű lányok, szemük sugára felém mosolyog. Körülobogják szívem ifjú lángok, tüzet fog, s őszi fénnyel föllobog!... Fickándozik a szeptemberi napban, s a mosolyokra még visszanevet. Azt hiszi szegény: még mindig tavasz van, s elkergetheti a havas telet... Higgyen hát csak, mint gyermek a mesében, s szerelemről beszéljen boldogan. Hadd hulljon a levél az őszi szélben!... Oly jó, ha még becsaphatom magam... T A lila kékbe feketéll, áll az idő és máll a tér.,, Igen, valami ilyesféle at­moszféra lengi be Vincze ké­peit, különösen azokat, ame­lyek a Dél-Dunántúl tájai­nak, embereinek, Somogynak, Tolnának, Baranyának vilá­gából merítik inspirációikat Vincze vonzódik ehhez a du­nántúli falusi környezethez, s ezért vette szívesen, amikor néhány évvel ezelőtt a Bikali Állami Gazdaság műtermet ajánlott fel számára. Az ál­lami gazdaság, mint új típu­sú mecénás: szép, eredeti és követésre méltó gondolat ez! Vincze szívesen és gyak­ran tartózkodik Bikaion. Itt fogott bele Bikali nyár című nagyszabású sorozatába, amely a tőle megszokott lendülettel a falusi élet legkülönbözőbb mozzanatait örökíti meg. Fad- don is láthatunk ezekből a képekből. Bikali műtermében kiváló vendégeket is fogadott: bel- és külföldről egyaránt: Barabás László rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom